No most megint nem lesz egy darabig blog: szombat hajnalban nekivágunk a vadonnak, ezúttal szó szerint. Ahogy már írtam régebben, négynapos kenutúrára megyünk a Whanganui folyón. Szombat hajnali háromkor indulunk, mert reggel nyolcra már Ohakune-ban kell lennünk, ez pedig jó négyszázötven kilométer Aucklandtől. Ott letesszük az autókat, és a jó nevű Yeti Tours munkatársai – akik a kenukat és hasonló szükséges dolgokat biztosítják – elfuvaroznak a folyóhoz. Innen fogva magunkra vagyunk utalva: négy napig emberi településnek nyomát sem látjuk, azt eszünk-iszunk, amit viszünk és jó esetben megteszünk 88 kilométer, hogy utunk végállomásánál Yetiék ismét felvegyenek minket és visszaszállítsanak az autókhoz. Utunk a Whanganui Nemzeti Parkon vezet keresztül, a képek alapján gyönyörű. Szerencsére a folyó partján 20-25 kilométerenként sátortáborozásra alkalmas helyek vannak kialakítva, ezek némelyikén fogjuk tölteni az éjszakákat.
Mit is mondhatnék. Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkoztam ilyesmivel, emlékeim szerint a Berettyó és a Rába folyók bejárása lett volna a terv, ám a túránk a második nap reggelén végetért: az áradás több kenut is elvitt. Azóta nem kísérleteztem evezéssel, így izgalmasnak ígérkeznek a elkövetkező napok – egyelőre elképzelésem sincs, mennyire lehet megerőltető a napi 25 kilométer evezés, amit beterveztünk magunknak.
A túrának sajnos a ma esti rugbymeccs is áldozatul esik, tekintve, hogy a héten mindennap hétig az irodában voltam, esélyünk sem volt, hogy rendesen összekészülődjünk – a szolid kommunikációs probléma miatt pedig egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy a szombati indulás szombat délelőttöt jelent, és úgy terveztük: reggel még lesz időnk a csomagolásra meg élelemszerzésre. Hát nem. Kimarad a Blues – Crusader mérkőzés, amit persze fájlalok, de egyszerűen nem fér bele az időbe.
Végül a Yeti Tours honlapjának egy idézetével búcsúzom, beszámolóval és képekkel legközelebb jövő szerdán jelentkezem:
“There are few places left in the world you can go to today where there are no roads, no phones, no television and very few other people. The Whanganui River is such a place, where for a few days you can be isolated from the outside world and enjoy some peace and tranquillity.”
magyarul:
“Már csak néhány hely maradt a világon, ahol nincsenek utak, nincs telefon, televízió, és kevés az idegen. A Whanganui Folyó egyike ezeknek a helyeknek, ahol néhány napra elbújhatsz a külvilág elől, és élvezheted a békét és nyugalmat.”
Szombaton esküvőn voltunk, Zsu és Greg házasodtak össze. Nem tudom mennyire volt tipikus kiwi esküvő: de nem hasonlított a magyar szertartásokhoz. Ízre/hangulatra leginkább az amerikai filmekből megismert angolszász eseményre hajazott, bár miután szűk családi körnek szervezték, nyilván kisebb felhajtással. Sem templom, sem városháza: kertben felállított sátor, vörös szőnyeg és kis pulpituson az anyakönyv-vezető. Voltak azért kifejezetten jópofa momentumok, például a személyzet egyetlen nem magyar tagja, egy Sean nevű pincérfiú, egészen a legvégső pillanatig meg volt győződve, hogy én vagyok a vőlegény. Ez úgy történhetett, hogy mi Krisztivel már péntek este felkötöztünk az ifjú párhoz, Greg viszont – mert a szokás úgy diktálja, hogy az utolsó éjszakát külön kell tölteniük – elment otthonról, hogy a szüleinél aludjon. Szombat délelőtt tehát, amikor elkezdett szállingózni a személyzet, én voltam az egyetlen férfi a háznál. Miután Zsu kedvéért megmozdult a baráti társaság, így eshetett, hogy a felszolgáló személyzettől kezdve (itt egyedül Sean volt kiwi) a fotóson keresztül a videósig mindenki magyar volt. A bábelt csak fokozta, hogy felváltva beszéltünk magyarul és angolul, még egymáshoz is, így azután végképp senki nem lehetett biztos, hogy kihez milyen nyelven lehet szólni. A káoszt aztán tovább bonyolította, amikor megérkezett Greg (a vőlegény), aki bár tőzsgyökeres kiwi, de tíz évet élt Magyarországon, és olyan jól megtanult magyarul, ahogyan mondjuk én szeretnék angolul tudni. A komédia végül akkor érte el a tetőpontját, amikor a szertartás végeztével elkezdtek a vendégek keveredni és elindult az evés-ivás. Seevel üldögéltünk, és épp a közös jövendőnkről beszélgettünk, amikor Greg sógórnője csatlakozott hozzánk. Rövid informális csevegés után a lány kedvesen megérdeklődte See Wongtól, hogy magyar-e ő is. Ezen persze nagyot derültünk, tekintve, hogy See jól láthatóan kínai, míg végül beigazolódott, hogy a teljes bábeli zűrzavar mindenkit elbizonytalanított.
Végre megszülettek a céges tervek a következő hónapokra. Ennek kapcsán aztán kevesebb időm és erőm is volt blogot írni. Hónapok óta várok már rá, hogy az utóbbi idők favágásának vége legyen. Még egy hét – ha minden jól alakul – és végre a legérdekesebb, legnagyobb kihívást jelentő projectünké az elsődleges prioritás. A cégünk már több, mint egy évtizede fejleszt üzleti-stratégiai szimulációs rendszert, az elmúlt egy évben generálisan új megközelítéssel kezdtünk az újabb verzióba. A munka eddig meglehetősen lassan haladt, kevés erőforrást kapott csak házon belül, ám ennek vége: február közepétől minden mást félretéve dolgozhatunk rajta. Izgalmas lesz, élvezni fogom.
Délután, munka után Warkworthbe mentünk. Warkworth kisváros – hivatalosan még Auckland közigazgatási része, de nekünk majd 70 kilométer és egy óra az út. Zsu és Greg laknak ott, a házuk és a telek csodálatos – azt különösen szeretem, hogy a szomszéd házak még csak nem is látszanak. Zsu és Greg szombaton esküsznek örök hűséget egymásnak, Kriszti lesz Zsu tanuja és koszorúslánya is egyben: ma az esküvő főpróbájára mentünk. Az odavezető út lenyűgöző környezetben vezet, ma mindezt olyan átható mézillat kísérte, amit még sosem éreztem eddig: tömény, sűrű, húsz kilométeren át tartó. Visszafelé a szűk Wyllies Roadon traktor jött szembe, vezetője vidám cowboy-kalapos fiatalember, a traktor után fogva utánfutóban két farmerlány. Mosolyogva integettek, ahogyan elhajtottunk egymás mellett. Nehezen megfogalmazható, hogy miért dobott ez fel ennyire. Idill a mindenapokban.
Az azért vicces valahol, hogy kedvenc szamoai dohányzótársam – egy kedves, középkorú, rendkívül anyáskodó szigeti hölgy – képtelen megjegyezni/megtanulni a nevem, és következetesen Jonathan-nak szólít Csanád helyett. Már egészen hallgatok rá. Az ügy pikantériáját az ő neve adja: Mua’autofia Tueipi Clarke. Isten bizony, most másoltam le a névjegyéről. Az irodában egyébként csak Mua-nak hívjuk.
A meghívót ugyan Verától kaptam a játék lényegét mégis Pairg.hu oldalról másolom be, csak az egyszerűség, és összeszedettsége okán.
