Csanad | 赛纳德

Nagyjából tizenkét és fél éve meghaltam – de már elmúlt. Az esetet nem lehet elfelejteni, nemcsak egyértelmű vizuális nyomai miatt, de mert néha érzem a fiziológiás utóhatásait, mint például most is.

A tegnapi túra végül gyökeresen átalakult: nem Coromandel, hanem Huia Point lett belőle. A lassan szokásossá váló ok: nem volt szállás a nyolcvan fős Coromandeli hutban, így Pete (a főnököm) kitalálta, menjünk inkább Huiara.
Az újabb terv szűkszavúsága némi kétellyel töltött el – a főnököm legendás túrázó és sportsman, ami csak annyiban problémás, hogy azt gondolja, ami neki megy és öröm, az másnak is.
Szóval amikor megérkezett az sms a program változásáról, némi aggodalommal hívtam fel – nem is őt, hanem a barátnőjét, aki mégiscsak törékenyebb és kezelhetőbb jószág -, hogy akkor most pontosan mire számítsunk.
Kinga megnyugtatott, semmiség az egész, gyönyörű környék, nincs is messze – ha nem akarunk ott aludni, simán hazaautózhatunk -, és egy kis séta.

Huia tényleg gyönyörű – nem messze Titirangi után, a Waitekere régióban -, de a kis séta egy egész délután tartó, izomszakasztó, 12 kilométeres hegyi túrának bizonyult.
Ahhoz képest, hogy a negyedénél felvettem, hogy maradok, és kérlelni kezdtem Pete-et, hogy telepítsük a hegyre az irodát, mert akkor nem kell sem tovább mennem, sem visszafordulnom, szóval ehhez képest a végére egész jóleső érézéssel nyugtáztam, hogy mekkorát “sétáltunk”.
Estére végül nem maradtunk – Seevel inkább az otthoni sörözés mellett döntöttünk.
Mondjuk mire hazaértünk, alig tudtam a lábamra állni – ez a megterhelés erősen igénybevette a bokámat, így az este további és a mai nap eddig eltelt részét komikus sántikálással töltöttem.

Egyébiránt gyanítom, valamiféle kis románc van itt kialakulóban: See – aki szerdán még kategórikusan kizárta a hétvégi programon való részvételt -, kifejezett csalódottsággal vette tudomásul, hogy Annamari nem jött túrázni – Annamari viszont nem erőltette meg magát, hogy szabaddá tehesse a szombatját, hiszen See úgysem jön.
Este aztán pizzázás, sörözős beszélgetés – és szerintem az érintett felek egymás kerülgetése – folyt, valamint See ajándékának, egy igazi kubai Havana szivar elfogyasztása.
Ha a sejtelmeim nem csalnak, See egyre gyakoribb vendég lesz nálunk – amit nem bánok -, és a végkifejletet is kifejezett kíváncsisággal várom.

Nincs mit szépíteni, tegnap este berúgtunk.
A terv és az elképzelés persze egészen más volt: See visszaérkezett kéthetes ausztráliai nyaralásáról, ezért úgy gondoltuk, hogy otthon (nálunk) tartunk egy – mondjuk így – munkavacsorát, ahol felvesszük ismét közös projektünk fonalát.
See nemrégen ugyanis átköltözött Albanybe, azaz viszonylagos közelségbe hozzánk, s így értelmesebbnek tűnt nálunk meetingelni munkaidő után, mint mindkettőnknek átautózni a város túloldalára az irodába.
Nagyjából semmit sem tudtam eddig See alkoholfogyasztási szokásairól – persze az az eddigi közös vacsorákon is kiderült, hogy nem teljesen absztinens -, így hát gondoltam, nem nagyon nyúlok mellé, ha veszek otthonra négy üveg sört.
Hadd szögezzem mindjárt le, az itteni üveg/doboz sörök nem félliteresek, hanem 3,3 decis kiszerelésben léteznek, így a fogyasztásunkat a továbbiakban ennek fényében tessék értelmezni.

