Month: July 2007 Page 3 of 4
Hamarosan kezdetét veszi az időutazásom. Holnap, vasárnap délután négy órakkor elrepülünk Tahitire, hogy 3900 km később, 5 óra múltán leszálljunk ma (azaz szombat) este 11 órakkor.
Tahiti francia polinézia legnagyobb és legismertebb szigete, ennek ellenére alig tudok róla valamit, és gondosan odafigyeltem rá, hogy túl sok mindennek ne is olvassak utána: egy egész szabadnapom lesz, szeretném, ha a meglepetés erejével hatna.
Tahitiről egyébként a kamaszkoromban művészet-történet órán látott, századelőn készült, félmeztelen, fűszoknyás polinéz lány festménye ugrik be elsősorban. Másodsorban a bambuszból ácsolt tengerparti bungallók és emberfej nagyságú kagylóból szerzett kürtök.
Nemigen hiszem, hogy amíg odavagyok lesz lehetőségem bloggolni, úgyhogy most egy rövid öt napra elbúcsúzom: fényképes beszámolóval majd a jövő hét szerdájától jelentkezem.
Két napja tombol az ítéletidő az Északi Szigeten: New Plymouth és Taranaki környékén forgószelek jönnek-mennek. A miattunk aggódok kedvéért sietek leszögezni, hogy 350-400 kilométerre van az elemi csapások központja, igaz állítólag tegnapelőtt délkelet Aucklandben is volt egy komoly vihar.
Június utolsó két hetében kifejezetten és szokatlanul hideg volt – néha hajnalban 4-5 fokra csökkent a hőmérséklet és napközben sem volt 9-10 foknál több –, a múlt héten már melegebbre fordult (15-16 fok), viszont beköszöntött a szinte állandó esőzés. Ehhez képest már napok óta minden reggel azt nyüszítették a rádióban, hogy megbolondult az időjárás, amit eleinte nem is tudtam hová tenni: hát hiszen a tél ilyen szokott lenni. Aztán persze, egy kicsit jobban odafigyelve kiderült, hogy a tornádónak aposztrofált, viharos szelek miatt megy a panaszkodás. Komolyabb személyi sérülés egyébiránt eddig még nem történt; New Plymouthban a szél letépte egy Placemakers (olyan OBI jellegű áruház) tetejét, Okaruban pedig majdnem 50 házat rombolt le, és az egész környék áram nélkül maradt. Az arrafelé lakók számára elég borzasztó lehet persze, de azért ne az amerikai hírekből vagy a hollywoodi filmekből ismerős katasztrófákra tessék gondolni.
A MetService szóvivője szerint egyébként Új Zélandon évente 30 tornádó alakul ki átlagosan, a javarészük az Északi Sziget nyugati partvidékén jelentkezik – Aucklandtől lefelé Waikaton át egészen a Kapiti Coast-ig. Ami persze főleg azért meglepő, mert eddig sosem tapasztaltunk ilyet, pedig ha az átlagok stimmelnek, akkor több tornádót is kellett volna legalább látnunk, rosszabb esetben tapasztalnunk.
Az esethez egyébként vicces módon kapcsolódik az alábbi kép:
Ezt mind a TV3, mind az Egyes csatorna hírműsora felhasználta illusztrációként. Utóbb kiderült: a képet Photoshop segítségével egy helyi asszony csinálta, afféle munkahelyi tréfa gyanánt, ami aztán elszabadult, és valahogy a média kezébe került.
Nem tudok elmenni az eset mellett, bármennyire is nem Új Zélandhoz kapcsolódik. Egészen elképesztő módon meg vagyok döbbenve.
Igen, a Tóth Benedek ügy. Tessék elolvasni, aztán elolvasni a Webisztán ezzel kapcsolatos megnyilatkozását.
Szögezzük le mindjárt: mint köztudomású, nem vagyok nagy rajongója a óriáskiadóknak (sőt, jó kuruc szokás szerint van bennem némi idegenkedés minden igazán nagy multival kapcsolatban), és minden okom megvan erre, mert bár lassan tizenöt éve múlt, még mindig nem felejtettem el, amikor a Bertelsmann nevű gigakorporáció milliárdos törzstőkével létrehozott magyar leányvállalata beperelt piaci erőfölénnyel való visszaélés miatt.
Azt is vallom, a létező szerzői jogi szabályozás és törvények, valamint az ezekre épülő üzleti modellek elavultak, kezelhetetlenek és mihamarább revideálásra szorulnának. Ámbár eddig nem szívesen példálóztam itt a Subdimensionön a kiadói múltammal, most tanúságtételre hívom egykori bűntársaimat: a Valhalla utolsó éveiben már azért lobbiztam, hogy a megjelenő könyveinket a megjelenéssel egyidőben tegyük elektronikus formában INGYENES közzé a neten. Az üzleti megfontolás és az akkor hangoztatott érveim úgy szóltak: az olvasók vásárlással hálálják meg, ha nem vakon kell kiadniuk a vételárat.
