Hát bekövetkezett, a maga fura módján.
Igazándiból semmi csinnadratta, szinte fű alatt történt az egész. Ha valóban ez lenne a tervem, nem tudom, most kellene-e repülőjegyért szaladnom, vagy várni még, hátha történik valami látványosabb.
A rendőrséget lefegyverezték, a kormányzat gépjárműveit lefoglalták és katonák mindenütt, meg útlezárások. Laisenia Qarase miniszterelnök formálisan még kormányfő, de a legfrissebb hírek szerint már háziőrizetbe került.
Kíváncsian várom a fejleményeket, Frank Bainimarama tábornok este hét órára ígért sajtótájékoztatót.
Kéne tudnom, mi a helyzet, már a januári szabadságom okán is…
Category: Politika Page 6 of 7
Kíváncsiságom a maori kultúrával kapcsolatban az eltelt egy év alatt sem csökkent, ezért különös figyelemmel követem az őslakókkal foglalkozó híreket.
A maori hitvilág meglehetősen bonyolult – egyszer, ha lesz erőm, összeszedek minden elérhető információt -, első pillantásra azonban egy jól kitalált fantasy mitológiára emlékeztet.
(Kérem az összes kultúrantropológust, ne essen nekem e kijelentésem miatt: nem tudományos megállapításnak szántam, inkább laikusok számára általánosítottam felületesen.)
A teljesség igénye nélkül álljon itt egy rövid lista a maori istenségekről:
- Io a legfőbb isten. Nevezik őt a Rejtett Arcúnak, Minden Dolgok Eredetének, az Örökkévalónak és a Szerelem Istenének.
Minden más isten felett áll, de csak a maori papok foglalkoztak vele, a napi hitéletben alig szerepelt. - Tangaroa az Óceán Ura, Minden Halak Teremtője.
- Tane az Erdők Istene, a Madarak Teremtője.
- Rongo pedig a Békés Tevékenységek és a Mezőgazdaság Istene, Minden Ehető Növény Ura.
A maori hitvilág két további fontos eleme a mana és a tapu.
A mana egyfajta spirituális energia, amivel több-kevesebb mértékben mindenki rendelkezik. Természetesen minél magasabb rangú egy maori, annál erősebb a mana-ja; a törzsi időkben ezért az alacsonyabb rangúak nem is érinthették meg a fölöttük állókat – vagy azok tárgyait -, nehogy alacsonyabbrendű manájukkal beszennyezzék őket.
A tapu nem más, mint tabu: szent és spirituális tiltások sorozata.
Érdekes, hogy bár a maorik többsége keresztény hitre tért az elmúlt másfélszáz évben, a tapuk közül sok még ma is él, és meghatározó szerepet játszik a mindennapokban.
Ezen ma is élő tapuk egyike, amely az erőszakos halálhoz kapcsolódik, különös aktualitást kapott vasárnap – az igazság szerint ezért is jutott eszembe írni róla.
Vasárnap reggel ugyanis, a Waikato folyó szent vizével permetezték le az autópálya egy 80 kilométeres szakaszát. A rendőri segédletet kapott akciót maori vének hajtották végre, hogy felszámolják az utat sújtó taput, ami a számtalan baleseti halál miatt rakódott az autópályára.
Megtisztító szertartás kettős célja a halott – de a tapu miatt az árnyékvilágban ragadt – lelkek szabadon bocsátása volt, illetve a útszakasz baljós spirituális terhének megszüntetése.
Igazán sajnálom, hogy csak utólag értesültem az eseményről, szívesen elmentem volna megnézni. Mint a hírekből kiderült, szó sincs rendszerességről: most történt harmadszorra hasonló ceremónia.
Épp ezért találom különösnek, hogy több mérvadó politikus és közéleti személy is nemtetszésének adott hangot. Egyszerűen nem értem, ha a keresztény vagy más világvallások ünnepeihez lehet állami segédletet igényelni, miért pont a maorik ne részesülhetnének belőle.
