Csanad | 赛纳德

Tudom, hogy még adós vagyok a hétvégi túra második és harmadik napjáról szóló beszámolóval, ám az elmúlt napokban nem volt időm megírni: mióta nincs otthon net, csak az irodában tudom a Blogot folytatni, az pedig értelemszerűen nem töltheti ki a munkanapomat.
Jó hír viszont, hogy most telefonált Életem Értelme, megérkezett a modem, így délutántól ismét lesz otthon is internet.
Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve: a hibás modem cseréje lebonyolódott egyetlen csonka hét alatt (hétfő ugye ünnepnap volt).

Mellesleg tegnap este Takapunán vacsoráztunk egy thai étteremben. A kiszolgálás és a környezet elsőrangú, az árak elfogadhatóak – kettőnknek levessel, főétellel plusz sörrel is csak 59 dollár volt a számla. Ámbár nem nagyon szokás errefele borravalót adni – azt hiszem az egész itt létünk alatt ez a második eset, hogy előfordul velem -, tegnap mégis 65 dollárt fizettem, mert kifejezetten meg voltunk elégedve. Legnagyobb meglepetésemre gyermeki öröm ömlött el a thai üzletvezető arcán, úgy örült, mintha nem hat hanem hatszáz dollár tippet kapott volna. Jóleső érzés volt, s különösen szeretem, hogy itt nem elvárják és kikövetelik az ilyesmit, hanem annak fogják fel, ami valójában: az elégedett vendég elismerésének.
Az étel is roppant finom volt: Tom Yum leves királyrákkal, aztán én valami marhahúsos, currys, kókusztejes főételt ettem; Életem Értelme pedig sült, zöldséges Tofut. Kellemesen fűszeres, nem túl csípős, egzotikus ízek – ám úgy tűnik, ideje lesz csínján bánnom a fűszerekkel.
Reggel óta rendetlenkedik a gyomrom, legszívesebben lefeküdnék egy kicsit haldokolni – egyelőre szóba sem kerül, hogy a munkára koncentráljak, elég feladat megülni az irodában.
Lehetett volna mondjuk annyi eszem, hogy felkészüljek erre: mióta Új Zélandon vagyunk, nem az első eset, hogy ilyesmi fordul elő, és mindig a nagyon fűszeres étkezések után. Itt az ideje, hogy levonjam a konzekvenciát: az emésztésem már nem a régi, jóval érzékenyebb mint volt, és sokkal érzékernyebb, mint szeretném. Nem lesz egyszerű megtartóztatni magam, bár a mostani hasfájás emléke nyilván komoly visszatartóerőt jelent majd a jövőben.

Még szerencse, hogy ma nincs angol, és Lajos is lemondta a délutánra tervezett squash játszmát. Amint tehetem hazaszaladok leheverni, mert este háromnegyed kilencre asztalt foglaltunk a Sky Towerben – erről pedig nem vagyok hajlandó lemondani, legfeljebb valami ízetlen kiwi vackot választok majd vacsorára.

Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál – hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.

Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki – fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is – az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található – legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és “Pick típusú” szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.

De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút – helyeske, csúnyácska, semmilyenke – nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.

És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő – akár városi legendának is minősíthető – eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak – mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három – egymástól független – férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.

És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg…