A New Zealand Herald futtat most egy szavazást, hogy megtalálják az ország legjobb beachét. Ebben a videóban erről beszélgetnek, de közben be is mutatják a tíz legszebbet.
Category: Új-Zéland Page 2 of 25
A New Zealand Herald futtat most egy szavazást, hogy megtalálják az ország legjobb beachét. Ebben a videóban erről beszélgetnek, de közben be is mutatják a tíz legszebbet.
A tavalyi nyár volt a legrosszabb emlékeim szerint. Későn kezdődött, hamar vége lett, hűvös volt sok esővel. Úgy tűnik idén kárpótlást kapunk: már két hete tombol. November közepe óta gyönyörű az idő, a házban délutánra 28 fok van – már-már a légkondi bekapcsolását fontolgatom. Lily két hete minden délutánt a medencében tölt, ami jelentősen leegyszerűsíti a gyerekpásztorkodást. Cserébe viszont elkezdett kiégni a fű, úgyhogy egy hete elkezdtem locsolni megint. Picit aggaszt a várható vízszámla (fel fog menni duplájára a havi nyolcvan dollárról), de valamit valamiért.
Volt valami makogás, hogy az El Nina időjárás miatt lesz hosszú, száraz és meleg nyarunk, de aztán arról is szó volt, hogy a Balin kitörni készülő vulkán majd jól teleszemeteli hamuval a légkört és emiatt minden jól lehűl majd.
Ne felejtsek majd el visszatérni erre a témára mondjuk márciusban, hogy meghozzam a konklúziót. Egyelőre örülünk.
Amikor megvettem a házunkat, egy öregecske, alacsony nyomáson üzemelő melegvizes bojlerrel volt felszerelve. Első ténykedéseim egyikeként – a hagyományos külön hideg-meleg vizes csapok kicserélése mellett – egy modern, rendes nyomású bojler szereltettem, mert szeretek pacsálni a kádban és szeretem, ha rendes, erős sugárban jön a melegvíz.
Azóta majd minden évben előfordult, hogy egy-egy napra a bojler minden különösebb látható ok nélkül felmondta a szolgálatot. És mindig rendbe is jött másnapra, mielőtt még szerelőt hívhattam volna. Eleinte Meit gyanusítottam az időleges kikapcsolásával – néha erőt vesz rajta az energiatakarékosság –, de annyira tiltakozott, hogy végül kényetelen voltam elhinni, hogy tiltásom ellenére sem nyúlt a bojlerhez. Bosszantó kis rejtély volt, de sosem tartott elég ideig, és sosem volt elég bosszantó ahhoz, hogy nekiveselkedjem és a végére járjak.
Itt Aucklandben egy Vector nevű cég tulajdonolja az elektromos hálózatot (meg a gázt és némi optikát), de szerződni nem velük szerződik az emberfia, hanem valamelyik szolgáltatóval. Véletlenül úgy esett, hogy már egy fél éve a Vectornak dolgozunk, és éppen én vagyok a Smart Home project vezetője. E munka kapcsán derült ki, hogy a hálózati szolgáltatónak (Vectornak) direkt külön hozzáférése van a bojlerekhez, azaz távolról, a tulajdonosok tudta és közreműködése nélkül is ki-be tudja kapcsolni, illetve állítani a hőmérsékletét. Ennek a technikai bravúrnak persze mindenféle helyes vonzata is van, de bennem azért mióta tudom ezt, berzenkedik az individualista kisördög, és a project tervezése kapcsán többször is kísérletet tettem rá, hogy a kontrollt visszajuttassam az ügyfélhez – ám végül nem jártam sikerrel: noha a rendszerünkön keresztül programozható és felügyelhető lesz a bojler is, de a Vectornak megmarad a felhasználói programot felülírói joga.
Szóval annak ellenére, hogy már tudok egy ideje a Vector külön hátsó kapujáról, ezt a tudást valahogyan nem kapcsoltam össze a saját bojlerem rejtélyes meghibásodásaival.
Húsvét előtti csütrötökön azonban kaptunk a képünkbe egy csinos kis hurrikánt (csak amolyan új-zélandi fajtát: fák kicsavarásánál és hajók partra dobásánál nem szokott nagyob károkat okozni), ami megtépázta az aucklandi elektromos hálózatot. Nálunk, a mi kerületünkben nem volt ugyan áramszünet, de elég sok más helyütt volt. És ezen a viharos csütörtök estén beadta a kulcsot a bojlerünk ismét – úgy annyira, hogy egész húsvét pénteken sem működött. Meglehetősen kellemetlenül éreztük magunkat, én pedig ezegyszer elhatároztam, hogy amint vége az ünnepeknek, most már tényleg szerelőt hívok, mert ez így nem mehet tovább.
Mígnem a hétvégén az újságból tudtam meg, amire magamtól is rájöhettem volna: nincs semmi baja a bojleremnek. A Vector egyszerűen lekapcsolja a bojlerek elektromos ellátását, ha csak így tudja biztosítani, hogy a többi rendszert elég árammal tudják ellátni. A hivatalos kommunikáció szerint persze csak arról van szó, hogy ha a hálózat bojlerekért felelős része is kiesik, akkor azt csak a legvégén állítják helyre, miután már minden egyéb fontosabb üzemzavart elhárítottak.
Ez könnyen lehet, hogy csak nekem volt újdonság, és mindenki tudja, sőt, talán már Magyarországon is így működött – néha tényleg olyan tájékozatlan vagyok, mintha egy kő alatt élnék. Majd megmondjátok.
Zsuzsi újra bloggol, ami jó hír. Ráadásul most a szülészetről, terhesgondozásról írt, ezzel én elmaradtam annak idején, szóval hiánytpótló. Ide tessék kattintani: Terhesgondozás, gyes stb
Mi a kettes opciót vettük igénybe a privát midwife-ot, és komplikációmentesen kórházban szültünk. Igen, szültünk, mert apás szülés volt, úgyannyira, hogy én vágtam el a köldökzsinórt.
A midwife (szülésznő) kiválasztása egyébként meglehetősen nyögvenyelősen ment, tekintettel arra, hogy nyilván csak olyat akarsz magadnak, akiről csupa jót mondanak általad megbízhatónak tartott személyek, viszont Lily december 26-ra (Boxing day) volt kiírva, így az első néhány midwife, akit ajánlottak, nagy sajnálkozással elhárította a megtiszteltetést azzal, hogy ők bizony karácsonykor szabadságon lesznek.
Végül egy Ann Gouws nevű, dél-afrikai hölgynél kötöttünk ki, és roppant mód meg voltunk vele elégedve minden szempontból.
Zsuzsi lakonikus soraiból nem tudom mennyire jött át, de had hangsúlyozzam, az államilag finanszírozott szülés – akkor is jár, ha csak az egyik szülő rezidens –, mindenféle boríték csúsztatás nélkül is elsőrangú, már már a luxust súroló minőségben áll rendelkezésre. Nemcsak a vajúdó szoba volt minden jóval felszerelve – hogy mást ne mondjak, volt egy külön medencés fürdőszoba arra az esetre, ha Mei medecében szeretett volna szülni –, de a szülés után is tágas, egyszemélyes szobát kaptunk. Ami talán a legjobb – és számomra a legkellemesebb meglepetés – volt, hogy Lilyt egyetlen percre sem vették el tőlünk, és bármit csináltak vele, ahhoz mindig bejöttek a szobába és a szemünk láttára tették.
Azért ha már itt tartunk, még gyorsan elmesélem, hogy amikor a terhességi teszt második napja is makacsul pozitív maradt, tudtam hogy nincs mese valamit tenni kell. Magyarországon nyilván lett volna nőgyógyász, akihez fordulni tuftunk volna, hiszen gyakorlatilag minden általam ismert ivarérett nőnek van saját nőgyógyásza – itt Új-Zélandon fogalmunk sem volt a következő lépésről, hogy kihez is kéne menni. Mei-nek nem volt nőgyógyásza – tablettát a háziorvos ír. Persze meg lehetett volna kérdezni rokonoktól vagy ismerősöktől, de hát a terhesség első pár hetében/hónapjában nem véletlenül marad csendben az ember.
Láttam viszont Takapunán egy Family Planning Centret (Családtervező központ), úgyhogy gondoltam, legjobb lesz ha ott kezdjük. Kis várakozás után be is vezettek minket egy meglehetősen bizalomgerjesztő nővérszerűséghez, akinek előadtuk, hogy mi járatban vagyunk: úgy tűnik Mei terhes.
– Semmi gond – felelte a hölgy, – azért csináljunk még egy tesztet – és már nyújtotta is –, addig hozzá is kezdhetünk a papírok kitöltésének.
