A Borat Amerikába megy… nem jó film. Hovatovább filmnek is alig nevezném. Talán túl sarkosan fogalmazok, de tény, kicsit sajnálom, hogy nem a Departed-et, vagy mondjuk az új James Bondot néztük meg.
Pedig szeretem Sacha Baron Cohen-t, szerettem az Ali G-s filmjét, sőt szeretem magát a Borat média jelenséget is, minden párját ritkító bunkóságával egyetemben. Ráadásul a moziban még nevettem is sokat. Mi volt a baj?
Sacha Cohen jó komikus és komoly érzékenységgel figyeli a világot, a világban található álszentséget, végtelen ostobaságot és tobzódó hülyeséget. Hovatovább újra és újra rácsodálkozik ezekre, ami nem baj – bár ebben él 35 éve -, sőt, még azt is értem, miért akarja megmutatni, belekiabálni az emberek arcába. Az elképzelés jó, az eszközei is hatni szoktak, az Ali G filmben például tökéletesen.
Az is világos, hogy tudja, értelmiségi szépelgéssel, komoly művészfilmmel nem érhet célt: a világ moziba járó nagyközönsége – az emberek, akinek az arcába akarja vágni, hogy jól nézzétek meg, ilyenek vagyok – többnyire nem kíváncsi a művészetre.
Miért rézem úgy, hogy hiába helyes a koncepció, jól megválasztott az eszköztár, mégiscsak mellélövés az egész?


Két oka van:
Egyfelől nem film született, mégcsak nem is áldokumentum film (aminek szánta), hanem egymás után dobált snittek sorozata, amelyek egy erőltetett és roppant gyenge történetszerűségre vannak felfűzve. Egyszerűen csak nem adja a moziélményt. 84 perc trágárkodás, ami persze helyenként roppant szórakoztató tud lenni, de én mégsem ezért járok filmszínházba, hanem a mese élményéért.
Lehet az a mese akármilyen bárgyú, akármennyire komoly vagy tanító szándékú, nem számít. De elvárom, hogy az alkotók mesélni akarjanak nekem valamit, és azt sem bánom, ha ezt újszerű, vagy szokatlan, netán meghökkentő módon teszik, amíg a mesélési szándékot kiérzem.

Borat nem akar mesélni. Eszébe sem jut. A képembe vágja, hogy: lásd véglény, ilyen a világ, ilyenné tettük. A görbe tükröt nem elém tartja, hanem pofán csap vele. Még ezzel sem lenne bajom, ha célt érne vele, de úgy érzem nem sikerül neki. És talán ez a legfőbb bajom.
Az a faragatlan, nyers angol humor – amit annyira szeretek egyébként – egyszerűen elsodorja a nézőt. Borat túladagolja, így mindaz, amire fel akarja hívni a figyelmet, elvész. Nem az amerikai társadalom álszentsége vagy stupiditása, irracionális rasszizmusa a humorforrás – pedig megmutatja, ott van a filmen -, hanem a zacskóban hozott darab szar, amit az asztalnál lóbál; az ocsmányul hájas férfitest, a lengő faszok, a céltalan recskázások.
Sacha Cohen az angol humor egyik iskolapéldáján, a Monty Python-on nőhetett fel, tevénykeségéből ez minduntalan kiviláglik. De valamit tudtak Monty Pythonék, amit ő nem, mert mindezt – hasonló eszközökkel és képi világgal – láttam már úgy előadva, hogy működött.
Borat meg nem.