Kapitalista szombat

Szombat van, délután fél három. Itt ülök bent az irodában és dolgozom. Egyedül vagyok, az épület kong az ürességtől.
Tavaly télen is ez volt, az egész telet végigdolgoztam úgy, hogy jó esetben csak egy, néha egyetlen szabadnapom sem volt a hétvégén. Akkor aztán szeptemberben fellázadtam és új alapokra helyeztem a munkaviszonyomot – ez persze nem ment teljesen vértelenül. Konkrétan benyújtottam a felmondásomat – miközben azért rosszul éreztem magam emiatt, hisz mégiscsak itt segítettek a letelepedéshez. Aztán mégsem mentem el: jobb feltételeket és rendes munkaidő garantáltak. Végülis tényleg nem azért költöztem Új Zélandra, hogy heti 55-60 órát dolgozzak – ez inkább ausztrál munkatempó, esetleg koreai, de semmiképpen sem kiwi. És cseppet sem vigasztal, hogy egy egész ország kényelmesen, lassan, ráérősen éli az életét, csak nekem sikerült egy ennyire kompetitív céget kifognom ismét.
Kicsit kevesebb, mint egy évvel a lázadásom után újra kezdenek megszaporodni az aggasztó jelek: túlórák, átdolgozott hétvégék.
Mégsem csapkodom az asztalt, mert ezúttal olyan mézesmadzagot lógattak elém, amiért cserébe hajlandó vagyok erre a hajtásra. Az új szimulációs platform, amellyel július közepére kell elkészülnünk az AXA nevű óriásbiztosító számára, egy Tahitin tartott konferencián fog bemutatkozni. Ámbár a 4 napos rendezvényen részt venni és prezentálni nyilván nem nyaralás, de azért remélem, cserébe az egész napi megpróbáltatásokért valamelyest kárpótolnak majd a tahiti esték.
A konferenciáról hazatérve azonban egy egész hét bónuszszabadságot kapunk See-vel – tudom ledolgozzuk előre – ráadásul a cég fizeti a szabadság eltöltését partnerestül: választhatunk az ausztrál Gold Coast, Fiji, és a Cook Szigetek közül. És így mégiscsak szívesebben áldozom fel a szombatjaimat egy időre, mint tavaly, amikor a céges szükségra hivatkozva kellett megtennem.