Csanad | 赛纳德

Andrea vettett fel egy pár témát a minap, úgyhogy veszem is a számomra egyik legizgalmasabbat:

NYUGDÍJ

Úgy tudom, Zélandon nem vonnak egyéni nyugdíjjárulékot a dolgozóktól, hanem bátran a kezükbe adják keresetüket a szja levonása után…

Ha nem vonnak a dolgozóktól nyugdíjjárulékot, miből lesz nyugdíjuk? Az állam gondoskodik valamilyen mértékben a nyugdíjról? De miből?
Az ott élő állampolgárok annyira belátó emberek, hogy rájuk lehet bízni annak felelősséget, hogy majd előrelátók lesznek és már fiatalként a jövedelmük egy bizonyos részét elkülönítik erre a célra?

Magyarországon az öngondoskodást nem vezették be, az állam levonja a nyugdíjjárulékot, hogy “segítsen” összegyűjteni a nyugdíjas évekre a megfelelő pénzösszeget. Ezzel együtt is nagyon nagy gond van a nyugdíj összegekkel – a megélhetés! szempontjából, de félek, hogy még nagyobb lenne a baj (legalábbis kezdetben), ha levonások nélkül adnák a dolgozók kezébe a fizetésüket és rájuk bíznák annak hasznos befektetését.

Egyszer írtam már felületesen az adórendszerről, de az öngondoskodásról és a kiwi szociális hálóról még nem. A fizetésből nálunk valóban csak jövedelemadót és a balesetbiztosítás (ACC) 1,5%-át vonják. Mégis van állami nyugdíj – gondolom a költségvetés bevételeiből gazdálkodják ki. A nyugdíjrendszer azonban gyökeresen más: a munkában eltöltött évektől és a fizetésektől teljesen függetlenül, mindenki ugyanannyi nyugdíjat kap, jelenleg heti 196 dollárt. Erre jegyezte meg Hobe, hogy olyan mintha nem is lenne. Valóban, heti $196 semmire sem elég. Talán, egy nyugdíjas házaspár heti 400 dollárja elég a nagyon szűkös megélhetésre, ha semmi törlesztőrészletük nincs, de ebben sem vagyok biztos.

A kiwi társadalom azonban az öngondoskodásra épít: az általam ismert két legelterjedtebb módja a nyugdíjas korra készülésnek, a magánnyugdíj-pénztár illetve az ingatlan befektetés.
A magánnyugdíj-pénztárról nincs különösebb mondanivalóm: egy tucatnyi van belőlük a piacon; különféle konstrukciókban, de azért nagyon hasonlóan működnek.
Én az AXA New Zealand-ról tudok kicsit bővebben beszámolni, mert az ő ügyfelük vagyok. Az AXA-nál – úgy emlékszem – havi 50 dollár a minimum, de alapvetően az ügyfélre van bízva, hogy mennyit szeretne fizetni. A szerződéskötéskor vállalt összeg bármikor – akár időlegesen is – módosítható, ami meglehetős pénzügyi szabadságot jelent: ha egy félévben valami másra spórolna az emberfia, nyugodtan csökkentheti a havi összeget, hogy azután visszaálljon, vagy akár meg is növelje. Az AXA három konstrukciót kínál: konzervatív, kockázatos és súlyozott portfólió közül lehet választani. Értelemszerűen a konzervatív a legbiztonságosabb és a legkisebb hozammal járó, a kockázatos verzióval akár kétszer hozamra is szert tehetünk. Én a köztes megoldást választottam, amely persze rejt magában némi kockázatot, de a konzervatívhoz képest magasabb eredményt ígér.
A befizetési görbe kilenc éves pénztártagsággal számol, tehát a nyugdíjas kor előtti évtizedben elején sem késő elkezdeni a fizetést. (Ugyanakkor persze nem kötelező kilenc év után abbahagyni a spórolást.)
Ez a kilencéves periódus gondolom azért lett népszerű, mert sokan csak tényleg a legvégén kezdenek hozzá, előtte másra költik a pénzüket.
Itt jön be a másik gyakori megtakarítási forma. A kiwi fiatalok bérelt lakásban vagy házban laknak. Aztán harminchoz közeledve vásárolják meg – az esetek túlnyomó többségében hitelből – az első ingatlanjukat. Azonban törlesztése befejezése után a legtöbben azonnal vesznek egy második ingatlant – bankhitelből persze ismét -, amit rögvest ki is adnak, törekedve arra, hogy a befolyó bérleti díj fedezze (legalábbis legnagyobb részt) a havi törlesztő részletet. Ha minden jól megy, a kiwinek mire nyugdíjjas lesz, van két tehermentes ingatlanja: az egyikben lakik, a másikat pedig bérbeadja, és a befolyó bérleti díjjal egészíti ki az állami nyugdíjját és a magánnyugdíjpénztártól származó megtakarítását.

Tudom, meglehetősen idilinek tűnik az állapot, és nyilván erősen sematizált is: nem mindenki képes még Új Zélandon sem, hogy ennyire kényelmes és jó megélhetést biztosító életpályát fusson be. A kiwik jelentős többsége azonban így él. A rendszer és az öngondoskodás nagyjából az országgal egyidős, az embereknek természetes: felnőttként kezelik őket, úgyis viselkednek.

Hogy mennyire működőképes mindez, azt jól példázza, hogy Új Zélandon nincsenek koldusok és nincsenek hajléktalanok sem. Illetve él EGY híres hajléktalan Wellingtonban. Hírnevét azzal szerezte, hogy ő az egyetlen a fajtájából; szégyenlik is nagyon, ahányszor valami külföldi delegáció érkezik, mindig begyűjtik valami mondvacsinált ürüggyel, hogy ne rondítsa a városképet. Ő is dacból hajléktalan egyébként: nem kér a kiwi támogatási szisztémából, azért nincs állami lakása.

Nem akarom elhallgatni ugyanakkor, hogy nem ismerem teljes mélységében az új-zélandi szociális rendszert. Sok ellentmondó információt hallottam a juttatások mértékéről és a jogosultak köréről. Az biztos, hogy abszolút csak rászorultsági alapon számíthat bárki segélyre, és sok esetben a segélyeket közmunka végzéséhez kötik.
Az is tény, hogy pont az elmúlt hónapokban lett a nyugdíjrendszer a közbeszéd tárgya: felvetették egy állami nyugdíjbiztosító létrehozásának a lehetőségét, sőt egy képviselő még a kötelezővé tételét is javasolta. Nem hiszem ugyanakkor, hogy az ügy kiállná a társadalmi vitát, az pedig végképp nem valószínű, hogy sikerülne kötelezővé tenni: egyfelől gyökeresen ellentmond a működő modellnek, másfelől a kiwik meglehetős makacssággal tudnak ragaszkodni a szabadságukhoz, a pénzügyi szabadságukhoz pedig különösképp.