Nem tudok elmenni az eset mellett, bármennyire is nem Új Zélandhoz kapcsolódik. Egészen elképesztő módon meg vagyok döbbenve.
Igen, a Tóth Benedek ügy. Tessék elolvasni, aztán elolvasni a Webisztán ezzel kapcsolatos megnyilatkozását.

Szögezzük le mindjárt: mint köztudomású, nem vagyok nagy rajongója a óriáskiadóknak (sőt, jó kuruc szokás szerint van bennem némi idegenkedés minden igazán nagy multival kapcsolatban), és minden okom megvan erre, mert bár lassan tizenöt éve múlt, még mindig nem felejtettem el, amikor a Bertelsmann nevű gigakorporáció milliárdos törzstőkével létrehozott magyar leányvállalata beperelt piaci erőfölénnyel való visszaélés miatt.
Azt is vallom, a létező szerzői jogi szabályozás és törvények, valamint az ezekre épülő üzleti modellek elavultak, kezelhetetlenek és mihamarább revideálásra szorulnának. Ámbár eddig nem szívesen példálóztam itt a Subdimensionön a kiadói múltammal, most tanúságtételre hívom egykori bűntársaimat: a Valhalla utolsó éveiben már azért lobbiztam, hogy a megjelenő könyveinket a megjelenéssel egyidőben tegyük elektronikus formában INGYENES közzé a neten. Az üzleti megfontolás és az akkor hangoztatott érveim úgy szóltak: az olvasók vásárlással hálálják meg, ha nem vakon kell kiadniuk a vételárat.
Mindezeket csak azért hozom most elő, hogy látszódjék: ha elfogult is vagyok, semmiképp sem a Warner és társai irányába.

De azonban.
A letöltögetés, másolgatás, torrentezés az bizony lopás. Ez egy olyan tény, amit nem ment semmi. Nem menti, hogy akitől lopunk az egy szar-szemét; nem menti, hogy húsz éve a fél világ ezt csinálja; nem menti, hogy az is lop tőlünk, becsap.
Az történik ugyanis, hogy valakik létrehoznak valamit, amit pénzért kínálnak, a tisztelt felhasználók egy része viszont ingyen akarja élvezni/birtokolni. Annyira össznépi játék ez, hogy némely országok törvénykezése nem is tud vele mit kezdeni, és beéri annyival, hogy csak azokat szankcionálja, akik anyagi haszonszerzésből teszik. De attól, hogy nem fenyegeti börtön az egyszeri magának letöltőt, az csak lopás marad. Amin most igazán meglepődtem, az a vehemencia, ahogy emberek – sőt véleményformálók –, kikérik maguknak és felháborodnak azon, hogy ez ellen a tolvajlás ellen a tulajdonos fellépni próbál.
Frank Miller és aztán Zack Snyder létrehoztak valamit. Kitalálták, megírták, megrendezték, mások eljátszották, megint mások megrajzolták… szóval dolgoztak rajta és mint a legtöbben, tették ezt annak a reményében, hogy az emberek majd tetszeni fog, és ezért az emberek majd fizetnek érte.
És sok ember fizetett is érte nyilván. De akkor jönnek, akik azt mondják: – Én nem fizetek.
A pénzre, amibe kerül, nekem nagyobb szükségem van – mondják. – A Warnernek van elég, meg a Warner amúgy is egy gonosz, arctalan külföldi cég, annak miért adnék, ha már meg tudom tenni, hogy ne kelljen adnom.
Ha eszébe jut az alkotó – aki nem arctalan gonosz cég, hanem csakolyan ember, mint mi többiek – azt lesöpri azzal, hogy a gonosznagyarctalan úgysem adja oda a ki nem fizetett pénzt, vagy csak egy kis részét adja oda. Húsz dollárból mondjuk 20 centet. És a letöltögető azt mondja: nekem jobban kell a 20 dollár, mint az alkotónak a 20 cent – az a szemét végülis amúgy is gazdag, meg ott szokott lenni az Oscar gálákon is, és végülis biztos Hollywoodban van nagy háza, meg jó női… szóval csak ne ácsingózzon az én 20 centemre.

Héla, emberek! Kapjunk észbe. Valaminek az eltulajdonítása akkor is rossz és szégyellni való, ha milliók csinálják, ha egy rossz és elavult és tarthatatlan üzleti modell és a megváltozott technikai lehetőségek erre sarkalnak, vagy kézenfekvővé teszik. Nem mondom, hogy ne csináljuk, nem mondom, hogy aki csinálja az gyilkos-anyaszomorító, de amikor igenis finoman az orrunkra koppintanak miatta, akkor legalább ne háborodjunk fel, ne hőbörögjünk.

Ostobaságnak tartom persze, hogy a kiadók ahelyett, hogy a megváltozott világnak megfelelő, új üzleti modell kigondolásán és bevezetésén fáradoznának görcsösen ragaszkodnak a tarthatatlan régihez – mert kudarcra vannak ítélve. De a jogukat ne vitassuk el tőlük.
Fel lehet háborodni – és kell is –, amikor túlzásokba esnek, amikor eszement pénzbüntetéseket, esetleg börtönt akarnak a felhasználó nyakába varrni.
De ezúttal a Warner semmi olyat nem tett, ami felháborodásra adna okot: nem pereskedett, figyelmeztetett, ha úgy tetszik kért. Azt mondta a maga sajátos céges nyelvezetén: figyeljcsak, látom ám, hogy éppen lopsz tőlem, és ez nem tetszik nekem. Hagyd abba.
Meg tehette volna nyilván, hogy rögvest feljelentést tesz: no akkor volna ok a felzúdulásra.

A letöltögetésnél sokkal-sokkal rosszabbnak és károsabbnak tartom, azt, ahogyan kikérjük magunknak ha ez nem tetszik a jogtulajdonosnak. Mert amennyire meg lehet ideologizálni, hogy miért jogos az, hogy nem fizetek a Warnernek vagy a Microsoftnak, legalább ugyanannyira alá lehet támasztani, hogy a nyers és igazságtalan adórendszert miért jogszerű kijátszani, és innen csak egy lépés, hogy azt is természetesnek vegyük, hogy nem fizetünk a Sonynak a tévéjéért a Media Marktban, vagy a Molnak a benzinért a kútnál.