Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Category: Internet

Internet absztinencia

Tegnap este azzal örvendeztetett meg az Orcon által, az előfizetéshez adott ADSL modem (Dynalink RTA 1320), hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül felmondta a szolgálatot.
Sem az áramtalanítás, sem a reset nem segített: kis lámpácskái ugyan biztatóan hunyorognak, ám mulatságosan zümmög, akárha egy seregnyi sandfly költözött volna belé, és természtesen nem működik rendeltetésszerűen. Egész pontosan sehogy sem működik.
Először dühödten a falhoz akartam vagdalni, aztán rájöttem, hogy még benne vagyok az egy éves garanciális időben (ugyan pár héttel csupán), úgyhogy megtartóztattam magam.Még a régi, Magyarországról örökölt rossz beidegződéssel készültem csatázni a szolgáltatóval, s már jó előre kinéztem, hogy mit veszek majd pótlásul, ha nem sikerül érvényesítenem a garanciát.
Ám újra és újra kellemes meglepetésként ér, hogy itt mennyire másként mennek a dolgok.

Reggel felhívtam az Orcon (az internetszolgáltatónk) számát, ahol pár másodperc múlva kapcsolták az ügyfélszolgálatos jószágot. Kissé idegesen kezdtem bele a problémám ecsetelésébe, ám gyorsan megnyugtatott: semmi gond, megadja a Dynalink helyi képviseletének a címét, csak dobozoljam be a hibás modemet, adjam postára, és a postafordultával meg is kapom az új példányt.
Ebben megnyugodva mentem a dolgomra, aztán csak feltörtek a rossz tapasztalatok, hát hiszen ennyire nem lehet egyszerű, gondoltam. Hogyan kell igazolnom, hogy én Orcon ügyfél vagyok? elektronikusan köttetett az előfizetés, sehol egy pecsétes papír, sehol egy becsületes számla.
Kikerestem hát a Dynalink New Zealand ügyfélszolgálatának számát, felhívtam őket is.
Ott azonban egy automata közölte, hogy sajnos minden ügyintézőjük foglalt, hagyjam meg a telefonszámomat, majd ők visszahívnak.
Helyben vagyunk, gondoltam, az életben nem hívnak vissza. Most akkor küldjem vagy ne küldjem a hibás szerkezetet?
Fél óra múlva csöng a mobilom, a Dynalink az. Udvarias férfihang kérdi, miben állhat a szolgálatomra. A meglepetéstől alig jutottam szóhoz, végül csak sikerült kinyögnöm a problémámat. Ugyanazt a választ kaptam, csak küldjem el hozzájuk, amint megkapták postázzák a cserét. Az akadékoskodásomat, hogy kell-e nekik valami igazolás, számla, akármi – nem is értette. Nem, nem kell nekik: hát egyszerű nem? van egy hibás termék, amit őt forgalmaznak, az garanciális, tehát kicserélik.

Itt tartunk most. Remélem jó vége lesz az ügynek, és valóban hamarosan megkapjuk az új modemet – addig ugye nincs otthon net.
Addig is: Orcon, Dynalink, Új Zéland – ügyfélszolgálatból 5 csillag.
Mindenesetre a várható esős időjárás ellenére sem tettünk le a hosszú hétvégi túráról, így az internet absztinencia első három napja mindenképpen fájdalommentesnek ígérkezik.
A jövő hét kedden visszatérek.

Auckland parádé és a video megosztás II.

Jó rég nem írtam, és most, hogy megint kedvem támadt hozzá, meglepve tapasztaltam, hogy a YouTube valamiért elérhetetlenné tette a videómat.
Annakidején szerencsére feltöltöttem a Google-ra is, bár el voltam kámpicsorodva, hogy mennyi időbe telt, amíg jóváhagyták.

Itt viszont megvan, úgyhogy azért is szerepelni fog.

Auckland parádé és a video megosztás

Lassan egy hete ment a polémia, amiért a most hétvégén megrendezésre kerülő Erotica Expót a vállalkozás szervezője egy a belváros szívében rendezett, meztelenkedős pornósztárokat felvonultató parádéval gondolta reklámozni. Az ötlet végül fényesen bevált.