Feltalálta már valaki a puccs-turizmust? Ha nem, ezúttal szeretném szabadalmi oltalom alá helyezni. A puccs-turizmus alapvetően a katasztrófa-turizmus egyik vállfaja lehetne – tudjuk, amikor a köznapi szürkeségtől megcsömörlött WASP elmegy kézközelből emberi szenvedéseket és nyomort nézni – ám filozófiája gyökereiben különbözik. Míg a katasztrófa-turista ronda lidércként mások balszerencséjében lubickol, addig a puccs-turistát a mély empátiával átérzett szánakozáson kívül egyszerű anyagi megfontolások vezetik: gyönyörű helyeken, féláron nyaralni.
A puccs-turizmus nem egészen az én találmányom, őseredete a kilencvenes évek eleje-közepére nyúlik vissza, amikor egy kedves barátom – igaz nem szándékosan – már megvalósította. Valahogyan belekerült a sors egyik szürrealisztikus hajtányába, és éveken keresztül nem sikerült úgy szabadságra mennie, hogy ne valami lázadás, katonai puccs, esetleg polgárháború kellős közepén találja magát.
Thaiföldi katonai hatalomátvétel, Mexikói indiánlázadás, délszláv háború – és ezek csak amik hirtelen az eszembe jutnak. Akkoriban minden politikai elemzőnél jobban előrejelezhettük a világpolitika várható változásait, semmi más dolgunk nem akadt, mint megkérdezni Julist, hová készül nyaralni/telelni. Utólag sajnálom, hogy ezt a jövőbe látó lehetőségünket nem használtam tőzsdei spekulációra – mostanra második Soros György lehetnék.
Akkor még nem tudtuk, hogy egy dekáddal később én ezt majd újra feltalálom hála az aktuálpolitikának, és erről majd annyira híressé válok, hogy egész egyetemeket nevez el rólam a hálás utókor, így hajtva fejet géniuszom előtt…
Most, a kezdetekkor – amikor mindezek a csodálatos eredmények még a jövő ködébe veszve alig-alig látszanak – inkább szerényen felvázolom az elképzelésemet.
A puccs-turizmus célpontja Ausztrálázsia, azon belül is a csendes-óceáni szigetvilág, valamint Thaiföld, Indonézia és környéke. (A demokratikus ostobaságok levetkőzésének ezt a módját még Afrikában is preferálják, célállomásnak még sem ajánlanám: ott könnyen fehérembernek nézik az európait.) A csendes-óceáni térség lakói külösen vonzódnak a katonai hatalomátvételhez, a hadseregek vezetői időről időre kipróbálják milyen érzés diktátornak lenni. A dolognak az a pikantériája, hogy legtöbbször tényleges ellenállás, vér és említésre méltó károk nélkül ragadják magukhoz a hatalmat.
Ezeken a szigeteken a fő bevételi forrás a turizmus – ez fontos szem előtt tartanunk, amikor továbblépünk az elméletemben. Az örök nyarat és paradicsomi állapotokat évente több millió hagyományos turista keresi fel, erre ugye országnyi iparágak épülnek.
Igen ám, de amint a tányérsapkás urak megbolondulnak és pár tucat tank segítségével szertekergetik a parlamentnek nevezett bohócszínházat, a hagyományos turista megriad, és az istennek sem hajlandó a drága bőrét kockára tenni. Mit lehessen tudni, ugye, esetleg a demokráciából nem egyet, hanem kettőt-hármat is visszalép a polinéz lakosság, és az mindjárt az emberevés rizikóját is magában rejti.
A katasztrófa-turista viszont fineszes, a világsajtót tanulmányozva már rég kifigurázta, hogy ezek a katonai puccsok ártalmatlanok javarészt: pár kordonért, meg néhány lelakott tankért igazán nem érdemes annyit utazni.
No ekkor kerülünk a képbe mi, puccs-turisták. A pálmafás Kék Lagunák konganak az ürességtől, a fizetővendégek kiszolgálására berendezkedett benszülöttek idegességükben a banánháncs szoknyájukat tépdesik, viszont a repülőjegy árak hirtelen a felére zuhannak, a hotelek árai még ennél is jobban, majd hetvenszázalékot.