Mindezeket csak azért hozom most elő, hogy látszódjék: ha elfogult is vagyok, semmiképp sem a Warner és társai irányába.
De azonban.
A letöltögetés, másolgatás, torrentezés az bizony lopás. Ez egy olyan tény, amit nem ment semmi. Nem menti, hogy akitől lopunk az egy szar-szemét; nem menti, hogy húsz éve a fél világ ezt csinálja; nem menti, hogy az is lop tőlünk, becsap.
Az történik ugyanis, hogy valakik létrehoznak valamit, amit pénzért kínálnak, a tisztelt felhasználók egy része viszont ingyen akarja élvezni/birtokolni. Annyira össznépi játék ez, hogy némely országok törvénykezése nem is tud vele mit kezdeni, és beéri annyival, hogy csak azokat szankcionálja, akik anyagi haszonszerzésből teszik. De attól, hogy nem fenyegeti börtön az egyszeri magának letöltőt, az csak lopás marad. Amin most igazán meglepődtem, az a vehemencia, ahogy emberek – sőt véleményformálók –, kikérik maguknak és felháborodnak azon, hogy ez ellen a tolvajlás ellen a tulajdonos fellépni próbál.
Frank Miller és aztán Zack Snyder létrehoztak valamit. Kitalálták, megírták, megrendezték, mások eljátszották, megint mások megrajzolták… szóval dolgoztak rajta és mint a legtöbben, tették ezt annak a reményében, hogy az emberek majd tetszeni fog, és ezért az emberek majd fizetnek érte.
És sok ember fizetett is érte nyilván. De akkor jönnek, akik azt mondják: – Én nem fizetek.
A pénzre, amibe kerül, nekem nagyobb szükségem van – mondják. – A Warnernek van elég, meg a Warner amúgy is egy gonosz, arctalan külföldi cég, annak miért adnék, ha már meg tudom tenni, hogy ne kelljen adnom.
Ha eszébe jut az alkotó – aki nem arctalan gonosz cég, hanem csakolyan ember, mint mi többiek – azt lesöpri azzal, hogy a gonosznagyarctalan úgysem adja oda a ki nem fizetett pénzt, vagy csak egy kis részét adja oda. Húsz dollárból mondjuk 20 centet. És a letöltögető azt mondja: nekem jobban kell a 20 dollár, mint az alkotónak a 20 cent – az a szemét végülis amúgy is gazdag, meg ott szokott lenni az Oscar gálákon is, és végülis biztos Hollywoodban van nagy háza, meg jó női… szóval csak ne ácsingózzon az én 20 centemre.
Héla, emberek! Kapjunk észbe. Valaminek az eltulajdonítása akkor is rossz és szégyellni való, ha milliók csinálják, ha egy rossz és elavult és tarthatatlan üzleti modell és a megváltozott technikai lehetőségek erre sarkalnak, vagy kézenfekvővé teszik. Nem mondom, hogy ne csináljuk, nem mondom, hogy aki csinálja az gyilkos-anyaszomorító, de amikor igenis finoman az orrunkra koppintanak miatta, akkor legalább ne háborodjunk fel, ne hőbörögjünk.
Ostobaságnak tartom persze, hogy a kiadók ahelyett, hogy a megváltozott világnak megfelelő, új üzleti modell kigondolásán és bevezetésén fáradoznának görcsösen ragaszkodnak a tarthatatlan régihez – mert kudarcra vannak ítélve. De a jogukat ne vitassuk el tőlük.
Fel lehet háborodni – és kell is –, amikor túlzásokba esnek, amikor eszement pénzbüntetéseket, esetleg börtönt akarnak a felhasználó nyakába varrni.
De ezúttal a Warner semmi olyat nem tett, ami felháborodásra adna okot: nem pereskedett, figyelmeztetett, ha úgy tetszik kért. Azt mondta a maga sajátos céges nyelvezetén: figyeljcsak, látom ám, hogy éppen lopsz tőlem, és ez nem tetszik nekem. Hagyd abba.
Meg tehette volna nyilván, hogy rögvest feljelentést tesz: no akkor volna ok a felzúdulásra.