Az történt ugyanis, hogy engedélyt kért a felvonulásra a városházától, ahol az ilyesmikkel foglalkozó ügyosztály megvizsgálta a kérelmét, és miután semmiféle törvénytelenséget nem látott az ügyben, azon melegében megadta az engedélyt. Gyanítom, ha ennyiben marad az ügy, a vállalkozó – bizonyos Steve Crow – egy kisebb vagyont költhetett volna még a reklámra, ám szerencséjére az ügyosztály vezetője elfelejtette tájékoztatni Dick Hubbard főpolgármestert.

Városunk ura a sajtóból értesült néhány nappal később, hogy Auckland belvárosában mi is készül fényes nappal. Ezen úgy felbosszantotta magát, hogy az elmúlt egy hétben szinte csak ezzel foglalkozott a média – miközben számtalanszor kifejtette, hogy Auckland városa nem támogatja az eseményt, ezért aztán nem is engedélyezte a Queen Street lezárást.
Ugyanakkor persze egy jogállamban, ahol egyetlen törvény sem tiltja, hogy félmeztelenül motorozzanak az emberek, nem tilthatta be rendezvényt, így az egyetlen eredmény, amit elért, hogy eszement közlekedési káoszt okozott. Tekintettel a média keltette felhajtásra, hatalmas tömeg gyűlt össze – valószínűleg jóval nagyobb, mintha egy kézlegyintéssel elintézte volna az ügyet -, s miután alig néhány rendőr kísérte a felvonulókat, fél egytől fél kettő gyakorlatilag megbénult a belváros.

Mellesleg maga a felvonulás nem érte meg a felhajtást: a télvégi hűvösben alig egy tucat, legjobb esetben is C kategóriásnak minősíthető erotika ipari szakmunkás volt látható, akik közül többen is jól láthatóan arra koncentráltak, hogy megússzák megfagyás nélkül az eseményt.

A hype persze engem is odacsalt – így aztán ebédidőben, ebéd helyett a Queen Streeten szorongtam – s a mobilommal rögzítettem az esemény majd 6 percnyi értékelhető részét. Visszatérvén aztán az irodába, gondoltam feltöltöm a netre, s miután elszánt Google júzer vagyok, megpróbálkoztam a Google Video szolgáltatásával.
Már értem, miért a YouTube a nyerő a Web 2 videós szegmensében. Hiába gyors és egyszerű a Google Video feltöltő processzusa (tegyük hozzá a YouTube-é sem sokkal bonyolultabb), ha a feltöltés után egy órával még mindig nem érhető el a video. Épp feldolgozás alatt áll, ami ezek után nyilván azt jelenti, hogy manuális ellenőrzésre kerül. Ebbe persze rossz belegondolni, különösen annak fényében, hogy a YouTube-on (ahová, megunván a várakozást, egy óra múltán feltöltöttem) simán, percekkel a feltöltés után megjelent.

Végezetül, de nem utolsó sorban:

