Csanad | 赛纳德

Azt hiszem az északi túránk második és harmadik napjáról jóval szűkszavúbban számolok be: egyszerűen túl sok idő telt el azóta, hogy minden részlete a kezdeti lelkesedéssel töltsön el. Nem mintha kevésbbé érdekes lett volna, csak…
Örök tanulságként szolgáljon, ha hagyom az élményt üllepedni, az emlékeket fakulni, akkor kevesebb mondanivalóm lesz róla. Ez persze nem feltétlenül baj, vagy legalábbis azt hiszem.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, s kissé kábán, némiképp kétségekkel eltelve üldögéltünk a vendéglőben, ahol méregdrága reggelit szolgáltak fel. Mire azonban végeztünk az evéssel kisütött a nap is, így fellelkesülten a várható időjárástól, a Ninety Miles Beach hozzánk közelebb eső vége, a Giant Sand Dunes felé vettük az irányt.
A látvány káprázatos: a haragoszöld növénytakaró és a valószínűtlenül kék óceán között egy darab hamisítatlan sivatag.
Talán geológusnak, talán egyszerűen csak műveltebbnek kéne lennem, hogy tudjam, miképp keletkezhetett ez földtani különlegesség – mindenesetre egész valószerűtlen a képződmény.

A hatalmas homokdűnék megmászása közben egyszerre megértettem, miért pusztulhat el olyan egyszerűen az ember a Szaharában: a meredek emelkedőn felfelé kapaszkodni hatványozott megterhelés, csak minden harmadik lépés minősül hasznosnak, az első kettő csupán kisebb homokzuhatagot indít lefelé. Nekem a legnagyobb dűne megmászása elégnek is bizonyult, a vége felé legszívesebben csak elhevertem volna, várva a kiszáradást meg a keselyűket. Gondolom ha ezt még a nap negyven, negyvenöt fokos izzó poklával kombináljuk, a nálam kevésbbé puhány, edzettebb emberek is gyorsan eljutnak nincstovább állapotba – egy-két meredély megmászása után hiába lehet a potenciális oázis a következő mögött, már nincs erő, ami továbbvinné az emberfiát.
A homokdűnék viszont eddig még nem tapasztalt szórakozással szolgáltak, a Sand Surfinggel (Homokszörfözés). Mind Waitiki Landingben, mind a Dűnék lábánál lehetett bérelni szörfdeszkára hajazó – bodyboardnak nevezett – eszközt. Ezt magával hurcibálja az ember a domb tetejére, aztán ráfekszik és visongatva csúszik lefelé, hogy újra mászhasson fel és kezdje előről. Bandi és Jocó sem volt rest deszkát kölcsönözni, így mindannyian kipróbáltuk az élményt – kivételt csak Életem Értelme képezett, aki köszönte szépen és nemkért a dologból.
Jó volt egy kicsit gyereknek lenni megint.