Mindennek különös hangsúlyt az épp Fiji Szigeteken kialakuló helyzet ad. Miképp a tegnapi New Zealand Heraldból megtudhattuk, az ottani miniszterelnök engedve a nyomásnak, leállította a katonai vezetők ellen folytatott eljárásokat. Fijit már jelenleg is a katonák irányítják ezekszerint, igaz, egyelőre a demokrácia álcája alatt. Ha ismerjük a tényt, hogy az elmúlt húsz évben négy katona puccs volt, az utolsó éppen 2000-ben, akkor még csak merésznek sem kell lenni, hogy fogadjunk rá: a kialakult krízis bizony puccsot sejtet előre.
Figyelni kell a híreket tehát erősen, aznap amikor ezt bejelentik, le lehet foglalni – a már fentebb említett kedvezményes árakon -, az idei nyaralást. Amíg a fővárostól távol marad az ember, katonának nyomát se látja – legfeljebb az olcsó árakból és a feltűnően kevés nyaralóból érzékelheti, hogy a világ egy cseppet ismét kifordult a helyéből.
Egyveleg lesz ez most a javából, de egyszerűen nincs időm kifejtősen írni, van amiről meg nem is érdemes.
Érdekes adatra bukkantam a minap, kiderült, hogy az új-zélandi költségvetés erőteljes többletben van: jelenleg 7 millárd dollárral (924 milliárd forint aktuális árfolyamon). A jövő évre azonban már csak 5.8 milliárd, míg a 2008-2009 fiskális évre már csak 3.6 milliárd dolláros többletet terveznek.
Érdekes helyzet, szó se róla, a főnököm reakcióját hallgatni még érdekesebb volt:
– Az államnak nem az a dolga, hogy pénzt csináljon, valamit elrontottak a költségvetésben.
Mindenesetre most látszik, hogy a különböző pártok gazdaságfilozófiája mennyiben tud különbözni: a kormányon lévő Labour Party inkább ráülne a pénzre, tartalékolna az ínségesebb időkre, és a szociális juttatásokra fordítaná. Nem, nem tervezik segélyként szétosztani, sem a nyugdíjakat emelni, inkább az oktatásra és egészségügyre költenének.
A jobboldal ezzel szemben markáns adócsökkentésért kardoskodik, amivel szerintük megállítható lenne a gazdasági növekedés lassulása (ebben az évben 1.5% a GDP bővülés, igaz jövőre már 3.7%-ot jósolnak.).
No igen, legalább vannak érthető és megkülönböztethető, markáns álláspontok, van miről vitázni, társadalmi párbeszédet folytatni.
Társadalmi párbeszédről szólván: a Waterfront Stadium elbukott a kormány minden erőlködése ellenére és az én legnagyobb örömömre. Az aucklandi polgárok nem szerették az öteletet, amit a nyilvánosságra került vizuális koncepciók láttán nem is nagyon csodálok. Akárkivel beszéltem, mind egyetértettünk: ha valami olyan építészeti csodáról, egy új új-zélandi jelképről lenne szó, mint amilyen a Sydney Operaház Ausztráliában, akkor a közvélemény egyöntetűen támogatná. Ebből a ronda, drága plasztikbehemótból nem kért senki sem. Hála a magasságos, működő demokráciának, az emberek véleménye számít a világnak ezen a táján. A kormány erőltette, az Auckland City Council (Városháza) a főpolgármesterrel az élen megszavazta, ám az Auckland Regional Council (nevezzük megyei közgyűlésnek, bár ez inkább csak párhuzam) megvétózta a tervet. Amennyire tudni lehet, az Eden Parkban található, már meglévő stadiumot fogják kibővíteni és felújítani, az új stadiumra szánt összeg negyven százalékából.