“A MÉM játék lényege, hogy blogunkban 5 személyes dolgot kell leírnunk magunkról, amit nem nagyon szeretünk hangoztatni, vagy olvasóink nem tudják rólunk. Ezt követően meg kell jelölnünk 5 bloggert (és blogját), akinek tovább szeretnénk adni a stafétát. Most a megjelölt bloggereken van a sor, hogy leírják “titkaikat”. Így tovább folytatódik a (piramis) játék egyre bővülő létszámmal.
A játék célja: A játék nagy előnye, hogy több blogot is megismerhetsz, megtudhatod ki-mit olvas (hasonlóan, mint a blogroll). Továbbá erősíti a blogközösséget, és személyesebbé teszi (az 5 “titokkal”) a blogokat. Tehát végeredményben a hatása pozitív.”
Noha a Subdimension távolról sem online-marketing blog, még csak nem is teljesen tematikus, de mert szeretem a játékokat, szívesen részt veszek benne.
Íme:
1. Középiskolás koromban szörnyen deviáns voltam. Punk. Kék haj, meg kakastaréj – néha kombinálva a kettő. És persze: bakancs, biztosítótű a fülben, Dead Kennedys meg Exploited hallgatása. Mondanom sem kell, a Radnóti Miklós elitgimnázium nevelői gárdája elég rosszul viselte.
2. Kétszer nősültem és váltam el eddig. Először 18 évesen házasodtam, aztán 28 évesen. Idén töltöm be a harmincnyolcat….
3. 1994 március 4.-én halálos balesetet szenvedtem, de már elmúlt. Ennek kapcsán leszakadt a bal lábfejem (amit visszavartak), viszont nem lehetett tudni, hogy a helyén marad-e. Ekkor átértékelődött az életem, nagyon sok mindent másként látok azóta. A gyógyulásom olyan kisebb orvosi csoda, amit a nagytiszteletű professzor sem tudott egész precízen megmagyarázni: az esetnek néhány forradáson kívül nincs észlelhető nyoma.
4. A kilencvenes évek közepén feltűnt, Carpe Diem elnevezésű techno-pop zenekar létrehozásában engem terhel a felelősség…
5. Betegesen irtózom az injekciós tűktől és a fogorvostól. Még harmincöt éves koromban is csak úgy voltam magam hajlandó alávetni a családi influenza oltás elviselhetetlen procedúrájának, hogy közben görcsösen kapaszkodtam apám vállába.
Kicsit nehezen zökkenek vissza a hétköznapokba, az elmúlt két hét még mindig a hatása alatt tart, úgyhogy most rendszerezetlen benyomásokra és élménytöredékekre futja csak tőlem.
Már közeledtünk a hazatéréshez, amikor az egyik reggel – azt hiszem Kaikourában – különös érzés tört rám, amit azután egész nap magamban forgattam. Régi etruszk hiedelem szerint – legalábbis Mika Waltari: Turms a Halhatatlan c. regénye alapján – az ember életét, sorsát ciklusokra lehet osztani. Ezek a ciklusok jól észlelhetően megkülönböztethetőek egymástól, és egy egy ilyen ciklusforduló-sorsforduló kapcsán szokás volt egy kavicsot eltenni, mintegy lezárásaként az elmúlt éveknek. Ezek a kavicsok jelképezték az emberi sors mérföldköveit. Waltarinál amúgy sem tudom szebben megfogalmazni, idézem inkább:
“Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz időtartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a megboldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is. De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét.”
Mika Waltari: Turms a Halhatatlan Schütz István fordítása
(Mellesleg az egyik kedvenc Mika Waltari regényem, mindenkinek melegen ajánlani tudom. Az pedig külön öröm és meglepetés számomra, hogy a teljes regény letölthető a MEK oldaláról.)