Az élet küzdelem

Az utóbbi napok sehova sem vezető nyüglődéseket hoztak – bár hadd szögezzem le már előre, soha ennél nagyobb problémáim ne legyenek.
Kezdődött azzal, hogy a hosszú hétvégére keresztet vethettem: miután a fejlesztési határidőkkel csúszom, kénytelen voltam a szombat egy részét, és a hétfő majd egészét az irodában tölteni, így aztán túl sok időm mégsem maradt, hogy kedvemre kijátszam magam.
Mindettől eltekintve még lehetett volna egy produktív vasárnapom, ám semmi sem úgy sült el, ahogyan elképzeltem.
Először is, az új Ubuntu még mindig nincs az új notebook-on. Hogy őszinte legyek, igazándiból nem is mertem még nekiállni az installálásnak – az első tapasztalatok kissé elbizonytalanítottak, s némiképp el is kedvetlenítettek. A Dapper Drake vadiúj szerkezetet és telepítőfelületet kapott. Nevezetesen, egybeépítették a Live CD funkciót a teljes verzióval, így elméletileg felbootolás után rögtön ki lehet próbálni, és ha tetszik, az “install” ikonra kattintva grafikus felületen mehet a végleges telepítés. Az Ubuntunak eddig meglehetősen primitív és roppant egyszerű, szöveges telepítőfelülete volt, ami ugyan nem a szépségével vagy eleganciájával tüntetett, de tökéletesen használható volt. Az új megoldás nem lenne rossz, kétségkívül szebb is… De…
Nekem helyből nem indult el. Valahol az X szerver inícializálása kapcsán elfagyott a sokadik kísérletre is. Damn… Nem akartam elhinni, mert eddig még tetszőleges gépre (értsd: ezeréves PII-től, a legfrissebb fancy Intel Core Duo-ig) gond és különösebb hackelés nélkül simán feltelepült.
Megpróbálkoztam a grafikus felület safe módjában, úgy működött, bár a 16:9 arányú LCD-vel nem tudott mit kezdeni és bután torzította a képernyő tartalmát, viszont LiveCD-hez mérten, ezzel még kezdeni sem lehet semmit. Ami talán még aggasztóbb volt, hogy a beépített Wireless Network kártyát sem ismerte fel. Na ekkor döntöttem úgy, hogy a végleges installra majd akkor kerítek sort, ha lesz néhány órám.
Remélem nem kell csalódnom: az összes lehető fórumon leellenőriztem, hogy mit mondanak a notebook – Ubuntu Dapper Drake párosításról, és mindenütt a tökéletes kompatibilitást emelték ki. No jó, meglátjuk, amint lesz rá erőm. Mindenesetre a tökéletes kompatibilitás megbukott az első próbán. Persze talán csak túlságosan elkényelmesedtem – ez az átka, ha valaki ennyire kezes disztrót használ -, egyszerűen megszoktam, hogy támogatottságban és kezelhetőségben már rég a Windows fölé nőtt az Ubuntu, így automatikusan azt várom tőle, hogy beavatkozás nélkül is tökéletes eredménnyel működjön.

Félretettem tehát a notebookot, és nekiláttam, hogy átszervezzem kissé az otthoni hálóztatot. Az történt ugyanis, hogy merő figyelmetlenségből – és a sanyarú magyar tapasztalatok miatt – eddig észre sem vettem, hogy kitudja mióta (gyaníthatóan a kezdetektől) – fix IP címem van. Ez a szolgáltatóm – Orcon – egyfajta plusz szolgáltatása, ami alapértelmezésben minden DSL előfizetéshez jár. Hurrá gondoltam magamban, itt az ideje, hogy a már régóta parkolópályán tartott, szintén az Orconnál regisztráltatott subdimension.co.nz domain-emet rendszerbe állítsam.
Ehhez először az otthoni webszerveremet kellett közvetlenül a DSLmodemre dugni. Eddig a Dynalink gyártotta DSLmodem-router egyetlen ethernet portját a D-Link Wireless routerembe kötöttem, úgy viszont az istennek sem ment sem a port forwarding, sem a virtual-server funkció. A két beépített tűzfal összeakadt, bármit is csináltam. Sebaj, a megoldás kézenfekvő: a webszerverbe betettem mégegy hálózati kártyát, és a két eszköz közé gondoltam beállítani. Nem egy bonyolult feladat, hogy mégis majd négy órát kínlódtam vele, az jól jelzi, mennyire figyelmetlen tudok lenni, ha fáradt vagyok. Egyszerűen elfelejtettem felinstallálni a dnsmasq és az ipmasq csomagokat, úgyhogy hiába dühöngtem, néztem végig ezredszerre is a config állományokat, csak nem akart működni az ip forwarding. Késő délután lett mire elkészültem, és legszívesebben a fejemet vertem volna a falba a saját hülyeségem miatt.