És jöjjenek a személyes vonatkozású hírek:
Végre felkészítettük a Mazdát eladásra – van rajta friss WOF, regisztráció, minden -, aztán úgy alakult, hogy mégsem adjuk el még egy kicsit. Egy a múlt héten érkezett magyar turista fiú vevő lett volna rá, de amikor odakerült a sor, hogy visszavennénk-e egy hónap múlva, amikor befejezi a túrázást, jobbat gondoltunk. Az utolsó napokban, nyilván – mert nem lesz ideje – csak sokkal olcsóbban tudná eladni. Így azt találtuk ki, hogy nem el, hanem bérbeadjuk neki az autót.
Win-win szituáció, mindenki jól jár. Persze azonnal felmerült bennem, hogy itt az ideje, hogy teljes biztosítást kössek az kocsira, így egyikünknek sem kell attól tartania, hogy mi történik, ha véletlenül összetöri.
Berobogtam tehát tegnap az AA-be (a helyi autóklub), hogy megkössem a teljeskörű biztosítást, aztán kicsit csalódottan távoztam: csak úgy hajlandóak megkötni, ha már van új-zélandi jogosítványom. A megszerzését egészen eddig halogattam: miután Magyarország – illetve az én régi magyar jogosítványom típusa – nincs rajta az elfogadható vezetői engedélyek listáján, kénytelen vagyok teljesen előről vizsgázni; elméleti és gyakorlati tesztet is kell tennem.
Anyhow, tudtam én, hogy előbb-utóbb nem úszom meg a kérdést, de jobb szerettem volna, ha mindezt békében, az irodai hajtás, meg az IELTS vizsga után tudom sorrakeríteni. Így azután nincs mese, szombaton délelőtt jogosítványt szerzek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lehetne magyar jogosítvánnyal is biztosítani, ám a turista kondíciók annyival rosszabbak, hogy nem is érdemes foglalkozni vele: a díj kétszeres, és az éves összeg hetvenöt százalékát előre ki kell fizetni.
Nerdeknek a röviden: a hír igaz, az Apple IPhone jövőre megjelenik a piacon. See öccse Ausztráliában él, és hivatalos IPod tesztelő (néha lenyűgöz, micsoda munkák vannak). Mióta tudom ezt, azóta piszkálom See-t, hogy járjon utána, mi igaz az IPhone körüli híresztelésekből. Tegnap végre nem felejtette el és megkérdezte, öccse pedig biztosított arról, hogy már működő prototípus is létezik, hamarosan gyártásba kerül.
Arra azért kíváncsi leszek, hozzánk Új Zélandra mikor jut el.
Érdekes listára bukkantam a minap, Jeremy Greenbrook-Held blogjában, az Aucklander At Large-ban. Jeremy közreadta a Listener által készített, Új Zéland ötven legnagyobb befolyással bíró polgárának listáját.
A lista több szempontból is érdekes – bár mint arra David Farrar rámutat, nyilván szubjektív és nem feltétlenül az abszolút valóságot tükrözi. Azért szeretnék néhány – számomra – igazán meglepő nevet kiemelni.
Nyilván nem meglepő – bár akár az is lehetne -, hogy a lista első helyén Helen Clark áll, Új Zéland miniszterelnöke.
A második Graeme Hart milliárdos, az ország leggazdagabb embere. Róla jópofa tudni, hogy klasszikus amerikai sikersztorival büszkélkedhet: 16 évesen abbahagyta tanulmányait, karoszéria lakatoskodott és tilosban parkoló autókat elszállító tehergépkocsi vezető volt. Aztán 32 éves korára elvégezte az egyetemet, alapított egy kis vállalkozást, és sikeres befektetéseinek köszönhetően nemcsak Új Zéland, de a térség egyik leggazdagabb emberévé vált.
A lista egyik meglepetése számomra Sam Morgan, a TradeMe alapítója.
A TradeMe az E-bay egyszerű másolata, mégis roppant sikerre tett szert, mostanra elválaszthatatlan része az új-zélandi életnek. Mindenki TradeMe-zik, és ezt most tessék úgy érteni, ahogyan mondom: MINDENKI.
Sam Morgan 25 évesen alapította a céget, és 30 évesen (ez év elején) adta el egy Fairfax nevű ausztrál médiacég óriásnak, 700 millió dollárért. Ez persze valóban szép summa, de még mindig nem világos számomra, mivel érdemelte ki a 4. helyezést a listán – amely nem pénzről, hanem hatalomról szól.
Hatodik Peter Jackson, a Gyűrűk Ura rendezője. Aranyosnak tűnhet ugyan, de való igaz, elsősorban neki köszönhetően fedezte fel magának a világ Új Zélandot az elmúlt években, s ennek tulajdonítják az utóbbi öt-hat év látványos (bár mostanra kifulladni tűnő) gazdasági fellendülését.
Hetedik helyen Tumu Te Heuheu, a maorik legfőbb főnöke található, akit az ENSZ Oktatással, Tudománnyal és Kultúrával foglalkozó szervezetének is az elnökévé választottak a nyáron.
Szégyen, gyalázat, valamiért én azt hittem, Sir Edmund Hillary már meghalt. Közben nem, köszöni szépen jól van és a lista 19. helyén tanyázik, no meg fiatalkori arcképe díszíti az 5 dolláros bankjegyet. Csodálatos, mi mindenre elég a Himalája megmászása…:)
Végül pedig: jól jellemzi Új Zéland rugbyhez fűződő viszonyát, hogy az ötvenes lista közepén, pontosabban a 23. helyen, Graham Henry, a nemzeti válogatott (All Blacks) edzője található.
Mindegy végülis, hogy mennyire pontos ez az összeállítás, az biztos, hogy roppant érdekes, és meg merem kockáztatni: az újdonsült (vagy reménybeli) kiwik számára kötelező, oly sok mindent elmond az országról és az itt uralkodó viszonyokról.
A nacionalizmus általam egyedül elfogadott módja, a nemzeti öntudatnak az a megnyilvánulása, amit Új Zélandon újra és újra tapasztalhatok. Nem valamiféle politikai fegyver ez, nem sajátítja ki magának egyetlen párt sem és nem is felülről erőltetik: egyszerűen csak átitatja az emberek mindennapjait, megnyilvánulásait és komoly tényező némely döntésekkor. Ugyanakkor nem offenzív vagy kirekesztő módon, nem hivalkodóan és nem arrogánsan teszik. A mi kutyánk kölyke elbírálás finom fricskája a globalizációnak, ha egyszer valahol példálóznom kellene, hát itt a tökéletes megoldás.
Ez az az ország, ahol a 100% kiwi owned and operated (100%-ban kiwik által tulajdonolt és működtetett) feliratnak komoly reklámértéke van, ahol az emberek inkább megveszik drágábban a kiwi paradicsomot és narancsot, mint az olcsóbb ausztrált; ahol a McDonalds reklámfilmje azt súlykolja, hogy a cég csak új-zélandi alapanyagokat használ és a megtermelt pénz 95% kiwikhez kerül. És amikor kiwit mondanak, akkor új-zélandit értenek; nemre, bőrszínre, származásra való tekintet nélkül – olyat, aki itt él és dolgozik. Valahogyan természetes számukra, hogy a hazai termék/szolgáltatás fogyasztása az országot, közvetve a jövőt, a saját jövőt építi.
Tudom, hogy némely más országok lakóiban is megvan ez a mentalitás – de tekintettel magyar voltomra és saját tapasztalataimra, nem tudok nem rácsodálkozni.
Ha már a kiwiknél tartottunk, had jelentsem örömmel, a mai nappal választ kaptam a kérdésre (amit még márciusban tettem fel), hogy miért kiwik az új-zélandiak. A megfejtés ma reggel érkezett Banditól egy comment formájában, de miután gyanítom a legtöbben nem veszik a fáradtságot, hogy napról-napra végigböngésszék a régi bejegyzésekhez esetlegesen érkezett új hozzászólásokat, így közzéteszem inkább.
The first New Zealanders to be widely known as kiwis were the military. The Regimental Signs for all New Zealand Regiments feature the kiwi, including those which fought in the Second Boer War then with the Australian and New Zealand Army Corps in World War I. Much of the interaction between Regiments and between regiments and locals was done under the respective Regimental Sign, and the kiwi came to mean first the men of regiments and then all New Zealanders. Due to the relative isolation of New Zealand, many troops stayed in Europe (particularly at Beacon Hill, near Bulford on the Salisbury Plain, where they carved a chalk kiwi into the hill in 1918) for months or years until transport home could be arranged. The Oxford English Dictionary gives the first use of the Kiwi to mean New Zealand in 1918, in the New Zealand Expeditionary Force Chronicles.
És akkor álljon itt hevenyészett fordítása:
Az első kiwinek hívott új-zélandiak a hadsereg tagjai voltak. Minden új-zélandi ezred jelképében szerepelt a kiwi, már a Második Búr Háborúban, azután az Ausztrál-Új Zélandi Haderők első világháborús szereplésekor. Az ezredek egymás közti – majd a polgári lakossággal folytatott – kommunikációban meghatározó szerepet játszott az ezredjel, így a kiwi előbb az új-zélandi hadsereg tagjainak, később az összes új-zélandinak szimbólumává vált. Új Zéland relatív elszigeteltségének köszönhetően sok csapat állomásozott Európában (főképp Beacon Hillen, Bulford mellett a Salisbury Síkon, ahol egy mészkő kiwit faragtak a hegyoldalba 1918-ban) hónapokig, néha évekig, míg a hazatérésüket megszervezték. Az Oxford English Dictionary szerint a kiwi Új Zéland viszonylatában történő első említése 1918-ból, az Új Zéland Expedíciós Erők Krónikájából származik.
Kétszeres baromság, hogy mást ne mondjak.
Először is itt van az páratlanul hülye döntés, amit az NZQA (New Zealand Qualifications Authority) – az oktatásban szerzett képesítésekért felelős szervezet – hozott a minap, miszerint a jövőben – egyes esetekben – az írásbeli vizsgákon elfogadható az sms nyelvezet. Az angol egyébként is betegesen vonzódik a rövidítésekhez és szóösszevonásokhoz, ez persze az sms-ezésben és az interneztezésben teljesedik ki, olyanféle módon, hogy:
– C u l8r (dekódolva: See you later)
vagy
– gr8t (dekódolva: Great)
Ráadásul ezek a nyelvi szörnyszülöttek még csak nem is egységesek, hanem szubkultúránként vagy közösségenkét változnak, gyakran hosszú fejtörést okozva a megfejtésüket illetően.
Úgy tűnik, a korom haladtával egyre konzervatívabb leszek, mert csak egyetérteni tudok David Farrarel, aki teljesen jogos felháborodásnak ad hangot az ügy kapcsán.
Tisztelem és becsülöm a nyelvi evolúciót – létjogosultságát sem akarom kétségbe vonni -, de már a pongyola fogalmazást is nehezen tűröm, az sms-szleng pedig egyenesen taszít – a helyesírás és ezzel a nyelv egyik szépségnek kihalását vetíti előre. Az sms-szleng létrejötte és használat egyetlen környezetben értékelhető – ez pedig az smsezés, ahol a szöveg mérete korlátozott. No jó… És állja meg helyét az internetes csevegésben, ahol a gyors, valósidejű kommunikációt segíthetik az efféle rövidítések.
De könyörgöm, a mindennapi írásos kommunikációt nincs értelme feláldozni a rövidítések oltárán, a torz betűkapcsolatok használatával magát az írást gyalázzuk csak meg, nem beszélve, hogy hülye visszalépés ez a javából.
Nem evolúció, hanem devolúció.
A betűírás fontos előrelépés volt az írás-olvasás történetében, létrejötte tette lehetővé gyors elsajátítását. Hogy mennyire lehetett nehéz írnokká válni az ősi Egyiptomban a hieroglifák korában, azt nem tudom. Az viszont tény, hogy a kínai szóképírás – sőt még az egyszerűsített verziója is – pokol a kínai gyerekek számára. See, aki tizenegy éves korában érkezett Új Zélandra, már nem tud az anyanyelvén írni vagy olvasni, ami a jelek bonyolultságát, de méginkább sokaságát tekintve egyáltalán nem csoda.
Az sms-szleng pedig pont ebbe az irányba hat, a betűk és betűkombinációk önálló jelentéssel való felruházása már most sem különbözik nagyon a szókép írástól, in extremis víve a tendenciát, a következő generációnak már ezerszám kell megtanulnia az ASAP, 404, GR8, 8, RTFM szerű izék jelentéseit – csakúgy, mint most a kínai írás esetében -, hogy lassan elfelejtsék, nemcsak a szavak helyesírásának, de a betűk önálló használatának a módját.
A párhuzam pedig letagadhatatlan.
Két kopasz, színes leplekben kuporgó kínai – korokkal ezelőtt – egy kolostor cellájában azon törte a fejét, hogy meg kéne örökíteni mennyi döglött macskát, és selyemhernyót kaptak az adott hónapban ajándékba, a kényelmetlen elszámolási viták elkerülése végett. Az írás pont kapóra jött volna, de pechükre azidőtájt ezt még nem találták fel. Sebaj gondolták, majd ők. És nekiláttak:
– Mondjuk legyen a döglött macska jele, ez – dörmögte az egyikük, és cirkalmas krikszkraszkot rajzolt a porba. – Ez pedig az ajándéké.
Újabb cirkalmas rajz. A másik, nevezzük Wongnak, elgondolkodott:
– Nabazmeg…
– Igazad van – derült fel az első. – A nabazmeg jele így nézzen ki.
– Nem rossz – csóválta meg fejét Wong, mert a nabazmeg jele tényleg tetszetősre sikerült -, de ez így kicsit sokáig fog tartani. Számításom szerint van vagy ötvenezer szó, aminek ilyén izét…
– Betűt – vágott közbe az első.
– Szóval ilyen betűt kell kitalálnunk – fejezte be Wong.
– Nem baj, nem egy nagy szórakozás, de telik vele az idő.
És idejük persze tényleg volt, azóta meg emiatt szív másfélmilliárd ember.
Ezzel szemben a Földközi-tengernek nevezett pocsolya szélén páran úgy gondolták, hogy nekik bizony nem ennyire ráérős, és invenciózus módon előálltak a betűírással. 50 ezer jel helyett pár tucat. Bingó. Az elképzelés bevált az elmúlt pár ezer évben, csöppnyi visszalépésnek érzem most, hogy kezd divatbajönni a szóképírás.
Mert most még nagyjából tudja az ember, hogy az ASAP az As soon as possible rövidítése, és remélhetőleg azt is tudja, hogy miképp kell leírni. Ám ha hagyjuk az NZQA megengedő gyakorlatát elhatalmasodni, akkor könnyen eljutunk odáig, hogy már nem tudjuk, hogy az Amilyen gyorsan csak lehet kifejezést miért ASAPnak kell írni – ki a rosseb emlékszik, hogy a döglött macska jele miből alakult ki?
Szóval elég nagy baromság ez így, ahogy van, de Magyarországon még sikerült rátercelni. Az SG.hu informatikai és tudományos portálon, az MTI-re hivatkozva jelent meg híradás erről az új-zélandi ostobaságról, ám úgy tűnik, valaki vagy az MTI-nél, vagy az SG-nél nem szeret olvasni, csak írni – láttunk már ilyet -, mert annyira nem nevetséges a helyzet, illetve pont nem úgy, ahogyan ők tálalják.
Az NZQA közleményében ugyanis az szerepel, hogy az engedékenység csak bizonyos esetekben áll fent, mondjuk matematika, fizika, vagy kémia vizsgákon. Amikor az angol nyelv ismeretéről kell számot adni, akkor persze továbbra is tiltott. Tehát az SG.hu által felhozott Hamletes példa még véletlenül sem állja meg a helyét, ahogyan történelem dolgozatban sem engedélyezik ezt a – minden formájában – ökörséget.
Szóval éljen a hiteles tájékoztatás, megint egyszer. A bulvárízű, hamishírek áradatához hozzászokom lassan, és bizonyos médiáktól akár természetesnek is veszem. Az SG-t eddig többre tartottam.