Végre vége

Nem is emlékezem, hogy utoljára mikor dolgoztam ilyen sokat, ilyen kevés pénzért. Az ügyfél és projekt, ami eleinte könnyűnek és gyorsnak tűnt, a végére gyűlöletes lett, kimerítő és végetérni nem akaró. Hírértékű tehát, hogy befejeztem, most jó nekem, persze azon a módon, ahogy a régi viccben, amikor Móricka odacsukja a macska farkát, mert milyen jó lesz neki, amikor majd elengedi.

Egy csomó tanulságot érdemes ugyanakkor levonni az ügyből.

A saját vállalkozásomat még a Hyundai előtt alapítottam, ez itt úgy megy, hogy egy szombat reggel felébredsz arra, hogy szeretnél egy saját Ltd.-t és miközben megiszod a kávédat létre is hozhatod az interneten, hogy a délután bevásárlás előtt a kezedbe legyen a hivatalos cégbejegyzés a cégbíróságtól meg az adószámod. A bankszámlára egészen hétfőig várni kellett. (Amúgy, amikor vállalkozó barát környezetről beszéltek, akkor én mindig ilyesmiről álmodoztam.)

Eredetileg azt képzeltem, hogy majd konzultációs munkákat vállalok, mert a konzultánsok semmi kis munkával rettenetesen sok pénzt keresnek, kód ellenőrzést, rendszer biztonsági auditok, ilyesmi. Ezzel ellentétben nyilván főleg különböző fejlesztésekre kaptam megbízást – de változatos volt, fizetett, és akkoriban jól is jött ez az extra pénz. Aztán elkezdődött a cégszamuráj korszakom, ami az anyagi aspektusát a különmunkának zárójelbe tette ugyan, viszont az új ügyfelek továbbra is ösztönöztek, hogy napra kész maradjak és kövessem az új technológiákat (a corporate IT egyik legnagyobb veszélye, hogy beragadsz a használt technológiákba). Viszonylag könnyen ment a work-life balance megtartása is: munka után minden este tudtam még pár órát dolgozni mialatt Mei tanult, aztán nagyjából este nyolckor befejeztem: volt magánéletem, jutott idő szocializálni, és azzal a tudattal éltem, hogy van egy olyan hátország, amire majd lehet építeni a jövőben.

Régóta foglalkoztat, hogy mi lesz majd. Van egy kor ugyanis, amikortól már nem könnyű programozóként állást találni, a szakma nincs tele 50 fölötti kóderekkel. Valahol 40 és 50 között a szakmabéliek managerek vagy konzultánsok lesznek, esetleg saját vállalkozást alapítanak. Én ugyan élvezem, hogy fix munkahelyem van, havi fizetésem, de nyilvánvaló, hogy idővel majd kell kezdeni magammal valamit – már a nálam tíz évvel fiatalabbaknak is tud lenni annyi szakmai tapasztalata, ami bőven elég bármilyen senior pozícióhoz, és hát más az ember teherbírása 30 évesen, mint 40 fölött. A versenyt még lehet bírni, a nehézséget az okozza, hogy nehezen vesz fel egy 35 éves manager valakit, akinek 15 évvel több tapasztalata van: a seggféltés nemzetközi.

Ilyen és hasonló megfontolásokból futtattam a saját vállalkozást, hogy, ha majd oda kerül a sor, akkor ne a nulláról kelljen indulni, hanem csak a súlypontot áthelyezni.

Aztán Mei terhes lett, ráadásul a nyűgösebb fajtából, akinek a reggeli rosszullétek az egész nap jelentkeznek, én pedig leállítottam a különmunkákat, úgy döntöttem csak a feleségemre, a terhességére fogok koncentrálni és nem vállaltam több ügyfelet. Életem legbékésebb és legboldogabb 6 hónapját töltöttem így – nem is emlékszem, mikor volt rá precedens, hogy a heti negyven óra munka mellett csak a magánéletemre tudtam koncentrálni.

A végzetes hibát a terhesség utolsó másfél hónapjában követtem el, amikor megérkezett az anyósom. Úgy gondoltam, hogy most már van segítsége Meinek, beesett egy könnyűnek tűnő, jól fizető projekt (mert a vállalkozás túlélte a féléves tetszhalált), és hát a külön pénznek is lett hirtelen helye: hogy mennyit lehet költeni egy még meg sem született gyerekre, azt majd egy külön posztban fejtem ki.

A munka első része nagyjából gond nélkül és gyorsan el is készült, bár voltak intő jelek. Ekkor kellett volna egyébként elköszönni, de aki fejlesztett már, tudja, hogy a további fázisokat nem szívesen adja ki az ember a kezéből, általában az első a legnyűgösebb, a többi már csak igazgatás, és abban van a több pénz. Amikor az ügyfél előállt tehát, hogy szeretne további funkcionalitást, akkor jeleztem, hogy szívesen vállalom ha ráér, de nekem most lányom születik, úgyhogy március végétől tudok csak foglalkozni a munkával. Úgy kalkuláltam, hogy az első három hónap után már könnyebb lesz, beáll valamiféle rutin. Elképzelésem szerint munka után babázom és családozom, majd este 8 és 9 között Lilynek úgyis aludni kell mennie, tehát éjfélig egy csomó időm van, amikor tudok dolgozni. Naivitás.

Nem számoltam bele, hogy Lily nem szeret majd aludni, és gyakran tíz óra is van, mikorra elcsendesedik, hogy milyen – ha nem is túl nehéz –, de állandó és egyenletes megterhelés a napi 3-4-5 óra babázás, és hogy a hétvégékből sem lophatok, hiszen Mei alig várja, hogy valaki segítsen neki, és egy picit pihenhessen. És azt sem számoltam bele, hogy negyvenhárom évesen már nem ugyanakkora a teherbírásom, mint 30 évesen. Pokoli, stresszes és kimerítő fél év következett, állandóan változó és bővülő specifikációkkal, néha úgy éreztem, sosem lesz vége: közben megszűnt a szociális életem, és Mei szerint öregedtem tíz évet.

Tegnap elkészültem és elküldtem az elbocsátó szép üzenetet az ügyfélnek; és szentül megfogadtam, hogy vége a külön munkának, nincs tovább. Babázni fogok, családozni és megint lesz szociális életem, feltéve, ha a barátaim még nem felejtették el a nevem. És persze írok majd blogot is, mert lesz megint miről.