Category: Új-Zéland Page 12 of 25
Bill Apiata, az NZSAS (New Zealand Special Air Service) tizedese ellenséges tűzben tanúsított példamutató és önfeláldozó bátorsága miatt megkapta a Viktória Kereszt érdemrendet.
Ez az érdemrend egyébként a harcban mutatott magatartásért adható legmagasabb kitüntetés, 1856-os létrehozása óta (Viktória királynő alapította a Krími Háború kapcsán) 1356 alkalommal adták át, a második világháború óta pedig mindössze 13-szor, a kiwi tizedesé a 14.
Noha hivatalosan nem jár pénzjutalommal, a Viktória Kereszt – ritkasága okán – igen értékes: gyűjtők könnyedén megadnak érte 200.000 angol fontot is, de egy ízben 1 millió ausztrál dollárért kelt el egy aukción.
A képet az NZPA-tól kölcsönöztem2004 egy meg nem nevezett napján, az afgán hegyekben a kiwi SAS-ok egy csapata járőrözött immár az éjszakára készülődve, védekező formációban. Hajnali negyed négykor, kihasználva a sziklás talaj és az éjszakai sötétség adta rejteket, mintegy húsz ellenséges harcos ütött rajta a járőrön: a SAS-ok két járművét rakétagrántokkal vették tűz alá. A két jármű közül az egyik rögtön megsemmisült, a másik mozgásképtelenné vált az első rakéta találatok után. Apiata (akkor még) őrvezető kirepült a felrobbant járműből, és bár elkábult, fizikailag nem sérült meg. Két társa azonban nem volt ilyen szerencsés, egyikük, A tizedes különösen súlyos sérüléseket szenvedett.
A helyzet kilátástalannak tetszett: társaiktól elvágva, az egyre fokozódó ellenséges géppuskatűzben öngyilkosságnak tűnt elhagyni a felrobbant jármű nyújtotta viszonylagos fedezéket. A tizedes artériás vérzése ugyanakkor azonnali életmentő beavatkozást igényelt, ezért az őrvezető megkísérelte a lehetetlent: harmadik társuknak parancsot adott a visszavonulásra, míg ő a baráti és ellenséges lövések záporában mintegy hetven méteren keresztül vonszolta és a saját testével fedezte A tizedest.
Akciója sikerrel járt, a járőr szanitéce azonnal kezelésbe vette a sebesült katonát; a későbbi vizsgálatok kiderítették, ha Apiata tétovázik, társa meghal a vérveszteségtől.
A csapat sikeres egyesülése után koncentrált ellentámadásba ment át, s a közel húszperces tűzharc során a jelentős túlerőben lévő ellenség egy részét megsemmisítették, míg a maradékot menekülésre késztették.
A kiwi katonák végül emberveszteség nélkül úszták meg a rajtaütést, ami azért nem akármilyen teljesítmény. Hát ilyesmiért lehet Viktória Keresztet kapni.
A miniszterelnöki hivatal nyilatkozata
A kitüntetést egyébként óriási ováció fogadta, valóban az egész ország büszke, úgyannyira, hogy a New Zealand Herald online kiadásában oldalakon keresztül, folyamatosan frissülnek a gratulációk.
Engem igazán az lepett meg, hogy a dícsérő megnyilvánulások egy része maorinak aposztrofálja Apiata tizedest. A fényképek alapján ez valahogy nem volt számomra nyilvánvaló.
Akik nyilván egyben az angol birodalom uralkodói is, de engem most elsősorban Új Zélandhoz fűződő viszonyuk érdekel.
Sorozatomat VIII. Edwarddal kezdem, aki csoda egy pofa volt, és ha nem lenne súlyosan felségsértő, azt is hozzátenném, hogy szörnyen rossz arc, és ocsmány rasszista is – ami pedig igazán nem királyokhoz méltó erény.