A következő menet az Orconnal jött. A domain regisztrációnak végtelenül egyszerű webes felülete van, s mellette felkínálják a DNS beállítás lehetőségeit is. Az Advanced Zone Editornak nevezett kis alkalmazásuk segítségével egyszerűen sorokat adhatunk a domainhez tartozó db.conf-hoz, de igazándiból nem szerkeszthetjük: sem a SOA-t, sem a TTL-eleket nem engedi állítgatni. Ez még önmagában nem lenne probléma, ha bárhol adnának valami leírást, hogy használnak-e valami speciális megkötést, mert valamit trükköltek az biztos, ugyanis a kézenfekvő bejegyzések beillesztése után két nappal sem működik a dolog. Elméletileg persze lehet ennél is hosszabb a frissülési idő, de könyörgöm, legalább tájékoztatnának.
Ami még bosszantóbb, hogy a Google vadonatúj, saját domainnévhez köthető Hosted Mail szolgáltatását sem tudom érdemben kipróbálni, hiába állítottam be a megfelelő MX recordokat.
Végül aztán megpróbálkoztam egy levélírással az Orcon Technical Support-jának, mindeddig semmi eredmény…

Hát mit mondjak? Nem volt egy különösebben felemelő hétvége. Mindenesetre, amint eredményre jutok a fentebbi ügyek bármelyikében, ismét posztolok…:)

Index.hu

Kezdjük ezzel: szeretem az Indexet. Már Magyarországon is rendszeresen látogattam – olvasása a napi rutinom részévé vált. Új Zélandra költözésem ezen mit sem változtatott, itt talán mégjobban megerősödött a kötődésem – jó magyarul olvasni, mitagadás ez hiányzik leginkább előző életemből.
Szóval szeretem az Indexet, annak ellenére, hogy az utóbbi időben mind kevésbbé szolgál rá. Tartalmának színvonala egyre ingadozóbb, látványosan bulvárosodik (néha komikus mennyire nincs köze ordítóan bulváros cikkcímeinek a tényleges íráshoz), s a háttérben működő program bugosabb, mint valaha. A rendre dev/nullba vezető linkeknél csak az utóbbi idők flashdömpingje a bosszantóbb, tetszőlegesen erős hardvert is képes úgy belassítani, hogy az már az olvashhatóság határát súrolja. No ehhez vegyük még hozzá (amiről persze nem ők tehetnek), az ad-szerver és az audit-szerver időleges túlterheléseit – így jutunk bivalyerős hardverrel és 2 megás DSL-el – akárha időgépet használnánk – tíz évvel ezelőtti (PI-es gép, 56K-s modem) felhasználói élményhez.
Mindezeken túltenném magam, ám az utóbbi időben újabb jelenség ütötte fel a fejét: a félretájékoztatás. No nem állítom, hogy szándékos, vagy rosszidnulatú csusztatásokba botlanék unos-untalan (illetve ilyet még nem vettem észre), sokkal inkább a hozzánemértés a ludas. Különösen tettenérhető ez a Tech rovatban, úgyannyira, hogy ezt már nem állhatom meg szó nélkül. A mai termés két gyöngyszemet is produkált.
Az első az “Elkészült a Gnome 2.14” címet viseli. Rövid ismertetés, pici hír, csak épp jól látszik, hogy aki írta, annak fogalma sincs, hogy miről beszél. A hír nemcsak bántóan felületes – az új Gnome olyan elemeit emeli ki, amelyek finoman szólva is huszadrangúak -, de rövid tíz sorából kiordít, hogy szerzője nemcsak nem látott még Gnome-ot használó operációs rendszert, de valószínűleg arról sincs fogalma, hogy miért és milyen operációs-rendszerek használhatnak Gnome-ot, vagy egyáltalán, mi a rossebb az a Gnome.
Nem baj az, ha valaki nem ért valamihez. Az se baj, ha világ életében a Microsoft Felhasználói Élményéhez kötődik. Csak könyörgöm: ha már hírt ad valamiről, akkor vegye a fáradtságot, és nézzen utána, hogy miről ír.
Ahogyan nem baj, ha valaki nem a nyílt forrású szoftverek elkötelezettje, ugyanúgy az sem baj, ha valaki nem ismeri igazán az angol nyelvet. (Mellesleg néha én is úgy érzem, hogy sosem fogom megtanulni igazán.) Ám, ha egy szó jelentésénben bizonytalan, igazán vehetné a fáradtságot, hogy utána keressen.
A mai második gyöngyszemet a “Politikailag elfogult kereső” című cikkben leltem. Ezt írja a z “Agent Portál” fedőnevű szerző:

