Hogyan felejtünk el magyarul

Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő  és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.

Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.

UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.