De had induljak egészen máshonnan. Meg nem mondanám, hogy a klasszikus meséken kívül hány Romana és hollywoodi film dolgozta már fel a király és egyszerű lány szerelmének történetét, amelyek – legalábbis a fikciókban – leggyakrabban boldog egymásra találással végződnek: lakodalom, közös trón, miegymás. Láttam (olvastam?) olyan alternatív happy endet is, ahol a király az egyszerűlány kedvéért inkább lemond az uralkodásról, merthogy a szerelem mindenek felett. Ez utóbbi verzió még a klasszikus befejezéseknél is sziruposabb, nem igaz?
Pedig a valóságban is megtörtént legalább egyszer egy ilyen eset: VIII. Edvard (Edward Albert Christian George Andrew Patrick David) Nagy Britannia, Írország és a Tengerentúli Brit Tartományok Királya, India Császára (élt: 1894-1972; uralkodott: 1936 január 20. – 1936 december 11.) nem egészen egy év uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét: Wallis Simpsont.
Mellesleg egyike volt Anglia legrövidebb ideig uralkodó királyainak; az egyetlen közülük, aki önként mondott le a hatalomról; és sosem koronázták meg.
Edward már herceg korában is elég sok fejfájást okozott apjának, V. György királynak, többek között nőügyeivel, mert előszeretettel bolondult bele férjes asszonyokba – szeretői között megtalálhatjuk egy textil-birodalom félig amerikai, félig brit örökösnőjét, egy filmszinésznőt, vagy a félig chilei származású Lady Furness-t (aki bemutatta későbbi feleségét, Wallis Simpsont).
Vadromantikus hajlama akár szimpatikus is lehetne, bár egy uralkodóház szempontjából ez nyilván egészen más megítélés alá esik, azonban e kétség kívül figyelemre méltó jellemszilárdságról tanúbizonyságot tévő lépésétől eltekintve nincs túl sok büszkélkedni valója.
A második világháború során például először a franciaországi Brit Haderők vezetésével állomásozott vezérőrnagyként, ám náci nézetei miatt jobbnak látták a Bahamákra küldeni kormányzónak, így ő lett az első olyan uralkodója a Nemzetközösségnek, aki civil méltóságot is viselt.
1937-ben még Hitlerrel jópofáskodott Berchtesgadenben, amit a korabeli német sajtó nem győzött felfújni eléggé, aztán 1940-ben sikerült kiszivárogtatnia a Szövetségesek Belgium megvédésére vonatkozó haditerveinek egy részét a náciknak. Noha a háború után megírt memoárjaiban tagadta, hogy nácibarát lett volna, a történészek nagy része egyetért abban, hogy Hitler a szövetségesei között tartotta számon, és szigetország lerohanása után trónra akarta ültetni, egy fasiszta Anglia reményében.
Egy világbirodalom uralkodójaként rasszistának lenni és ezt úton-útfélen hangoztatni nem túlságosan okos dolog; az pedig, hogy saját birodalmának egyes területeit is súlyosan lesajnálja, már kifejezetten ízléstelen is.
Az új-zélandi nemzeti könyvtár egyik részlege, az Alexander Turnbull Library nemrégiben megvásárolta gyűjteménye számára Edward Walesi Herceg (később VIII. Edward király) levelezésének egy részét, és nyilvánosságra hozta, hogy mit is gondolt országának e darabjáról 1920-as látogatása alkalmából.
A főkormányzót “visszataszító”-nak, az helyi asszonyokat “förtelmes”-eknek, a hivatali tisztségeket “szörnyű”-nek, a háborúból visszatért katonákat pedig rokonaikkal együtt találta “hitvány”-nak és “szánalmas”-nak.
Az ausztrál őslakókkal sem volt sokkal kedvesebb, amúgy:
“A legundorítóbb élőlények, akiket valaha láttam! A legalacsonyabb ismert formája az emberi fajnak és a legközelebb a majmokhoz állnak…”
Tulajdonképpen e levelek apropóján lett a republikanizmus vs. alkotmányos monarchia ismét a közbeszéd része.
Edward nem finomkodott, amikor férjes szeretőjének beszámolt a tapasztalatairól – s lám, ezek a szavak még majd’ egy századév távlatában is meg tudják sebezni a kiwi önbecsülést.
Wallis Simpson és Edward Főherceg az esküvőjük napján
Az 1920-as állapotokról nyilván nem lehet objektív véleményem: az akkori főkormányzó akár lehetett visszataszító is, és a hivatalok is bizonyulhattak szörnyűnek. Az asszonyokról formált véleményét nem tekintem mérvadónak – ez ízlés dolga –, mert aki Wallis Simpsont találja ellenállhatatlanul gyönyörűnek, azzal ugye nincs min vitatkozni.
Ezzel szemben a katonákról alkotott véleménye nem csodálom, hogy kiverte a biztosítékot a kiwiknél: az első világháborúban harcoló új-zélandiak valójában a monarchia és a brit királyi család kedvéért tették kockára az életüket és testi épségüket; attól igazán nem kellett tartaniuk, hogy a hadszíntér kitolódik a Csendes Óceán irányába.
Meglehetősen ambivalens vagyok a két hete életbe lépett Nincs Pofon Se törvény megítélését illetően. Nem mintha nem ítélném el szívből a családon belüli erőszakot, csak éppen nem értem mivel lett jobb, mivel adott hozzá többet a biztonsághoz a mostani törvény.
De kezdjük az elején: a törvénytervezetet az a Sue Bradford (Zöld képviselő) nyújtotta be a törvényhozáshoz még két éve, aki nemrégiben kezdeményezte a választási korhatár csökkentését is. A pofozós törvény második olvasata idén februárban került a parlament elé, és meglehetősen éles társadalmi vitákat váltott ki. A törvény tudniillik megtiltja a szülőknek, hogy akár nevelői célzattal is, lekenjenek egy-egy pofont a rakoncátlan csemetéknek.
Az eredeti elképzeléshez képest, azért sikerült néhány módosító indítvánnyal valamelyest élhetőbbé tenni: értsd, egyetlen pofon után még nem jár automatikusan börtön.
Ugyanakkor persze nem értem
A költségvetési többlet kapcsán már jósoltam, hogy előbb-utóbb adócsökkentésnek kell következnie. Nos, mindeddig ez nem következett be, s egyre inkább úgy tűnik, legfeljebb jövőre lesz belőle valami: 2008 amúgyis választási év, azt, hogy ez milyen mérvű választási költségvetést jelent, majd meglátjuk.
Mindenesetre megoszlanak a vélemények, a találgatások: a nem nyúlnak az adórendszerheztől kezdve, a brutális adócsökkentésen át, egészen a csak jövedelmi sávok eltolásával fognak játszani megállapításokig terjednek.
Én leginkább a konkrét, százalékos adócsökkentés (mégha esetleg nem is túl nagy mértékű) mellett teszem le a voksom: ha a Labour meg akarja tartani a középjövedelműek körében egyre fogyatkozó szavazóbázisát, és nem akarja magára haragítani a legkisebb jövedelműeket, akkor nincs más választása.
A minap – talán a múlt héten – jelent meg egy gyors statisztika a 2006-os jövedelmekről. Érdemes egyébként tanulmányozni, elég beszédes a kiwi állapotok tekintetében.
A statisztikából kiderül: a tizenöt évesnél idősebb populációt figyelembe véve, a teljes lakosságra vetítve a medián jövedelem (az az összeg, aminél a lakosság 50%-nak nagyobb, 50%-nak pedig kisebb az éves jövedelme) évi 24.000 dollár. Ez első pillantásra kifejezetten meglepett – mert rettentő kevésnek találtam –, míg fel nem oldottam a problémát annak felismerésével, hogy az átlag megállapításakor éppúgy számításba vették a diákokat, munkanélkülieket és nyugdíjasokat, mint a foglalkoztatottakat.
Ha a teljes munkaidőben dolgozókat nézzük, máris rózsásabb képet kapunk: a kiwik 85.9% keres évi $20.000-nál többet; 68.1% évi $30.000-nál keres többet; míg 30.9% évi 50.000 dollárnál is többet keres.
Tekintve, hogy a legkisebb adósávba az évi 38.000 dollárt meg nem haladó jövedelem tartozik, ennek a határnak a felemelése a legrászorultabb 20-25%-nyi kiwi számára semmiféle előnnyel nem járna, valószínűtlen, hogy a Labour efféle lépésre szánná el magát.
Ha már a választásoknál tartunk: a múlt héten jelentettek be egy törvénytervezet előterjesztésének tervét, ami a szavazási jogosultság korahatárát csökkentené 16 évre. Nekem meglehetősen átlátszó, kétségbeesett és értelmetlen kísérletnek látszik a koalíció részéről, hogy elkerülje a jövőre várható bukást.
Gyanítom a világon mindenütt megállja a helyét az általánosítás: a fiatal korosztály inkább baloldali érzelmű, és ahogyan idősödik úgy nyer egyre inkább teret a konzervatívabb értékek tisztelete. Új Zélandon különösképpen tettenérhető ez: például a Zöld Párt szavazóinak meghatározó hányada a fiatalok közül kerül ki, de a Labour támogatottsága is kifejezetten erős a 30-nál fiatalabbak korcsoportjában.
Utánajártam egy kicsit, hogy a nagyvilágban miképp is van ez. 223 országról találtam a választással kapcsolatos adatokat, ezek közül 192-ben 18 év a korhatár; 21 országban nagyobb – 19 és 25 év között –, és mindösszesen 10 országban lehet 18 évnél fiatalabb korban szavazni.
16 év, mint választói korhatár
Ausztria (2007 július 1-től)
Brazilia
Kuba
Isle of Man
Nicaragua
17 év, mint választói korhatár
Kelet Timor
Indonézia
Észak Korea
Seychelles Szigetek
Szudán
Ha megnézzük ez a listát, akkor kettő kivételével (Ausztria és Brazilia) ezekben az országokban – a sajátos politikai berendezkedés okán – a választások inkább szimbólikus jelentőségűek. Kubában vagy Észak Koreában akár 5 éves korra is levihetik a korhatárt: az aktuális kommunista párton kívül amúgy sem indítanak jelölteket.
Annyira persze nem vagyok konzervatív, hogy önmagában elegendő érvnek tekintsem, hogy a világ nagyon-nagy többsége 18 évben határozza meg a választói felelősség korhatárát, akkor ez vitathatalan volna. A zöld javaslat ettől még lehetne jó vagy megfontolandó. De nem az.
Sue Bradford Zöld képviselő javaslata számomra egyértelműen a hatalomféltésről szól.
Nem hiszem ugyanis, hogy a középiskola derekán tartó kamaszok releváns többsége különösebb politikai érdeklődést mutatna: 16 évesen nagyjából-egészéből az ivarzás lehetőségei kötötték le a figyelmünket. Nem állítom persze, hogy ebben a korban ne lehetne politizálni, csak azt gondolom, hogy csupán egy elenyésző kisebbség tudatos ennyire.
Különösen furcsa elgondolás, ha figyelembe vesszük, hogy a nagykorúság határa (alkoholfogyasztással, teljes büntethetőséggel, önálló credit-kártya – azaz pénzügyi függetlenség – birtoklással) továbbra is 18 év maradna. Hogy is van ez? Annyira nem bízunk egy 16 évesben, hogy sört vagy cigarettát vásárolhasson, de azt feltételezzük, hogy felelősségteljes döntést hoz majd a választásokon?
Mellesleg nem is értem. A választásokról szóló törvény megváltoztatásához minősített többség (Kiwilanden ez 75%-ot jelent) szükségeltetik. Azt pedig előre borítékolni, lehet, hogy az ellenzék, különösen a National, nem fogja megszavazni.
Noha a jelenség fizikai hátterének ismeretében – i.e.: a napszél és a sarkok mágneses pólusainak elektromos kölcsönhatása – kézenfekvő, eddig valahogy sosem jutott eszembe, hogy a sarki fény nemcsak az Északi Sarkon, hanem az Antarktiszon is van. Míg az északi sarki fényt Aurora Borealisnak, addig a déli ellenpárját Aurora Australisnak hívják.
Az alábbi képet a NASA IMAGE (Imager for Magnetopause-to-Aurora Global Exploration) nevű műholdja készítette 2005 szeptember 11.-én.
Új Zéland némiképp elmosódottan és halványan, de egy óra irányában azért látható.
Ide kattintva egy kisebb, míg ide kattintva egy nagyobb, mozgó verzió is megtekinthető.
Update: noha nekem az irodai gépemen tökéletesen működtek a NASA Quicktime formátumú videói, valamiért az itthoni rendszer már nem szerette, ahogyan többeteknek sem.
Feltöltöttem tehát a Google Video-ra, íme:
Sok-sok évet kell még Új Zélandon élnem ahhoz, hogy mélységében is megértsem a kiwi gondolkodás finomságait, sokrétűségét.
Egészen mostanáig többé-kevésbé meg voltam győződve róla, hogy Új Zéland és a kiwik alapvetően elégedettek a brit monarchia intézményével. A királynő a királynő: szeretjük is talán, de feltétlenül örülünk neki, hogy van. Afféle nemzeti celebritás az uralkodófamilia, amolyan csak a miénk: vihetitek Beckhamet Los Angelesbe, a színészeinket Hollywoodba, de Erzsébet királynő, Károly herceg, és a trónörökösök nem kaphatóak pénzért. (Bizony tetszett volna nem a tengerbe borogatni a teát azon a bizonyos délutánon Bostonban).
A királyság intézménye, a főkormányzó személye nemcsak atavizmus persze, de szimbóluma a valahová tartozásnak: Új Zéland nem csupán néhány nagyobbacska zátony a Csendes Óceán csücskében, hanem a Brit Nemzetközösség része – 4 milliónan vagyunk, de összetartozunk másik százmillióval.
Azt hogy a fentebbi gondolatmenet mennyire általános, mindeddig nem tudhattam biztosan: a legtöbben ismerősöm és/vagy véleményformáló a napi közbeszédben nem nagyon törődik az uralkodócsaláddal – feltéve, ha éppen nem náci tisztnek öltözik valamelyik tagja farsang alkalmával.
A minap azonban érdekes – és eddig elég elképzelhetetlennek tartott – vitára lettem figyelmes: az Új-Zélandi Republikánus Mozgalom egy reklámfilmje kapcsán lángolt fel, méghozzá meglepő erővel. Legyen-e uralkodója Új Zélandnak, illetve ki legyen Új Zéland államfője?
A kisfilm William herceget mutatja legkülönbözőbb – többnyire szimpatikus – tevékenységek közepette, míg az utolsó kockákon szurkolás közben, ahogy a Brit Oroszlánoknak drukkol. Aztán a következő kockán ezt vetik a szemére: Új Zéland ellenében.
És a végső szlogen: Itt az idő, hogy az államfőnk Új Zélandnak drukkoljon végre!
Nyilván nem tudom átérezni, milyen lehet igazi republikánusnak lenni (és most tekintsünk el attól, hogy a kisfilmet mennyire bután demagógnak tartom), és a világ talán legfiatalabb kolóniájának szülötteként még most is úgy érezni, hogy a Monarchia intézménye nemkívánatos valamiféle politikai/nemzeti hitvallás szerint.
Nekem személy szerint tetszik a Monarchia, és nem fogom bánni, ha William herceg kit tudja hanyadik György Vilmos királyként az brit rugby-válogatottnak szurkol majd az All Blacks ellenében. Sokat úgysem segít rajtuk.