“A kereső a politikai témájú kulcsszót beírva a találatokat három csoportba osztja: liberális, konzervatív és libertáriánus (ez utóbbit talán leginkább a szocialistának lehetne megfeleltetni Magyarországon). “


Csakhogy, a libertáriánusokat még véletlenül sem lehet megfeleltetni a szocialistáknak. Az angol libertarian kifejezés a magyar politikai szóhasználatban sokkal inkább a liberális megfelelője, míg az angol liberal az, amit leginkább a szociálistának felel meg. Trükkös ez tudom – ahogyan az angol billion sem billiót, hanem milliárdot jelent magyarul -, de azért nem kunszt utána járni, pl. a Világ Legrövidebb Politikai Kvíze segít az eligazodásban.
Talán a fenti két megjegyzésem kekeckedésnek tűnik. Nem annak szántam – egyszerű figyelmeztetésnek. Ez a tendencia nem most ütötte fel a fejét az Indexen, a példáim nem önmagukban állnak. A hülyeségek/valótlanságok publikálása pedig lassan kikezdi az egész orgánum hitelét – s ha eljön a pont, amikor minden cikk olvastán az jut az eszembe, hogy ez helytálló-e vagy megint ostobaság, úgy bármennyire is szerettem az Indexet, nem fogom többet olvasni. De az is lehet, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Kár lenne érte.

Drágulunk

Kapok ma egy levelet az internetszolgáltatómtól – jelen esetben az Orcon Internet Ltd. -, amiben örömmel jelentik, hogy az eddigi 1GB-os letöltési limitemet 4GB-ra emelték. Örülnöm kéne, de azért kissé el vagyok kámpicsorodva: eddig 40 dollárt fizettem havonta 1 GB-ig, míg a következő 9 GB (azaz 10 GB-ig összesen) plusz 10 dollárt kóstált nekem, így a havi számlám rendeszeresen 50 dollár (plusz adó, ami mifelénk 12%) volt. A kámpicsorodás oka, hogy az új limittel az árat is megemelték, így most 50 dollárért változatlan sávszélesség mellett havi 4 GB-ra csökkent a letölthető adatmennyiségem.
Na nem mintha nagy letöltögető lennék, az olvasgatás és mailezgetés nem tartozik a nagy adatforgalmú tevékenységek közé, viszont megrögzötten a legfrissebb Ubuntu Linuxot használom, aminek az a szépséghibája, hogy naponta frissül 100-120 megányit. (Persze nem az utolsó stabil, hanem a friss fejlesztői verzió, aktuálisan a Dapper Drake.)
Hatvan dollár adóstul még mindig nem a világ vége (számításom szerint nincs 8500 Ft) havonta (tényleg mit kérnek ma Magyarországon egy két megás ADSL-ért), amiért mégis szóba hozom, hogy mifelénk ez a fajta drasztikus áremelés nem szokásos. Úgy tűnik, valami nem klappol az Új Zélandi gazdasággal sem: egyfelől itt vannak az áremelések (nemrég az elektromos díjat is megemelte a szolgáltatónk 10%-al, és az üzemanyag is drágul), másfelől a forint mélyrepülése sem jelentkezik az NZD-HUF árfolyamban. Ez utóbbi miatt nem tudom, sírjak-e vagy nevessek: a magyar ingatlanunk eladását tervezve elemi érdekünk az erős forint, míg ha a hazalátogatást költségeit nézem, a dollárunk szárnyalása volna jó.
Mindent összevéve kissé meg vagyok zavarodva, ám nincs más lehetőségem, mint a kivárás: egyfelől bízom a magyar baloldal győzelmében (ha egy módom lesz rá, Sydney-be utazom, hogy szavazatommal is támogassam őket), másfelől reménykedem, hogy megnyugszik a világgazdaság, s a kiszámíthatóság állapota következik el. Ez talán a legfontosabb.

