A Whanganui folyó

Különleges lény a homo sapiens. Lemászott a fáról, eszközöket kezdett használni, aztán sokezer évnyi fejlődés után eljutott a padlófűtésig, atomerőmű termelte elektromos áramig és robbanómotorig. Mindezt csak azért, hogy azután az első adandó alkalommal málhájába sátrat, pokrócot és más, a technikai civilizáció oltárán rég feláldozott holmit gyömöszöljön, majd nekivágjon a vadonnak, ahonnan olyan kínnal-keservvel kűzdötte ki magát.
Jól esett kicsit vadembernek lenni – életem csodás négy napja volt ez.
Az első két napon a két leggyakrabban elhangzó mondat ez volt:
– No, ez az élet! – illetve: – Ezt el sem akarom hinni, hogy velünk történik.

Valóban így éreztük, pedig négy napon keresztül olyan megerőltető fizikai munkában volt részünk, amire a modern ember már nem kényszerül manapság. De megérte, megérte az utolsó pillanatáig.
Igazi vadvízi kenutúra volt ez, alapjaiban különbözött mindattól, amiben eddig részem volt.
Nemcsak a gyönyörű, lélegzetelállító környezet miatt, egy darabnyi érintetlen őserdő okán, hanem mert erre az időre csak önmagunkra számíthattunk és a társainkra. Ellentétben a magyar tapasztalatokkal, ahol a folyók mellett civilizáció van (annak is főleg a randábbik nyomát látni), a Whanganui folyó völgye háborítatlan. Ez persze azt is jelenti: amint a kenukat biztosító cég kisbusza felkínlódja magát a murvás, útnak alig csúfolható ösvényen, és megteszed az első néhány evezőcsapást, már nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát az ember, nem unhatja el, nem fáradthat bele, sőt, ha valami katasztrófa történik, azt is magának kell legyőznie. Négy nap múlva ez a kisbusz 84 kilométerrel lejebb újra előkerül, ám a köztes időben csak az égigérő sziklafalak között kanyargó folyó van, ahol mérföldekig nem találni olyan partszakaszt, ahol megkockáztatható a kikötés. Nincs hová szaladni segítségért, nem lehet kiszállni: még ha valahogy partra veckelődik is az emberfia, az erdő gyalog sem járható, nemhogy azzal 40-50 kilónyi teherrel, ami egy-egy hajóban utazik.
Táborozásra, éjszakázásra alkalmas hely átlagosan tíz kilométerenként akad, ezeken az erdőbe vágott tisztásokon a pottyantós vécé és az esővíz-tartáj jelenti a kényelem netovábbját, két kivételtől eltekintve, ahol a kényesebb túrázók fedett szállást (faházat) és palackos gázt is találhatnak. Áram vagy telekommunikációs lehetőség sehol sincs. Enni azt eszik az ember, amit magával visz; ha elfogyott valami, netán egy borulás során elúszott vagy ehetetlenné ázott az élelem, akkor marad a koplalás esetleg a többi túrázó jóindulata. Mert alkalmi vadember akadt rajtunk kívül is. Olykor hosszú órákig a nyomukat sem láttuk, hogy azután a folyón fel-fel bukkanjanak kenuban, kajakban, de estére összeverődtünk: egy ízben majd negyvenen éjszakáztuk a táborhelyen.
Napi öt-hat óra evezés, aztán még két órányi teherhordás: már az egyiptomiak is rabszolgákat alkalmaztak ilyesmire, hacsak tehették. Mégis jól esik, valahogy felpezsdít, örömmel tölt el. És igen, azt hiszem bármilyen furcsa, de sikerélmény is.

Most pedig jöjjön pár kép, aztán a napokban következik majd egy részletesebb utibeszámoló: videóval, újabb képekkel és persze a borulásunk történetével.

Néha csak csorogtunk a folyón.

A kenuk. Háromszemélyes böhöm jószágok, párban lapátoltunk , a harmadik ülőke helyére a csomagokat szíjjaztuk.

Sátorozás a dzsungelban.

És a dzsungel a maga valójában. A képen talán nem is látszik, mennyire sűrű, áthatolhatatlan ez az erdő.

Napfelkelte. Reggel, ahogy kezd a hajnali pára felszállni.