Nos, nem vesztem el teljesen, de kicsit felfordult az életünk, és ennek a felfordulásnak épp most vagyunk a csúcspontján.
Nemcsak az új munkahelyi kihívásokról van szó, de költözünk is – én pedig gyűlölöm a költözködést, már egy hete görcsben van a gyomrom, ha csak rágondolok.
Ma már a dobozolásé volt a főszerep, hamarosan az első szállítmány holmi is elindul. Szervezés szempontjából nem lenne olyan szörnyű, a postán már átirányítottam a címünket, a Telecom egyetlen nap alatt lefutatta a vonal áthelyezését, és szerencsére a legtöbb esetben – bank, biztosítások, és az állami bürokrácia – lehetőség volt a neten bejelenetni (átírni) a lakcímváltozást.
Egyedül az internetszolgáltatónk – az Orcon – bohóckodik, az új telefonvonal megéledésétől számított 5 munkanapra van szükségük, amíg élesítik az ADSL-t, így azután a jövő héten még semmiképp sem lesz Takapunán internetünk.
Addig is kis türelmet kérek.
Category: Énblog Page 12 of 20
Mondjuk megbolondulhatnék. Nem hosszú időre, csak ma.
Megpróbálkozhatnék átmeneti elmezavarra hivatkozni Kriszti előtt, vagy amnéziára: én nem tudom mi történt, egyszer csak itthon találtam magam, így… – mondanám a nappaliban kuporogva buta arccal. Ez mégiscsak hihetőbb, mint ha azt mondom, hogy szélsősony aktivisták kényszerítettek fegyverrel a megvásárlására. Esetleg trükkösen választhatnám a Dick Smith ajánlatát, és olyan hitekonstrukcióban szerezhetném be, amelynél 2008 szeptemberéig egy fillért sem kell fizetni. Krisztinek pedig mondhatnám, hogy ajándékba kaptam, vagy találtam az utcán.
Ma megjelent a Sony PS3 nálunk is – Európával és Ausztráliával egy időben. A gép magában $1190, a Dick Smith-es konstrukcióban (két kontroller plusz két játék, 18 hónapos kamatmentes hitelre) 1495 dollár.
Sosem voltam nagy computer-játékos. Néhány pár hónapig tartó időszakomat leszámítva nem tudtak lekötni a játékok. De a PS3 az más, azt akarom, valami elementáris bírvággyal. Tudnám sorolni a racionálisnak tűnő érveket, hogy mire jó, meg miért kell; a valóság azonban nevetségesen egyszerű: mert csak kell! Birtokolni akarok ekkora számítási teljesítményt. Linuxot akarok telepíteni rá, és úgy használni. És vén fejjel szánalmasan és nevetségesen görnyedni a tévé előtt valami hülye, de annál lenyűgözőbb grafikájú játékot nyomkodva.
Igazándiból most szeretnék gyerek lenni: olyan 10-12 éves forma. Mondjuk lehetne éppen ma a születésnapom, a tizenkettedik. Apámék jobb belátásuk ellenére mégiscsak megvennék nekem. Már két-három éve aktívan interneteznék, és ma este a suli után önfeledt autóversenyzésbe vagy boxolásba folytanám a születésnapi zsúromat.
A nyolcbites CPU-ról, lyukkártyákról csak hallomásból lenne tudomásom, de pár év múlva olyan boszorkányos gyorsasággal installálnék és konfigurálnék fel egy BSD-t, hogy a negyvenéves vén hülyék nem is tudnák követni. A huszonegyedik század gyermeke lennék, az infokommunikációs világ nomádja. Akinek természtes lenne, hogy otthon terraflopos teljesítményű boxok vannak, akinek nem kellene minden egyes új technológia megjelenésekor felszívnia magát, hogy tartani tudja az iramot.
És persze 12 évesen nem töpprengenék azon sem, hogy van olyan bloggerina, aki simán a lányom lehetne, mégsem érzem a generációs szakadékot, és hogy ez baj-e?, vagy hogy miként fordulhatott elő, hogy ennyire elmulasztottam észrevenni a felnőttéválásomat.
Nem vagyok 12 éves. Nincs ma születésnapom. És papírkutya vagyok: nem szaladok munka után sem a Dick Smith-be, sem a Gameplanetbe, nem találok ki semmiféle hülye mesét, vagy nem próbálok a sarkamra állni becsülettel. Nem veszek PS3-at.
Valami ajándékot kapnom kell Krisztitől a nyáron. A harmincnyolcadikra.
Egy tojásrántottát is el lehet rontani. Csak bízzátok rám.
Elég vicces szolgáltatást fedeztem fel a minap – a myheritage.com arc felismerő szoftveréről van szó.
A lényege, hogy rövid regisztráció után feltöltheted akár saját fotódat is, és ők megmondják, melyik világsztárhoz hasonlítasz leginkább, és persze azt is, mekkora mértékben.
Most tekintsünk el attól a pici szépséghibától, hogy a fényképek többségében képtelen felismerni magát az arcot, de ha sikeres felismeréseket veszem alapul is hagy némi kívánnivalót maga után az algoritmus.
Kriszti esetében a következő azonosságokat találta: Halle Berry – 83%, Mandy Moore – 83%, Romy Schneider – 83%, Kylie Minogue – 80%, Kristen Dunst – 78%, Cate Blanchett – 78%, Missi Pyle -76%, Rene Zellweger -76%.
Hmmm… Most akár büszke is lehetnék.
Ámde:
Az én egyetlen, pár éve készült fényképemre, amit hajlandó volt feldolgozni, a következő találatokkal állt elő: Deep Roy – 61%, John Gielgud – 61%, Jacques Rogge – 56%, Ricky Martin – 56%, Matt LeBlanc – 56%, Omar Sharif – 54%, Jesse Metcalfe – 53%, Antoine de Saint-Exupery – 49%.
Különösen Antoine de Saint-Exupery való hasonlóságomat díjjaznám leginkább, ha nem fotó alapján számítanák.
Azért remélem, a különböző anti-terrorista kezdeményezések keretében rendszerbe állított képanalizáló szoftverek nagyobb hatékonysággal működnek.
Strategy driven micromanagment tools for weboffice.
Stratégia vezérelt micromanagment eszköz webes felületen.
Ez az adekvált válasz.
Azért mostantól megint lesz blog rendesen.
2007 március 7-én éjjel 11 óra 59 perckor megszületett Miss Greta Nemedi, az én csöpp unoka-unokahúgom. A legújabb kis magyarkiwi 3 kiló 20 dekával, majd félméteresen (49 cm) jött világra, teljesen természetesen és anyukájával együtt jól vannak – hónapok izgalma ért a lehető legjobban véget.
Ma nincs több bejegyzés – ünneplés lesz a boldog apukával.
Hibát követtem el a képek közreadásával, különös hibát, de erről majd később. Mégis örülök a kialakult vitának és vélemények ütközésének, el sem hinnétek milyen sokat tanul belőle az ember: azt hiszem jobban meghatározzátok a Subdimensiont, mint magam tudnám.Kényelmes volna most arra fogni, hogy szándékos provokáció volt, és lám, sikerült: pedig szó sincs erről. Nagyjából mindenki hozzászólásával egyet tudok érteni: önmagában értelmezhetetlen és ide nem illőek a képek, mondjuk ki – stílushiba. A Subdimension kiwi országimázs, igen, ahová nem illenek ilyen képek. Másfelől rólam és a gondolataimról is szól – akármi beleférhet, elméletileg.
Amit láttok egyfajta útkeresés.
Lassan egy éve írom a blogot, és most úgy érzem, hamarosan fordulóponthoz érek: sok fontos kérdést érintettem már Új Zélanddal kapcsolatban, és egy párat még nem. Ám hosszútávon nem maradhat egyszerű kiwi országimázs: jól behatárolható időintervallumon belül elérkezik a pont, ahonnan kezdve már csak magamat ismételném, legfeljebb más és más hangszerelésben.
Valahogyan fel kell oldanom ezt a dillemát, és őszintén szólva – mert alapvetően tudatos lény vagyok -, szeretném előre látni a jövőmet, legalább magamnak felvázolni a hogyan továbbot. Kiwiland mindenképpen főszerepet játszik a jövőben is, ez nagyjából nem is kérdés, de az arányokon kénytelen leszek változtatni – alig hiszem, hogy a napi kiwi apróságok mindannyiótokat érdekelnének.
A blogolás egyfajta exhibicionizmus is – hiba volna ezt eltagadni -, az ember örömmel látja, hogy a szűk környezetén kívül másokat is érdekelnek bejegyzései: ez persze önként vállalt felelősséget is felvet, mindazok irányába, akik megtisztelnek a virtuális látogatással.
A kérdés tehát adott: merre tovább? Nem leszek tech-blog, nem leszek Politikai Megmondó, és bulvár-blog sem – noha nyilván mindezek részét képezik az életemnek. És persze nem leszek klasszikus Énblog sem: erre valahogy nem érzem magam alkalmasnak. Próbálok egy olyan szintézist kialakítani, amely két fő szempontnak is megfelel: egyfelől azonosulni tudok vele, és közvetíti a személyiségemet, másfelől eleget tesz az olvasóim kiváltotta írástudói felelősségnek.
Még az útkeresés elején tartok: méricskélem magamat, a világot, és persze titeket kedves olvasóim.
A hiba, amit elkövettem – ahogyan én látom, és ahogyan Vera találóan megfogalmazta -, hogy az ominózus bejegyzést “No Comment” címen és valóban no commenttel adtam közre. Pedig nem arról van szó, hogy kaptam egy pár érdekesnek tűnő képet és rögvest fel is raktam: hál’ istennek sikerült ismerőseimet leszoktatnom a “vicces levelek” küldéséről.
A bűnt lustaságból követtem el.
És ezt hadd magyarázzam is meg mindjárt. A képeket egy cikkbe ágyazva találtam, egy kiwi középiskolában váltott ki mérsékelt botrányt: a tanári kar egy része pornográfnak minősítette, ezért néhány diák megrovásban részesült. A képek láttán elgondolkodtam ugyan a felvetésen – vajon pornográfnak, ízléstelennek minősülnek-e? – ám mégsem emiatt ragadtak meg bennem.
Közbevetőleg, itt követtem el a hibát: általában elmentem a linkeket, amiről később írni szándékozom, hogy hivatkozhassak. Ezúttal nem tettem, mert a cikk önmagában nem fogott meg ekkora mértékben.
Aztán olvastam egy másik híradást, ami viszont már arról szólt: az Egyesült Államok némely repülőterén röntgen kapukat – akár az Emlékmás című filmben – készülnek rendszerbe állítani, a terrorizmus elleni harc jegyében, az esetleges bombák/fegyverek kiküszöbölése céljából.
A két híradás ekkor ért össze bennem: vajon megengedhető-e – bármilyen indokkal is – olyan eszközök használata, amelyek végeredményül olyan képet produkálnak, amelyek erkölcsi/etikai/ízlésbéli polémiára adnak okot. Ízléstelen vagy pornóképek ezek? Sértik a szemérmet? Hisz ezt látják rólunk hamarosan minden repülőtéren…
Az ok, és gondolatmenet tehát megvolt, ám az iskolai botrányt taglaló cikket csak nem találtam hosszas keresés után sem: a böngésző chache-ében azonban megmaradtak a képek, én pedig – lustaságból – a publikásuk mellett döntöttem, egy majdani magyarázat és visszautalás tervével – ha sikerül újra meglelnem az ominózus hivatkozást.
Végezetül, de nem utolsó sorban: Andreától természetesen engedélyt kértem, mielőtt közreadtam volna levelét. Ehhez a szokásomhoz a jövőben is ragaszkodni fogok: engedély nélkül semmiféle hozzám intézett levelet nem publikálok.
