Noha nagyjából lassan egy fél éve tervezzük, hogy elköltözünk, eddig egyetlen próbálkozásunk sem járt sikerrel. Vagy a az ügynökkel vesztünk össze, aki hamarabb szólt jelenlegi landlordunknak (háztulajdonosnak), minthogy megállapodtunk volna a részletekben, vagy az utolsó pillanatban mégiscsak jelentkezett az a bérlőjelölt, aki előttünk már igent mondott.
Szóval lassan és nyűgösen haladt a procedúra, már csak azért is, mert roppant válogatósak vagyunk: alapvetően a jelenlegi lakhatással sem volt gondunk, ezért én csak olyan helyre voltam hajlandó tovább menni, ami minőségileg is jobb megoldás.
A lehetőséget végülis kézenfekvő: Réka és Lajos a gyermekük (az én kis unokahúgom) születését követően Magyarországra mennek három hónapra, ezért húsvétra felmondták a bérleti szerződésük.
A kis ház Takapuna szívében található, a beachtől 5 perc sétára, gyakorlatilag a központban, de mégis szeparált, csendes, kertes övezetben.
Amikor Új Zélandra érkeztünk, az első két hetet náluk lakva töltöttük, gyanítom sokat számított ez is abban, hogy rögvest beleszerettünk Kiwilandbe.
Mikor Rékáék jelezték, hogy felmondják, azonnal kicsurrant a nyálunk. Ma végre a tulajdonossal is találkoztunk: kedves 82 éves hölgy (lásd Nyugdíj című postom), aki örült, hogy különösebb nyűglődés nélkül talált új bérlőket, mi pedig majd kiugrottunk a bőrünkből, hogy beköltözthetünk a Tündérházba.
Szóval húsvétkor – mert négy napos ünnep – itthagyjuk Northcote-ot és áthurcolkodunk; gyanítom egész addig maradunk is, amíg már saját házat nem veszünk, legkorábban talán jövő ilyenkor.
Erre a hétvégére amúgy újabb kenutúrát terveztünk, a Whanganui felső, zúgókkal tarkított szakaszára, ez azonban így elmarad: a költözés mégiscsak előrébb való.
Category: Énblog Page 13 of 20
A héten egyszerre összetorlódott minden (és ezért még mindig adós vagyok egy csomó komment meg levél megválaszolásával). Nemcsak az irodában, de itthon is; ráadásul holnap van Kriszti születésnapja.
Péntekig tehát nem várható új bejegyzés: részint, amint sikerült elszabadulnom az irodából rögvest magánéletet élnék, másodsorban két olyan hosszabb post is van, amit meg szeretnék írni, ám mindkettő nagy lélegzetű: az ebédszünet nem lenne rájuk elegendő.
Egyfelől összeállt az információ az Americas Cup-ról (nem, nem felejtettem el a témát), másfelől megérkezett végre a Sony E-Book Readerem – ezúttal is nagy köszönöm András -, és ennek kapcsán egy hosszabb eszmefuttatásra szántam magam: A Guttenberg Galaxis vége címmel.
Napi szinten is lenne miről írnom pedig: például szombaton hagyta el Aucklandet a világ legnagyobb óceánjárója, a Queen Mary 2.
Kifutását – gondolom én – nem véletlenül a kínai újévre időzítették, egész happeninget szerveztek köré, tüzijátékkal, miegymással. A hajó 23 emeletes, 1,3 milliárd dollárt ér, 3090 utast tud szállítani és 1253 fős személyzet dolgozik a fedélzetén.
Persze az árai is ehhez mértek: $370 dollár egy éjszakára nem kevés, ez ráadásul a legolcsóbb jegy. Egy teljes világkörüli út 260.000 dollárt kóstál.
A gigász – amihez képest a Titanic is játékhajó – méreteiről talán jó képet ad, ha elmesélem, hogy a kikötőben álló Hilton szálló egyszerűen eltörpült mellette – egész döbbenetes látvány. Akárha Swift Óriásországából emelték volna át…
Most tehát búcsúzom, legalább egy napra; de addig is, már előre:
Happy Birthday darling!