A letöltögetésnél sokkal-sokkal rosszabbnak és károsabbnak tartom, azt, ahogyan kikérjük magunknak ha ez nem tetszik a jogtulajdonosnak. Mert amennyire meg lehet ideologizálni, hogy miért jogos az, hogy nem fizetek a Warnernek vagy a Microsoftnak, legalább ugyanannyira alá lehet támasztani, hogy a nyers és igazságtalan adórendszert miért jogszerű kijátszani, és innen csak egy lépés, hogy azt is természetesnek vegyük, hogy nem fizetünk a Sonynak a tévéjéért a Media Marktban, vagy a Molnak a benzinért a kútnál.
Bill Apiata, az NZSAS (New Zealand Special Air Service) tizedese ellenséges tűzben tanúsított példamutató és önfeláldozó bátorsága miatt megkapta a Viktória Kereszt érdemrendet.
Ez az érdemrend egyébként a harcban mutatott magatartásért adható legmagasabb kitüntetés, 1856-os létrehozása óta (Viktória királynő alapította a Krími Háború kapcsán) 1356 alkalommal adták át, a második világháború óta pedig mindössze 13-szor, a kiwi tizedesé a 14.
Noha hivatalosan nem jár pénzjutalommal, a Viktória Kereszt – ritkasága okán – igen értékes: gyűjtők könnyedén megadnak érte 200.000 angol fontot is, de egy ízben 1 millió ausztrál dollárért kelt el egy aukción.
A képet az NZPA-tól kölcsönöztem2004 egy meg nem nevezett napján, az afgán hegyekben a kiwi SAS-ok egy csapata járőrözött immár az éjszakára készülődve, védekező formációban. Hajnali negyed négykor, kihasználva a sziklás talaj és az éjszakai sötétség adta rejteket, mintegy húsz ellenséges harcos ütött rajta a járőrön: a SAS-ok két járművét rakétagrántokkal vették tűz alá. A két jármű közül az egyik rögtön megsemmisült, a másik mozgásképtelenné vált az első rakéta találatok után. Apiata (akkor még) őrvezető kirepült a felrobbant járműből, és bár elkábult, fizikailag nem sérült meg. Két társa azonban nem volt ilyen szerencsés, egyikük, A tizedes különösen súlyos sérüléseket szenvedett.
A helyzet kilátástalannak tetszett: társaiktól elvágva, az egyre fokozódó ellenséges géppuskatűzben öngyilkosságnak tűnt elhagyni a felrobbant jármű nyújtotta viszonylagos fedezéket. A tizedes artériás vérzése ugyanakkor azonnali életmentő beavatkozást igényelt, ezért az őrvezető megkísérelte a lehetetlent: harmadik társuknak parancsot adott a visszavonulásra, míg ő a baráti és ellenséges lövések záporában mintegy hetven méteren keresztül vonszolta és a saját testével fedezte A tizedest.
Akciója sikerrel járt, a járőr szanitéce azonnal kezelésbe vette a sebesült katonát; a későbbi vizsgálatok kiderítették, ha Apiata tétovázik, társa meghal a vérveszteségtől.
A csapat sikeres egyesülése után koncentrált ellentámadásba ment át, s a közel húszperces tűzharc során a jelentős túlerőben lévő ellenség egy részét megsemmisítették, míg a maradékot menekülésre késztették.
A kiwi katonák végül emberveszteség nélkül úszták meg a rajtaütést, ami azért nem akármilyen teljesítmény. Hát ilyesmiért lehet Viktória Keresztet kapni.
A miniszterelnöki hivatal nyilatkozata
A kitüntetést egyébként óriási ováció fogadta, valóban az egész ország büszke, úgyannyira, hogy a New Zealand Herald online kiadásában oldalakon keresztül, folyamatosan frissülnek a gratulációk.
Engem igazán az lepett meg, hogy a dícsérő megnyilvánulások egy része maorinak aposztrofálja Apiata tizedest. A fényképek alapján ez valahogy nem volt számomra nyilvánvaló.
Akik nyilván egyben az angol birodalom uralkodói is, de engem most elsősorban Új Zélandhoz fűződő viszonyuk érdekel.
Sorozatomat VIII. Edwarddal kezdem, aki csoda egy pofa volt, és ha nem lenne súlyosan felségsértő, azt is hozzátenném, hogy szörnyen rossz arc, és ocsmány rasszista is – ami pedig igazán nem királyokhoz méltó erény.
De had induljak egészen máshonnan. Meg nem mondanám, hogy a klasszikus meséken kívül hány Romana és hollywoodi film dolgozta már fel a király és egyszerű lány szerelmének történetét, amelyek – legalábbis a fikciókban – leggyakrabban boldog egymásra találással végződnek: lakodalom, közös trón, miegymás. Láttam (olvastam?) olyan alternatív happy endet is, ahol a király az egyszerűlány kedvéért inkább lemond az uralkodásról, merthogy a szerelem mindenek felett. Ez utóbbi verzió még a klasszikus befejezéseknél is sziruposabb, nem igaz?
Pedig a valóságban is megtörtént legalább egyszer egy ilyen eset: VIII. Edvard (Edward Albert Christian George Andrew Patrick David) Nagy Britannia, Írország és a Tengerentúli Brit Tartományok Királya, India Császára (élt: 1894-1972; uralkodott: 1936 január 20. – 1936 december 11.) nem egészen egy év uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét: Wallis Simpsont.
Mellesleg egyike volt Anglia legrövidebb ideig uralkodó királyainak; az egyetlen közülük, aki önként mondott le a hatalomról; és sosem koronázták meg.
Edward már herceg korában is elég sok fejfájást okozott apjának, V. György királynak, többek között nőügyeivel, mert előszeretettel bolondult bele férjes asszonyokba – szeretői között megtalálhatjuk egy textil-birodalom félig amerikai, félig brit örökösnőjét, egy filmszinésznőt, vagy a félig chilei származású Lady Furness-t (aki bemutatta későbbi feleségét, Wallis Simpsont).
Vadromantikus hajlama akár szimpatikus is lehetne, bár egy uralkodóház szempontjából ez nyilván egészen más megítélés alá esik, azonban e kétség kívül figyelemre méltó jellemszilárdságról tanúbizonyságot tévő lépésétől eltekintve nincs túl sok büszkélkedni valója.
A második világháború során például először a franciaországi Brit Haderők vezetésével állomásozott vezérőrnagyként, ám náci nézetei miatt jobbnak látták a Bahamákra küldeni kormányzónak, így ő lett az első olyan uralkodója a Nemzetközösségnek, aki civil méltóságot is viselt.
1937-ben még Hitlerrel jópofáskodott Berchtesgadenben, amit a korabeli német sajtó nem győzött felfújni eléggé, aztán 1940-ben sikerült kiszivárogtatnia a Szövetségesek Belgium megvédésére vonatkozó haditerveinek egy részét a náciknak. Noha a háború után megírt memoárjaiban tagadta, hogy nácibarát lett volna, a történészek nagy része egyetért abban, hogy Hitler a szövetségesei között tartotta számon, és szigetország lerohanása után trónra akarta ültetni, egy fasiszta Anglia reményében.
Egy világbirodalom uralkodójaként rasszistának lenni és ezt úton-útfélen hangoztatni nem túlságosan okos dolog; az pedig, hogy saját birodalmának egyes területeit is súlyosan lesajnálja, már kifejezetten ízléstelen is.
Az új-zélandi nemzeti könyvtár egyik részlege, az Alexander Turnbull Library nemrégiben megvásárolta gyűjteménye számára Edward Walesi Herceg (később VIII. Edward király) levelezésének egy részét, és nyilvánosságra hozta, hogy mit is gondolt országának e darabjáról 1920-as látogatása alkalmából.
A főkormányzót “visszataszító”-nak, az helyi asszonyokat “förtelmes”-eknek, a hivatali tisztségeket “szörnyű”-nek, a háborúból visszatért katonákat pedig rokonaikkal együtt találta “hitvány”-nak és “szánalmas”-nak.
Az ausztrál őslakókkal sem volt sokkal kedvesebb, amúgy:
“A legundorítóbb élőlények, akiket valaha láttam! A legalacsonyabb ismert formája az emberi fajnak és a legközelebb a majmokhoz állnak…”
Tulajdonképpen e levelek apropóján lett a republikanizmus vs. alkotmányos monarchia ismét a közbeszéd része.
Edward nem finomkodott, amikor férjes szeretőjének beszámolt a tapasztalatairól – s lám, ezek a szavak még majd’ egy századév távlatában is meg tudják sebezni a kiwi önbecsülést.
Wallis Simpson és Edward Főherceg az esküvőjük napján
Az 1920-as állapotokról nyilván nem lehet objektív véleményem: az akkori főkormányzó akár lehetett visszataszító is, és a hivatalok is bizonyulhattak szörnyűnek. Az asszonyokról formált véleményét nem tekintem mérvadónak – ez ízlés dolga –, mert aki Wallis Simpsont találja ellenállhatatlanul gyönyörűnek, azzal ugye nincs min vitatkozni.
Ezzel szemben a katonákról alkotott véleménye nem csodálom, hogy kiverte a biztosítékot a kiwiknél: az első világháborúban harcoló új-zélandiak valójában a monarchia és a brit királyi család kedvéért tették kockára az életüket és testi épségüket; attól igazán nem kellett tartaniuk, hogy a hadszíntér kitolódik a Csendes Óceán irányába.