No ilyen sorsforduló bekövetkeztét éreztem aznap reggel. Kicsit keserédes szomorúság fogott el, lassan végetér a csoda, haza kell mennünk. És amikor a hazára gondoltam, Auckland és a Lake Road jutott az eszembe. Egyszerre megrohant ez a furcsa, de felemelő érzés, és most nyilalt igazán belém, hogy nekem már Új Zéland és Auckland a haza. Jártam sokat külföldön eddig is. Volt ahol több időt is eltöltöttem, de először fodult elő, hogy egy nyaralás után nem Magyarországra tértem vissza… Különös, nehezen megfogalmazható és konfúzus, hogy miért pont ez a gondolat döbbentett rá, hogy az életem végérvényesen megváltozott: az elmúlt 15 hónap limbója után ismét szilárd talajt értem, újra van haza. Sajnálom, hogy akkor nem jutott eszembe Waltari és Turms, így nem kerestem kavicsot ehhez a kairosz-ponthoz.
Az, hogy a Déli Sziget mennyire más, mint az Északi, még sok következő postomnak a tárgya lesz. De vannak megmosolyogtató egyezések is. Talán írtam már róla, mennyire furcsa – amolyan Asterix képregénybe illő -, hogy mindenütt gondosan nyírják a füvet, nemcsak a városban, de az országutak mentén is. Az igazi meglepetés ezügyben mégiscsak a odalent ért: a Déli Alpok vadregényes, kanyargós, 25-30 méter magas fákkal szegélyezett útjain, gyakran 60-80 kilométerre a legközelebbi lakott helytől is ugyanazzal a precizitással tartják rendben a gyepet, és ettől aztán olyan szürreális érzése támad az embernek, mintha nem is egy országot járna be, hanem álmodna, vagy méginkább, mintha egy gigantikus díszletbe csöppent volna. Ezeket a benyomásokat csak erősítették a valószínűtlenül türkizzöld patakok és folyók; a gleccser táplálta vízeknek olyan a színe, amilyet eddig csak csempézett medencékben láttam: egészen elképesztő.
Sajnos még a fényképeken sem jön át teljesen, mennyire nem evilági a színek.
Vera írta a blogjában, hogy mennyire másabb, – kelet-európai szemmel sokkolóan – becsületesebb az élet Dél-Koreában. Nem rátercelni szeretnék, inkább csatlakozni a megdöbbenéséhez. Utunk során számtalanszor találtunk olyan út mentén álló kempinget, ahol egy táblára voltak kiírva a kempingezés szabályai, és, hogy miképp lehet az ott tartózkodás díját utólag kiegyenlíteni, amolyan becsületkasszás módon. Tetszik érteni? Odamész, megszálsz, (a kutya sem ellenőriz) azután veszel egyet a kifüggesztett borítékokból, kitöltöd a hitelkártya adatokkal és bedobod. A hegyekben vannak hutok (turista-kunyhók), ahol a kihelyezett dobozba készpénz formájában dobod be az ott töltött éjszaka árát.
Mesélek mást: megvettük Karácsonykor az új porszívót. Az előző, filléres darab volt, inkább fújt, mint szívott, az utóbbi időkben már kölcsönporszívóval takarítottunk. Szóval miután megvettük az újat, a régit kiraktam az utcára, had vigye el valaki, akinek kell, hiszen működni működik még. Annamari mosógépével is így tettünk, és mire ráírhattam volna, hogy ingyenesen elvihető, már el is tűnt a ház elől. Gondoltam nem lesz ez másképp a porszívóval sem. Ezért döbbentett meg, hogy még két nappal később is ott találtam reggel. Mert persze nem számoltam a kiwi mentalitással: a láthatóan öreg mosógép nyilván nem véletlenül áll az utcán, gyaníthatóan azonnal tudható volt, hogy elszállításra/ajándéknak szántuk. Nade a porszívó – különösen úgy, hogy épp a kint parkoló autók mellett fekszik -, az más. Azt ugye ott is felejthettük, az nem nyilvánvaló, hogy ezt is elhordásra raktuk ki. Így aztán nem is nyúl hozzá senki. Kénytelen leszek kiírni rá, hogy szabad préda.
Ugyancsak Verától kaptam a megtisztelő meghívást a MÉM játékba, a következő postom tehát azügyben születik majd.