Újragondolva?

Hmm… Úgy tűnik, mostanában mindenről az újra kifejezés jut az eszembe.
Ellenben nem tudom nem észrevenni, hogy a Symantec revideálta nézetét – újragondolta -, s bejelentette, mégsincs több kritikus hiba a Firefoxban, mint az Internet Explorer-ben.
Maga a tény, hogy erre a következtetésre jutott, persze nem lep meg – sosem is gondoltam másképp. Tavaly őszi kijelentésük csak arra volt elég, hogy a beléjük vetett – eddig sem túlságosan nagy – bizodalmam végképp megcsappanjon. Némi értetlenkedéssel figyeltem, miért fekszik le a Symantec a Microsoftnak, különösen annak fényében találtam furcsának, hogy a Gates féle mamut biztonságtechnikai törekvései nyílt konkurenciát jelentenek nekik.
A Microsoft ugyanakkor ennél nagyobb üzleti csodákat is véghez vitt – magamban csendesen elkönyveltem hát ezt is. Most azonban úgy tűnik, homokszem került a gépezetben: a Symantec hirtelen (szolid 7 hónap elteltével) ráébredt arra, hogy rosszul hasonlította össze a két böngésző sebezhetőségét, merthogy bemondásra tette – azaz megvizsgálta hogy hány kritikus hibát jelentett be a Microsoft és mennyit a Mozilla Alapítvány. Ezen összehasonlítás alapján jelentették ki tavaly szeptemberben, hogy az IE a biztonságosabb.
Tetszik érteni ugye? Mintha az Amnesty International annak alapján rangsorolna minden évben közzétett helyzetértékelésében, hogy az egyes országok, hány, az emberi jogokat durván megsértő cselekedetükről adnak számot. Gyanítom, egy ilyen összevetésben, mind Észak Korea, mind Kína meglehetősen előkelő helyet szereznének meg.
Az eset kapcsán mindjárt két kérdés merül fel bennem:

1. Ha a Symantec – amely átfogó biztonságtechnikai vállalatként definiálja önmagát – nem veszi a fáradtságot, hogy a sajátjának mondott szakértelmet felhasználva kiderítse (vagy legalább megpróbálja kideríteni) melyik böngésző a biztonságosabb, akkor minek tesz egyáltalán közzé ezzel kapcsolatban “felmérést”? Ilyenmódon felmérni akárki tud, már ha képes összeszámolni a két nyilvánosan elérhető hibalistán található kritikus hibák számát. Az egyszerű összeadás, mint matematikai művelet, nem tartozik a legbonyolultabbak közé, joggal feltételezhetnénk, hogy nem kell Symantec-nek lenni az elvégzéséhez.

2. Mi tartott hét hónapig e tarthatatlan hülyeség felismerésében?

A biztonságtechnikai piacon a bizalom a legfontosabb talán, hogy a tisztelt vásárló elhigye: az a cég, akire adatai, informatikai rendszere biztonságát bízza, nemcsak ért a biztonsághoz, de fő szempontja ügyfelei védelme, mindenféle részrehajlás, üzleti taktikázás nélkül.
Ha a Symantecre bízom a rendszerem védelmét, azért teszem, mert megbízom a szakértelmében, és elhiszem, hogy termékeik használata biztonságot jelent, hogy felméréseik a valóságot tükrözik, javaslataikra hallgatni célszerű.
Nincs módom persze megállapítani, hogy tavalyi kijelentésük hány potenciális felhasználót tántorított el a Firefoxtól, de ha csak egyet is, az több mint megengedhető.
Miért higgye el ezekután bárki is, hogy amit beszélnek, amit felméréseikben közzétesznek, az a valóságot tükrözi, s nem valamiféle üzleti taktikázásnak az eredménye? S innen már csak egyetlen, pici és logikus ugrás: miért higgyen bárki is abban, hogy termékeik azt, úgy, és olyan szinten csinálják, ahogyan állítják?

Page 5 of 5

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: