A Treasury (Kincstár – bár úgy hiszem, inkább a Pénzügy Minisztériumnak felel meg) közzétette az első féléves jelentését. Már nem lep meg különösebben, hogy tovább nőt a többlet: jelenleg 4,47 milliárd dollár. Ezzel egyidőben módosították az éves előrejelzést is – 10.3 milliárd dollár TÖBBLETre.
Az adócsökkentés és a gazdaságélinkítő intézkedések elkerülhetetlennek látszanak.
Jóslatomat továbbra is fenntartom: ez a Labour kormány – többek között – a sufficitbe fog belebukni 2008-ban.
Month: February 2007 Page 1 of 4
Noha nagyjából lassan egy fél éve tervezzük, hogy elköltözünk, eddig egyetlen próbálkozásunk sem járt sikerrel. Vagy a az ügynökkel vesztünk össze, aki hamarabb szólt jelenlegi landlordunknak (háztulajdonosnak), minthogy megállapodtunk volna a részletekben, vagy az utolsó pillanatban mégiscsak jelentkezett az a bérlőjelölt, aki előttünk már igent mondott.
Szóval lassan és nyűgösen haladt a procedúra, már csak azért is, mert roppant válogatósak vagyunk: alapvetően a jelenlegi lakhatással sem volt gondunk, ezért én csak olyan helyre voltam hajlandó tovább menni, ami minőségileg is jobb megoldás.
A lehetőséget végülis kézenfekvő: Réka és Lajos a gyermekük (az én kis unokahúgom) születését követően Magyarországra mennek három hónapra, ezért húsvétra felmondták a bérleti szerződésük.
A kis ház Takapuna szívében található, a beachtől 5 perc sétára, gyakorlatilag a központban, de mégis szeparált, csendes, kertes övezetben.
Amikor Új Zélandra érkeztünk, az első két hetet náluk lakva töltöttük, gyanítom sokat számított ez is abban, hogy rögvest beleszerettünk Kiwilandbe.
Mikor Rékáék jelezték, hogy felmondják, azonnal kicsurrant a nyálunk. Ma végre a tulajdonossal is találkoztunk: kedves 82 éves hölgy (lásd Nyugdíj című postom), aki örült, hogy különösebb nyűglődés nélkül talált új bérlőket, mi pedig majd kiugrottunk a bőrünkből, hogy beköltözthetünk a Tündérházba.
Szóval húsvétkor – mert négy napos ünnep – itthagyjuk Northcote-ot és áthurcolkodunk; gyanítom egész addig maradunk is, amíg már saját házat nem veszünk, legkorábban talán jövő ilyenkor.
Erre a hétvégére amúgy újabb kenutúrát terveztünk, a Whanganui felső, zúgókkal tarkított szakaszára, ez azonban így elmarad: a költözés mégiscsak előrébb való.
Noha nincs köze Új Zélandhoz, ezt mégsem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem. Gyanúm szerint a felvétel valahol az Egyesült Államokban készülhetett.
A videón egy igazoltatásnak lehetünk tanúi, ahol a rendőrhölgy arra próbál rájönni, vajon részeg-e a sofőr.
Ne csak nézzétek, de hallgassátok is figyelmesen. A csattanó az utolsó másodpercekben érkezik.
Andrea vettett fel egy pár témát a minap, úgyhogy veszem is a számomra egyik legizgalmasabbat:
NYUGDÍJ
Úgy tudom, Zélandon nem vonnak egyéni nyugdíjjárulékot a dolgozóktól, hanem bátran a kezükbe adják keresetüket a szja levonása után…
Ha nem vonnak a dolgozóktól nyugdíjjárulékot, miből lesz nyugdíjuk? Az állam gondoskodik valamilyen mértékben a nyugdíjról? De miből?
Az ott élő állampolgárok annyira belátó emberek, hogy rájuk lehet bízni annak felelősséget, hogy majd előrelátók lesznek és már fiatalként a jövedelmük egy bizonyos részét elkülönítik erre a célra?Magyarországon az öngondoskodást nem vezették be, az állam levonja a nyugdíjjárulékot, hogy “segítsen” összegyűjteni a nyugdíjas évekre a megfelelő pénzösszeget. Ezzel együtt is nagyon nagy gond van a nyugdíj összegekkel – a megélhetés! szempontjából, de félek, hogy még nagyobb lenne a baj (legalábbis kezdetben), ha levonások nélkül adnák a dolgozók kezébe a fizetésüket és rájuk bíznák annak hasznos befektetését.
Egyszer írtam már felületesen az adórendszerről, de az öngondoskodásról és a kiwi szociális hálóról még nem. A fizetésből nálunk valóban csak jövedelemadót és a balesetbiztosítás (ACC) 1,5%-át vonják. Mégis van állami nyugdíj – gondolom a költségvetés bevételeiből gazdálkodják ki. A nyugdíjrendszer azonban gyökeresen más: a munkában eltöltött évektől és a fizetésektől teljesen függetlenül, mindenki ugyanannyi nyugdíjat kap, jelenleg heti 196 dollárt. Erre jegyezte meg Hobe, hogy olyan mintha nem is lenne. Valóban, heti $196 semmire sem elég. Talán, egy nyugdíjas házaspár heti 400 dollárja elég a nagyon szűkös megélhetésre, ha semmi törlesztőrészletük nincs, de ebben sem vagyok biztos.
A kiwi társadalom azonban az öngondoskodásra épít: az általam ismert két legelterjedtebb módja a nyugdíjas korra készülésnek, a magánnyugdíj-pénztár illetve az ingatlan befektetés.
A magánnyugdíj-pénztárról nincs különösebb mondanivalóm: egy tucatnyi van belőlük a piacon; különféle konstrukciókban, de azért nagyon hasonlóan működnek.
Én az AXA New Zealand-ról tudok kicsit bővebben beszámolni, mert az ő ügyfelük vagyok. Az AXA-nál – úgy emlékszem – havi 50 dollár a minimum, de alapvetően az ügyfélre van bízva, hogy mennyit szeretne fizetni. A szerződéskötéskor vállalt összeg bármikor – akár időlegesen is – módosítható, ami meglehetős pénzügyi szabadságot jelent: ha egy félévben valami másra spórolna az emberfia, nyugodtan csökkentheti a havi összeget, hogy azután visszaálljon, vagy akár meg is növelje. Az AXA három konstrukciót kínál: konzervatív, kockázatos és súlyozott portfólió közül lehet választani. Értelemszerűen a konzervatív a legbiztonságosabb és a legkisebb hozammal járó, a kockázatos verzióval akár kétszer hozamra is szert tehetünk. Én a köztes megoldást választottam, amely persze rejt magában némi kockázatot, de a konzervatívhoz képest magasabb eredményt ígér.
A befizetési görbe kilenc éves pénztártagsággal számol, tehát a nyugdíjas kor előtti évtizedben elején sem késő elkezdeni a fizetést. (Ugyanakkor persze nem kötelező kilenc év után abbahagyni a spórolást.)
Ez a kilencéves periódus gondolom azért lett népszerű, mert sokan csak tényleg a legvégén kezdenek hozzá, előtte másra költik a pénzüket.
Itt jön be a másik gyakori megtakarítási forma. A kiwi fiatalok bérelt lakásban vagy házban laknak. Aztán harminchoz közeledve vásárolják meg – az esetek túlnyomó többségében hitelből – az első ingatlanjukat. Azonban törlesztése befejezése után a legtöbben azonnal vesznek egy második ingatlant – bankhitelből persze ismét -, amit rögvest ki is adnak, törekedve arra, hogy a befolyó bérleti díj fedezze (legalábbis legnagyobb részt) a havi törlesztő részletet. Ha minden jól megy, a kiwinek mire nyugdíjjas lesz, van két tehermentes ingatlanja: az egyikben lakik, a másikat pedig bérbeadja, és a befolyó bérleti díjjal egészíti ki az állami nyugdíjját és a magánnyugdíjpénztártól származó megtakarítását.
Tudom, meglehetősen idilinek tűnik az állapot, és nyilván erősen sematizált is: nem mindenki képes még Új Zélandon sem, hogy ennyire kényelmes és jó megélhetést biztosító életpályát fusson be. A kiwik jelentős többsége azonban így él. A rendszer és az öngondoskodás nagyjából az országgal egyidős, az embereknek természetes: felnőttként kezelik őket, úgyis viselkednek.
Hogy mennyire működőképes mindez, azt jól példázza, hogy Új Zélandon nincsenek koldusok és nincsenek hajléktalanok sem. Illetve él EGY híres hajléktalan Wellingtonban. Hírnevét azzal szerezte, hogy ő az egyetlen a fajtájából; szégyenlik is nagyon, ahányszor valami külföldi delegáció érkezik, mindig begyűjtik valami mondvacsinált ürüggyel, hogy ne rondítsa a városképet. Ő is dacból hajléktalan egyébként: nem kér a kiwi támogatási szisztémából, azért nincs állami lakása.
Nem akarom elhallgatni ugyanakkor, hogy nem ismerem teljes mélységében az új-zélandi szociális rendszert. Sok ellentmondó információt hallottam a juttatások mértékéről és a jogosultak köréről. Az biztos, hogy abszolút csak rászorultsági alapon számíthat bárki segélyre, és sok esetben a segélyeket közmunka végzéséhez kötik.