Életem Értelme bolognai makarónit főzött vacsorára, szóval minden adott volt egy kellemes beszélgetéshez. Tehát iszogattuk a sört, megvacsoráztunk, és közben még dolgoztunk is egy picit, amikor megérkezett lakótársunk Annamari, meglehetősen feldúlt állapotban.
Neki most innia kell, hogy lenyugodjon felkiáltással rögtön azt kezdte firtatni, miféle alkohol található otthon, a hűtőben árválkodó két üveg sörön kívül. Amikor szomorúan szembesült a ténnyel, hogy semmi, kedvesemet karon ragadva a közeli Liquour Shopba indultak, és igen, ekkor követtük el a kapitális hibát.
Arra a kérdésre, hogy nekünk hozzon-e valamit, ugyanis határozott nemmel kellett volna felelnünk, ám szórakozottságból és mohóságból sört kértünk még.
Azonban már nem kettő vagy négy üveg érkezett az újabb etapban, hanem egy becsületes six pack, ráadásnak egy palack chianti, mert a bolognaihoz az dukál.
A bort ugyan hármasban ittuk meg – Annamari valami KGB nevű vodkás izével nyugtatta magát -, de a söröket Seevel kettesben. Engem kicsit aggasztott, hogy miképp fog ezek után autóba ülni, de megnyugtatott: a látszat ellenére ő alapvetően skót whisky párti, és előfordult már vele, hogy egy fél üveg elfogyasztása után is hazáig tudott vezetni.
Italozós beszélgetésünk végül az éjszakába nyúlt, így ma reggel nemcsak jócskán másnaposan, de kialvatlanul is ébredtem. Mindent összevéve azért jó kis este volt, és számtalan dolgot megtudhattam a kínai kultúrkörből.

A legmeglepőbbnek azt találtam, hogy a kínai nem egységes rassz, ők megkülönböztetik magukat – míg nekem néha azzal is problémám van, hogy egy koreait megkülönböztessek egy thaitól vagy kínaitól -, See például kifejezett büszkeséggel mesélte, hogy ő 90%-ban igazi, eredeti őskínai, azaz Han, és alig akad benne kevert vér, majd kiselőadást tartott a Hanokról, és a Han dinasztiáról.
Józan paraszti ésszel persze gondolhattam volna, hogy másfélmilliárd ember nem lehet teljesen egyforma, de ezt eddig valahogy mégsem realizáltam, azt pedig sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiók-rasszizmus bujkál bennük.
Aztán megtudtam, hogy inkább kiwinek tarja magát, mint kínainak, hogy már a dédanyja is új-zélandi állampolgár volt, csak a huszas években visszatelepült Kínába, így a szülei számára különösen egyszerű volt ide emigrálni. És közben fény derült az eddig számomra rejtélyes kérdés nyitjára is, hogy miképp lehet az, hogy az Immigration meglehetősen rigorózus nyelvi szabályozása ellenére ennyi angolul alig tudó kínai él Új Zélandon.
Mint kiderült a századfordulón nagyon sok bevándorló érkezett Ázsiából Új Zélandra, ám sokan közülük nem találták meg a számításukat, így a huszas-harmincas években, már új-zélandi állampolgárként visszatértek Kínába. Ez az állampolgárság nem veszett el számukra, sőt a leszármazottaik számára sem: most tehát könnyített módon egész nagycsaládok érkeznek, akik egész más elbírálásban részesülnek, mint az egyszerű újjonnan jöttek.
Mindig is érdekelt, hogy a kívülről egyébként kifejezetten zártnak tűnő kínai közösség hogyan tolerálja vagy nem tolerálja a keveredést, de See szerint legfeljebb a frissen érkezettek elutasítóak az idegenekkel szemben, a többedik generációs kínai kiwik (:-) természetesnek veszik, ha valamelyikük fehér partnert választ. Példaként említette, hogy eddig neki is csak fehér barátnője volt, és a családjában az ő korosztálya mind europid párt talált magának.
Aztán beszélgettünk még mindenféléről, amire az igazság szerint már nem nagyon emlékszem – azt azért remélem, hogy mégsem kérdeztem meg tőle, vajon szőrös-e a segge.