Éjfél Kapitány felkeresett a minap. Régi ismerősöm, egyike a legrégebbieknek. Éjfél Kapitány amúgy virtuális szuperhős, és ez felveti azt a kérdést: lehet-e szuperhősöknek egyszerű halandó barátjuk (különösen virtuális szuperhősöknek) avagy a szuperhősség definíció szerint kizárja ezt; utóbbi esetben nekem is szuperhősnek kell lennem, csak nem tudok róla. Esetleg tudom, de nem árulom el…
Éjfél Kapitány egyébként egyike a legrégebbi bloggerek, alig hiszem, hogy valaki hamarabb kezdte volna nála Magyarországon – igaz, amikor először előpattant a virtuális térben teljes fegyverzetében, még nem hallottam a bloggolásról, sőt azt sem tudtam mi az.
Akkortájt, ha a személyes weblapok statikus magánya nem elégítette ki az embert, hát fórumozni járt.
A Kapitány főhadiszálása persze nem sok szempontból nem felel meg a blogok formai követelményének, de – még ha ő tiltakozik is ez ellen a kategorizálás ellen – eszmeiségében minden webnaplók archetipusa.
És akkor itt a válaszom Éjfél Kapitánynak, az ő stílusában:
Éjfél,
A házam vulkánok közt, dzsungelban bújik meg. A whanau nagy – számtalan maori harcos vigyázza. Ne küld hát se Boriszt, se Igort csapdát ásni: még bajuk esne, és igazán kár volna azért a két pompás gazemberért.
De ha Te jössz, mindig tárt ajtókat találsz. Kiülünk az égigérő Silverfernek alá jóféle sört kortyolgatva, hogy beszélgessünk a világ folyásáról.
A nyár lassan agóniájába fordul: reggel már sötét van, amikor munkábainduláshoz kelek, de napközben szikrázó, kemény napsütés – ez az, ami lehetetlenné teszi az okos öltözködést. Ha sortban és pólóban indulok el fázom a kocsiban, de méginkább az cégnél, ahol az öreg légkondícionáló nincs tekintettel a külvilágra: ontja magából a hideget, jégvermet varázsolva az irodámból. Napközben persze javul a helyzet, a papírból, fából és aluminiumból tákolt épület gyorsan átveszi a kinti hőmérsékletet, ekkora a vén klíma alig tud lépést tartani az ózonlyuk táplálta hőséggel. Éjszakára érezhetően lehűl az idő, s amíg hazafelé menet az autópályán fulladozom a hosszú nadrágban és hosszúujjú ingben, magamat szidva, amiért nem töltöttem fel a Bighorn klímáját, addigra este már azt fontolom, esetleg vissza kellene tenni huzatába a paplant és úgy aludni.
És ez így marad március legvégéig, noha minden nappal kicsit később sújt le majd a forróság, de a nyarat – ahogyan egy európai érti – én a húsvét beköszöntéig számítom.
Estére a villanyradiátort is csak április elején kapcsoljuk be.
Leszoktam a kávéról. Régóta – túl régóta – ittam már literszámra a feketelevest; múlt pénteken azután kattant bennem valami, egyszerre úgy éreztem, nem kell, nem jó nekem. Nem volt semmi különösebb kiváltó ok, úgy tűnik egyszerűen a szervezetem megelégelte – azóta zöld teát iszom reggel az ébredéshez. Bár a cigarettával lenne ennyire egyszerű a helyzet.
Ha már az egészséges(ebb) életmódnál tartunk, had meséljek az avocadóról. Gondolom sokatoknak nem ismeretlen, azért mégis értelme lehet róla beszélni, hisz én egész Kiwilandre érkezésemig meg voltam győződve: az avocadó gyümölcs. Hívják aligátor-körtének is, nyilván a formája miatt. Emlékszem, amikor először láttam valamelyik hipermarketben, gyanakodva forgattam a méregdrága jószágot, de végül a kíváncsiság erősebbnek bizonyult: hazavittem és megkóstoltam. Már a hámozása utáni állaga sem tetszett, aztán beleharaptam és kiköptem. Pfujj… Semmi gyümölcsre hasonlítót nem leltem benne, és mert édeset vagy legalább savanykás ízt vártam, teljes csalódást hozott a kísérlet. Soha többé nem próbáltam meg.
Új Zélandon kellett rádöbbennem, hogy az avocadó zöldség, és mint zöldség roppant finom. A kiwi étrend egyik oszlopa amúgy, mindig lehet kapni. 90 cent és két dollár között mozog az ára darabonként, attól függően, hogy épp szezonja van-e. Észak felé autózva hatalmas avocadó-ültetvények vannak, sok helyen a kiwi becsületkasszás módon: az avocadó kirakva az út szélére nagy halmokban, mellette egy tábla, hogy mennyi az ára, meg egy persely, ahová a pénzt lehet bedobni. Így persze sokkal olcsóbb, mint a boltokban; ha épp arra járunk, sosem mulasztunk hozni. (Igen, ez is jó példája a kiwi mentalitásnak.)
Avocadóból olyat kell választani, aminek már jó barna a héjja (lásd a képen), és tapintásra kicsit puhának mutatkozik. Ha nagyon zöld az sem baj, de akkor várni kell vele (a többi gyümölcs és zöldség között elvan), amíg a mondott állagot el nem éri.
Akkor aztán hosszában félbevágjuk, a termetes diónyi magot kivesszük belőle és egy kanállal könnyedén kiszedhető zöldes-sárgás belseje a vékony, de azért kemény, bőrszerű héjjából. Ha nincs idő piszmogásra, egyszerűen piritóskenyérre kell kenni (egy fél avocadóból kijön négy toast szeletre való, azért egyetlen darab is ideális reggeli egy párnak), én kicsi sóval és borssal szoktam ízesíteni. A kedvencem ugyanakkor az avocadókrém. Egy avocadóhoz – amit az előbb említett módon kiszedek a bőréből – főzök egy tojást, mérsékelten keményre, aztán egy mélytányérban péppé keverem a kettőt, adok hozzá sót és borsot, sőt, aki szereti, az tehet bele egy gerezd fokhagymát is (én ugye irtózom tőle).
Túl azon, hogy roppant finom, kifejezetten egészséges is: B1, B2, B3, B5, B6, és B9 vitaminokon kívül C vitamint kalciumot, vasat, magnéziumot, foszfort, cinket és káliumot tartalmaz.
Kedves ismerőseim, és ismeretlen ismerőseim.
Tisztázzunk valamit. Kapok egy nap legkevesebb 6-8 emailt és kommentet, a céges leveleken és a legszűkebb baráti társaságom meg családom kommunikációs kísérletein kívül.
Miután lelkiismeretes jószág vagyok, mindegyikre (vagy majd mindegyikre) szeretnék válaszolni. Ámde a munkám, és a blog írása napi 9-10 órát a számítógép elé kényszerít, így ha egyszerre zúdul rám a sok válaszolni való, inkább neki sem kezdek: valahogy úgy képzelem, vagy válaszolok mindenkinek, vagy senkinek sem (főképp az értelmetlen sértődések elkerülése végett).
Bocsássátok meg tehát nekem: nem ignorancia, nem is feledékenység, egyszerű időhiány, ami miatt esetleg csak napokkal később reagálok.
Most is tizenhat megválaszolásra váró üzenet van a Gmail fiókomban (becsülettel csillagozom őket), és bevallom őszintén nyomaszt – nem tudom, más bloggertársaim, hogy vannak ezzel – a restancia, ezért is írom ezt a postot.
Szóval maradjunk így egymás között annyiban, hogy mindig reagálok majd, ti pedig legalább egy hétig türelemmel vagytok: jelen esetben a szombati napot választottam ki, amikor rendezem az elmaradásaimat.
Ha már amúgy is írok, megosztom veletek (csak így egymást közt csevegve), hogy épp vacsorázom. Az egyik helyi kedvencemet, strucchúst eszem (a Foodtownban a húsos pult jobb szélén található, Ostrich néven, áttetsző műanyag tasakban).
Ajánlgatom, mert tudom, hogy Magyarországon is beszerezhető: talán nem annyira egyszerűen, mint nálunk, de emlékeim szerint az Alföldön komoly struccfarmok léteznek, ahol strucctojás és strucchús is kapható.
Otthon sosem próbáltam ki, ámde új hazámban rákaptam – egyike a kedvenc eledeleimnek.
Talán a leggyorsabban elkészíthető vörös hús: 7-8 perc alatt megsül. Ámbár inkább marhahúsnak imponál, az íze valahol a szárnyas és a marha között mozog, elkészítésének gyorsasága pedig minden általam ismert húsféleséget leköröz. Én kevés borssal és sóval ízesítem, esetleg pici Vegetát vagy Sült csirke fűszersót szórok rá, és bedobom a grillsütőbe. Úgy a finom, ha nem sül át teljesen, hanem egy egész csepp zaftot ereszt, amikor villával megbökjük.
Próbáljátok ki.
Ez most egy rendhagyó post lesz. Ez elmúlt pár napban kaptam számtalan levelet és commentet, és úgy gondoltam, egy részükre itt és most fogok válaszolni. A commenteknek egyébiránt roppant mód örülök, és csak bátorítani tudok mindenkit: kérdéseiteket, véleményeteket írjátok meg. Vallom: a blog közösségi forma, a commentek legalább annyira fontos részét képezik, mint a post maga.
És akkor:
1. A hidegről:
“…Az kinti időjárást sokan szapulják. Igaz, hogy meg lehet fagyni kint?…”
Én hitelesen csak az Aucklandi időjárásról tudok beszámolni. Wellington kicsit esősebb és sokkal szelesebb, a többi városban vagy régióban pedig nem töltöttem annyi időt, hogy objektív információval szolgálhassak.
Auckland időjárása:
Kezdjük a szubjektummal – én imádom. Pont nekem való. Nincsenek szélsőségek, télen sincs hidegebb +5 foknál, nyáron nincs melegebb +30 foknál. Télen viszonylag sokat esik az eső (de ez megszokható, nekünk még mindig nincs esernyőnk se) és általában 8-12 fok a hőmérséklet. Nyáron 20-25 fok között van az átlag, amit azért hajlamosabb az ember többnek érezni a magas páratartalom miatt. Ami szokatlan, hogy eszelős különbségek tudnak lenni, attól függően, hogy épp a napon állsz vagy árnyékban: a nap sokkal erősebben tűz, alkalmasint izzadsz, hogy aztán egy lépéssel arrébb, az árnyékban meg fázzál.
Ian, tanárunk az IELTS előkészítőn mesélte, hogy Új Zélandon egészen másképp mérik a hőmérsékletet, mint a világ többi részén. Itt gyakorlatilag a földfelszín hőrmérsékletét adják meg a hivatalos jelentésekben, emiatt 4-5 fokkal kevesebbet jelentenek, mint másutt a világon. Nem tudom a pontos részleteket, de a saját tapasztalatom alátámasztja ezt: amikor 17-18 fokot mondanak, én azt bőven 20 fok fölöttinek érzem.
Állítólag egy ideig a közbeszéd tárgya is volt ez az anomália, aztán maradt minden a régiben: kiwi specialitás a helyi hőmérés.
Ami miatt ez a megfagyásos tévhit kialakulhatott, az a fűtés hiánya. A kiwi házak döntő többsége nem rendelkezik semmiféle beépített fűtőrendszerrel: némelyikben van kandalló és kész. Noha sosincs igazán hideg, azért estére meglehetősen le tud hűlni a levegő (különösen télen és ősszel), 14-15 fokban pedig lehet fázni. A kiwik hidegűrése egészen más: sokan még 16-17 fokban sem érzik rosszul magukat, így azután a magyar viszonyokhoz szokott ember roppant mód tud fázni. Mi ezt villanyradiátorok rendszerbe állításval küszöböltük ki: inkább fizetünk télen havi háromszáz dolláros villanyszámlát, mintsem fázzunk.
2. Adók és járulékok:
“…Kérlek, egyik alkalommal arról is írjál – szerintem biztosan sok embert érdekelne – hogy Magyarországot összehasonlítva Új-Zélanddal az ottani munkáltatót és munkavállalót milyen adók, járulékok, stb. terhelik…”
A magánszemélyek kereseti lehetőségéről és adójáról már írtam: Piszkos anyagiak címmel.
Ami talán eddig nem volt világos: a munkáltatónak a bruttó kereseten felül (amiből csak adót és csak az 1% ACC – balesetbiztosítás – vonnak) nincsenek említésre méltó plusz befizetni valói. Van még egy úgynevezett Holiday Pay, ami a bruttó éves fizetés 6%. Ezt akkor kell kifizetni, ha a munkavállaló nem veszi ki a szabadságát. Nincs semmi nyugdíjjárulék, sem egészségügyi hozzájárulás, sem semmi.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy a munkáltatónak annyiba kerül a munkavállaló, amennyi annak a bruttó fizetése.
Ezen kívül talán érdekes lehet: az ÁFA (GST) 12,5%, a társasági nyereségadó cégeknek 33%.
3. Az életminőség indexe
“Ilyen indexelesben talan a legjobb az ENSZ HDI listaja. Abban aztan tenyleg minden bennevan…”
Rákerestem, megnéztem: az ENSZ Human Development Indexe 177 országot rangsorol. Ebben a listában Új Zéland a 20. helyen áll míg Magyarország a 35. Érdekes lista, érdemes végigbogarászni.
4. Választójog
“…a residency-vel jár választójog is?…”
Igen. A residencyvel szinte minden állampolgári jog megillet, csak az útlevél nem. Nemcsak választási jog, de az összes állami kedvezmény az oktatásban és más népjóléti ügyekben is.
5. Életszínvonal és jóléti kiadások
“…1. Az életszínvonal emelése vs. 3. A jóléti kiadások csökkentése Nem ellentétes ez??!…”
Nem, Új Zélandon egyáltalán nem ellentétes. Ehhez azonban tudni kell, hogy gyökeresen más szisztéma (és az már csak a saját abszolút szubjektív véleményem, hogy sokkal jobb) szerint működik minden. Új Zélandon nagyon kicsi a szegények aránya. Boldogulni jószerével mindenki tud, aki akar – noha 3,8%-os a munkanélküliség, ugyanakkor óriási a munkaerőhiány is. A kiwi rendszer nagyjából: aki nem dolgozik, ne is egyék alapfelállásból indul; sok esetben a segélyek és támogatások közmunka végzéshez vannak kötve.
Egy olyan országban, ahol a társadalom óriási többségét az úgynevezett középréteg vagy polgárság teszi ki, nyugodtan lehetne csökkenteni a jóléti kiadásokat, és engedni, hogy az állam mind több területről vonuljon ki. Ezt szegényebb vagy más struktúrájú országokban (ahol milliók élnek a minimálbéren, és kűzdenek a mindennapi megélhetésért) nyilván nem lehetne megtenni, ám Új Zélandon ez nem okoz problémát. Az emberek tudják fizetni mindazokat a piaci alapú biztosításokat, amelyek a napi életben a biztonságot nyújtják, felesleges tehát az állami rásegítés sok esetben.
Mint már írtam egyszer, Új Zélandon óriási a költségvetési többlet, a tavalyi nagyjából megfelelt a Magyar költségvetési hiánynak, idén pedig már az első két pénzügyi negyedévben teljesült az egész évre tervezett többlet. A National nem mást akar, mint a jelentős adóterhelést csökkenteni – így több pénz marad az embereknél -, és csökkenteni akarja a kedvezményezettek, támogatásra jogosultak körét, ami viszont, ha több pénz marad az embereknél, teljesen érthető és kivitelezhető. Nem tudom mennyire érthető: amit elvesznek támogatásban és segélyben, azt odaadják adócsökkentésben. Így lesz összeegyeztethető a két programpont.
6. Összehasonlítgatás Magyarországgal
“…Arról van szó, hogy szerintem rossz szájíze van a magyarországi áldatlan viszonyok folytonos felemlegetésének. Olyan, mintha NZ iránti lelkesedésedben Mo. összes polgárát – mondjuk – összeférhetetlennek bélyegeznéd azért, mert te nem találtad meg ott a helyedet.
Szóval no offense, nem követelem, hogy ezen vagy bármi máson változtass, vagy ilyesmi, csak gondoltam megemlítem, hátha ez az áthallás esetleg szándékod ellen való…”
Kezdjük ezzel, és ez a legfontosabb: Ha bármivel, amit írtam megbántottam volna, vagy megsértettem volna valakit, akkor elnézést kérek. Ez áll tőlem a legtávolabb, őszintén. Nagyon próbálok odafigyelni, hogy ne merülhessenek fel efféle érzések – hogy ez mégis előfordult azt jelenti, hogy valamit nem jól csinálok.
Ez a blog – túl azon, hogy tájékoztassa a családomat és a barátaimat – arról szól, hogy vállaltan szubjektív módon bemutassa Új Zélandot és egy friss bevándorló mindennapjait, életét, beilleszkedését és új élet kezdését. Semmiképpen sem Magyarország kritikájáról.
De azonban: időről időre muszáj a helyi viszonyokat valamihez mérnem, egy koordináta rendszerbe illesztenem. Kézenfekvő, hogy Magyarország, és az ottani életem legyen a mérce – ez a legjobb kapaszkodó nemcsak számomra, de minden olvasóm számára is.
Nem arról van szó ugyanakkor, hogy Új Zélandot elsősorban vagy mindenekelőtt Magyarországgal összehasonlítva találnám egy jobb, élhetőbb helynek: az a véleményem, hogy a világ legtöbb helyénél csodálatosabb; ám részint a korlátozott ismereteim, csekélyebb tapasztalataim okán nem látom értelmét mondjuk Németországhoz vagy Angliához mérni az itteni életemet.
Ugyanakkor úgy vélem – és persze, lehet hogy itt a hiba -, hogy a magyar valóság minden aspektusát elég jól ismerem ahhoz, hogy megtehessem az észrevételeimet: voltam sikeréhes kis senki, és az irigyelt elit tagja – íróként és az ország egyik legsikeresebb könyvkiadójaként – (pfuu… bocsánat ez még számomra is szörnyű nagyképűségnek tűnik), az, hogy a mai Magyarlanden nem találtam a helyem, vagy méginkább, hogy itt egy sokkal élhetőbb világot leltem magamnak, az nem elsősorban Magyarország kritikája, mintsem a saját személyiségemnek és sajátos értékrendemnek köszönhető tény.
Minden magyarázkodás ellenére is azonban a lényeg ez: BOCSÁNAT.
Senkit nem akartam megbántani; az alapvető élményem az, hogy csak tisztelni tudom mindazokat, akik kényszerből vagy saját elhatározásból végigcsinálják Magyarországon azt, amihez nekem sem kedvem, sem erőm nem volt.
Munka, munka, munka. Ma és holnap megint sokáig kell maradnom, újabb határidőhöz érkeztünk. Még szerencse, hogy ennyire rövid a hét.
Ma olvastam egyébként, hogy a Telecom márciustól indítja a ADSL2+ szolgáltatását, ami elméletileg 24 Mb/sec. letöltési sebességet tesz lehetővé, feltéve ha az ember nem lakik messzebb 4 kilométernél a központtól. E téren kicsit le voltunk már maradva a világtól: nem véletlen, hogy annyit szidják a Telecomot.
A Telecom a mi Matávunk (T-Birodalmunk) és pont ugyanolyan tohonya, undok jószág, mint Magyarországon.
Végre beköszöntött hozzánk is fejlődés, ennek ellenére nem hiszem, hogy váltanánk: nem tudnám kihasználni a 24 megabitet. Azért, amikor a jövő héten bejelentik az árakat, végigtanulmányozom majd.
Ami érdekes a hírben, hogy hamarosan megjelenik majd a triple pay szolgáltatás: telefon, internet, televízió egy csomagban. Ez már vonzóbb: ha versenyképes havidíjat tudnak mondani, azonnal megrendeljük.
Más:
Már napok óta az jár a fejemben, hogy még mindig szinte euforisztikusan elfogult vagyok Új Zéland kapcsán, ami persze kezdi túlságosan is szubjektívvé tenni a blogomat. Ez nyilván nem lenne feltétlenül baj, én mégis szeretném, ha megmaradna annyira hiteles forrásnak, amennyire ez lehetséges.
A probléma megoldására azt eszeltem ki, hogy megkérek néhány ismerősömet – olyanokat, akik csak rövidebb időt töltöttek itt, és olyanokat is, akik már évek óta itt élnek -, hogy írják le, mi az az öt dolog, amit a legkevésbbé szeretnek, vagy legjobban utálnak Új Zélandban vagy az új-zélandi életben. Nekem komoly nehézséget fog okozni öt ilyesmi összeszedése, de azért megpróbálom a hét végén is kritikus szemmel felmérni az életünket.