Az is tény, hogy pont az elmúlt hónapokban lett a nyugdíjrendszer a közbeszéd tárgya: felvetették egy állami nyugdíjbiztosító létrehozásának a lehetőségét, sőt egy képviselő még a kötelezővé tételét is javasolta. Nem hiszem ugyanakkor, hogy az ügy kiállná a társadalmi vitát, az pedig végképp nem valószínű, hogy sikerülne kötelezővé tenni: egyfelől gyökeresen ellentmond a működő modellnek, másfelől a kiwik meglehetős makacssággal tudnak ragaszkodni a szabadságukhoz, a pénzügyi szabadságukhoz pedig különösképp.
Nem tudom még, egyszerű paródia, vagy komolyan vett horrorfilm, – ha egyáltalán – de kiderül hamarosan. Sokféle ellenséget láttam már filmen, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem: madarakat, cápát, hangyákat, minden rendű és rangú kígyót, pókot, legyet… Bárányt még sosem.
A Black Sheep (Fekete Bárány) új-zélandi horrorfilm, állítólag március 29.-én kerül a mozikba, Jonathan King rendezésében, és Weta (a Gyűrűk Urát is készítő Peter Jackson vállalkozása) trükkstúdió közreműködésével. Azért mondom, hogy állítólag, mert cseppet sem vagyok meggyőződve, hogy nem egyszerű médiahackról van szó.
A sztori Új Zélandon egy birkafarmon játszódik, ahol felelőtlen tudósok genetikai kísérleteket végeznek, ami végül rosszul sül el, és megjelennek a gonosz vérbirkák…
A héten egyszerre összetorlódott minden (és ezért még mindig adós vagyok egy csomó komment meg levél megválaszolásával). Nemcsak az irodában, de itthon is; ráadásul holnap van Kriszti születésnapja.
Péntekig tehát nem várható új bejegyzés: részint, amint sikerült elszabadulnom az irodából rögvest magánéletet élnék, másodsorban két olyan hosszabb post is van, amit meg szeretnék írni, ám mindkettő nagy lélegzetű: az ebédszünet nem lenne rájuk elegendő.
Egyfelől összeállt az információ az Americas Cup-ról (nem, nem felejtettem el a témát), másfelől megérkezett végre a Sony E-Book Readerem – ezúttal is nagy köszönöm András -, és ennek kapcsán egy hosszabb eszmefuttatásra szántam magam: A Guttenberg Galaxis vége címmel.
Napi szinten is lenne miről írnom pedig: például szombaton hagyta el Aucklandet a világ legnagyobb óceánjárója, a Queen Mary 2.
Kifutását – gondolom én – nem véletlenül a kínai újévre időzítették, egész happeninget szerveztek köré, tüzijátékkal, miegymással. A hajó 23 emeletes, 1,3 milliárd dollárt ér, 3090 utast tud szállítani és 1253 fős személyzet dolgozik a fedélzetén.
Persze az árai is ehhez mértek: $370 dollár egy éjszakára nem kevés, ez ráadásul a legolcsóbb jegy. Egy teljes világkörüli út 260.000 dollárt kóstál.
A gigász – amihez képest a Titanic is játékhajó – méreteiről talán jó képet ad, ha elmesélem, hogy a kikötőben álló Hilton szálló egyszerűen eltörpült mellette – egész döbbenetes látvány. Akárha Swift Óriásországából emelték volna át…
Most tehát búcsúzom, legalább egy napra; de addig is, már előre:
Happy Birthday darling!
Éjfél Kapitány felkeresett a minap. Régi ismerősöm, egyike a legrégebbieknek. Éjfél Kapitány amúgy virtuális szuperhős, és ez felveti azt a kérdést: lehet-e szuperhősöknek egyszerű halandó barátjuk (különösen virtuális szuperhősöknek) avagy a szuperhősség definíció szerint kizárja ezt; utóbbi esetben nekem is szuperhősnek kell lennem, csak nem tudok róla. Esetleg tudom, de nem árulom el…
Éjfél Kapitány egyébként egyike a legrégebbi bloggerek, alig hiszem, hogy valaki hamarabb kezdte volna nála Magyarországon – igaz, amikor először előpattant a virtuális térben teljes fegyverzetében, még nem hallottam a bloggolásról, sőt azt sem tudtam mi az.
Akkortájt, ha a személyes weblapok statikus magánya nem elégítette ki az embert, hát fórumozni járt.
A Kapitány főhadiszálása persze nem sok szempontból nem felel meg a blogok formai követelményének, de – még ha ő tiltakozik is ez ellen a kategorizálás ellen – eszmeiségében minden webnaplók archetipusa.
És akkor itt a válaszom Éjfél Kapitánynak, az ő stílusában:
Éjfél,
A házam vulkánok közt, dzsungelban bújik meg. A whanau nagy – számtalan maori harcos vigyázza. Ne küld hát se Boriszt, se Igort csapdát ásni: még bajuk esne, és igazán kár volna azért a két pompás gazemberért.
De ha Te jössz, mindig tárt ajtókat találsz. Kiülünk az égigérő Silverfernek alá jóféle sört kortyolgatva, hogy beszélgessünk a világ folyásáról.