Kora délután indultunk tovább, az éjszakát már a keleti parton, Bay of Islands egyik nagyobb városában, Russelben akartuk tölteni. Életem Értelme annyira fellelkesült az előző napi vezetési élménytől, hogy eldöntötte, ő ül a volán mögé. Végül közel 120 km vezetett minden gond nélkül. Próbáltam nem belepofázni, de ez eleinte egyáltalán nem sikerült, később is csak rettenetes önuralom árán. Mindent összevéve tökéletesen uralta a Bighornt, a beleszólási kényszert inkább kezdőségének tudata, mint valós tények váltották ki.
Bandi előremotorozott, mi valahol lehagytuk Jocóékat, s már Bay of Islands festői kis településein hajtottunk keresztül, azt latolgatva, hogy komppal menjünk-e át Russelbe, vagy kerüljünk, amikor Bandi telefonált: ne erőltessük a dolgot, a városban nincs hol aludni.
Persze elkövettük azt a hülyeséget, hogy nem foglaltunk szállást előre – illetve Jocóék megpróbálták, de aztán egy sikertelen kísérlet után fel is adták -, valahogyan egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a hosszú hétvégén nem mi leszünk az egyetlenek, akik kirándulásra adják a fejüket.
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, amíg végképp ránkesteledik, és azonnal lecsapunk az első szóbajöhető szálláshelyre – Russelt felkereshetjük másnap is.
Jocóék viszonylag gyorsan sikerrel jártak: találtak egy kempinget szabad sátorhelyekkel, ám ez rajtunk nem segített, tekintettel, hogy sátorral nem rendelkeztünk.
Paihia gyönyörű kis tengerparti település, igazi mediterrán üdülőparadicsom, ám a környék iránt érzett csodálatunkat némiképp beárnyékolta a keserű tudat, hogy csak nem akadt kiadó szoba. Miután végigjártuk a szóbajöhető backpackerseket és moteleket, komolyan kezdtünk kétségbe esni, egyikünk sem lelkesedett a kocsiban alvás ötletéért.
Elkeseredésünkben tértünk be egy már ránézésre is drága szállodába, ahol persze tudtak volna szobát adni, ám az egy éjszakáért 208 dollárt fejbeverően drágának találtuk.
Elszántuk magunkat egy utolsó körre – bennem közben a kényelmesség kezdte lekűzdeni a skótot -, s már éppen azon voltunk, hogy visszatérünk a szállodába, amikor leszólított minket egy jóember:
Látta ám, hogy itt körözünk, és hogy mindennel megpróbálkoztunk, de ott van az Admiral View Lodge, ami tudja, hogy öt csillagos, de azért szerinte érdemes megnézni, mert nem olyan vészesek az árai, mint elsőre gondolnánk. Gyorsan kiderült, hogy neki épp az Admirallal szemben van egy hotelje, persze szobája már rég nincs, s csak a kollegialitás beszélt belőle, meg mert tudja, hogy az Admiral még nincs tele.
Gondoltuk, sokat nem veszíthetünk, teszünk egy próbát. A kis hotel valóban elriasztott minket elsőre – jól láthatóan luxus szállásnak építették, úgy tippeltük megfizethetetlenül drága.
Épp ezért némi kétellyel slattyogtam a recepcióhoz, ahol maga a tulaj ügyködött – mosolygós, törzsgyökeres kiwiember. Kérdésemre, hogy van-e szobája, közölte, hogy már csak a legszebb (és legdrágább) lakosztály kiadó, s az ráadásul háromszemélyes: egy franciaágy meg egy sima van benne. Mintha csak nekünk találták volna ki.
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor kiderült az ára – 135 dollár egy éjszakára. Döbbenetenben angolul is elfelejtettem, s magyarul kérdeztem vissza: – Mi? Mennyi?
A jóember azonban úgy látszik megértette, mert mosolyogva ismételte meg, lassan szótagolva.
Persze azonnal a kezébe csaptam, és jól tettem: épp jöttünk ki a recepcióból, hogy megmutassa a szobát, amikor egy újabb késői vendég fékezett az udvaron. A fickó kipattant az autóból, sietősen a tulaj mellé került, s amikor megtudta, hogy épp most kelt el az utolsó szoba is, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Nem zavartatva a ténytől, hogy ott állok és hallom minden szavát, közölte, hogy 100 dollárral többet fizet, mint a rendes ár.
Kíváncsi lennék, Magyarországon hány hoteltulajdonos tett volna, ahogyan a mi kiwink, aki sajnálkozva széttárta karját: a szoba elkelt, nem áll módjában az ajánlatot elfogadni.
Mindezt úgy, hogy még egyetlen sort nem írtunk a vendégkönyvbe, és egyetlen fillért nem fizettünk ki.

Igen, ez a mentalitás még egy év után is meglep. Kíváncsi leszek, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ezt tartsam természetesnek, hogy kioldódjanak a magyar reflexeim.

A szoba és a szervíz valóban öt csillagosnak bizonyult, a többiek átjöttek a kempingből – így elalvás előtt még sörözgettünk, és közben nem tudtam legyőzni a szállásunk felett érzett diadal érzését.
Reggelre aztán beköszöntött a hétvégére jósolt rosszidő, a felhőrengeteget látva, a kiadós esőben inkább a hazatérés mellett döntöttünk – Russel és a Bay of Islands tüzetesebb felfedezése még hátra van.