Én eléggé megnyugodtam, hogy ennyire simán megy a dolog, és már a papírmunka felénél jártunk – Mei is visszatért az ismételt teszt pozitív eredményével –, amikor elkezdett gyanús lenni a dolog. Szó szót követett, míg végül kiderült, hogy épp az abortuszt készítik elő. Ezen aztán kellőképpen elszörnyedtünk, míg a hölgy megmagyarázta, hogy hát a Family Planning az kiwiül a terhesség megelőzést és megszakítást jelenti, ha kívánatos a terhesség, akkor nem hozzájuk kell fordulni. Végső soron viszont tőle tudtuk meg, hogy terhesség esetén is – mint ahogy majd minden más esetben is – a háziorvosnál kell kezdeni, aki aztán majd útba igazít a továbbiakat illetően.
Figyelmeztetés! Ez egy kevés információt tartalmazó, konklúzió nélküli morális nyavalygás. Ha nem olvasod el, nem veszítesz vele semmit.
Bevallom őszintén, meglehetősen ambivalensek az érzéseim, amikor azzal keresnek meg, hogy segítsek valamilyen formában menedékjogot kérni.
Egyfelől értem, hogy Magyarországon nem jó romának lenni, hogy igenis lehet alapja annak, hogy valakinek nemcsak hátránya származik a származásából, de az életét is féltenie kell. Nem teoretikusan, hanem tényleg, igazándiból. Ezt a helyzetet egyébként csak elképzelni tudom, rendesen bele- meg átélni nem: még nem éltem életveszélyben semmiféle okból. Elképzelni azonban el tudom, és nagyon pocséknak képzelem.
Azt azonban igazán át tudom élni és érezni, milyen az, amikor valaki egy jobb világot szán magának és a leszármazottainak – nem véletlenül csomagoltam kilenc éve.
Szóval van egy elesett, kiszolgáltatott, ténylegesen veszélyeztetett csoport, akinek egyszerre csak elémpattan egy tagja, hogy segítsek. Nem kér sokat, csak információt. Van-e magyarul tudó, magyar származású ügyvéd, akihez fordulhatna? Van-e rá mód, ha leszáll a reptéren azonnal menedékjogot kérni?
Nem örülök neki. Nincs magyar ügyvéd – mondom. Ez persze nem igaz. Illetve igaz azon a módon, hogy én nem ismerek egyetlen magyar származású új-zélandi ügyvédet sem, de attól még könnyen lehet, hogy létezik.
Ember a bajban, és én mégis vonakodom. Hol az emberségem? Miután kurtán furcsán leráztam az első körben, elszégyelltem magam – és bizonyos értelemben ez a szégyenkezés íratja velem ezt a bejegyzést is.
Sosem gondoltam magam rasszistának, felháborít és undorít, amikor a többségi társadalom egy kisebbséget bármilyen formában megkülönböztet, elnyom vagy veszélyeztet.
Mégsem tudok nem előítéletesen – vagy utóítéletesen – gondolkodni. Megmérgezett a középkelet-európai mentalitás, hiába futottam messzire, utolért nagyapám szörnyű átka*.
– Miért éppen Új-Zéland? – dörömböl bennem a kérdés.
Annyi helyre lehet menni Európában, ahol nem masíroznak az utcán, ahol senkit sem bántanak csak azért mert roma. Ahová nem menekülni kell, hanem utazni.
Nyilvánvalónak tűnik a válasz: mert a menekült státusz privilégiumokkal, segéllyel jár. Amíg a menekültstátusz elbírálására vár valaki, addig lakhatási támogatást, nyelvtanulási támogatást és valami pénzbeli juttatást is kap a delikvens és persze munkavállalási engedélyt.
Miért nem Angliába, vagy Németországba költözik, ha fél?
Szóval nincsenek kétségeim: a segély miatt jönne éppen ide, és felrémlik, hogy Kanada éppen most szigorít, hát szinte kézenfekvő, az érintettek megpróbálnak új célországot találni.
Igazam van?
Hiszen az elmúlt években azzal volt tele a magyar sajtó, hogy a ravasz romák miként árasztották el Kanadát, hogy kihasználják a nagyvonalú szociális rendszerét.
Persze amikor eldöntöttem, hogy kivándorlok (sokkal, de sokkal kevésbé súlyos indokok miatt), akkor én is Új-Zélandot választottam, nem Európát. Nekem miért lehetett, ha most ezt kérem számon másokon? Akárhogy forgatom, nincs igazság.
És mégis, annak ellenére, hogy halmozódnak bennem a morális kétségek, nem akarom, hogy Új-Zéland roma menekült célország legyen. Azt sem akarom, hogy az adómat roma menekültekre költsék – ezt persze még tudom menteni azzal, hogy nem szeretném, ha az adómat bármiféle menekültre költenék –, de főleg nem szeretném, ha a roma menekültekkel együtt megjelennének a tipikus “okosságok” és a Kanadában kifejlesztett emberkereskedelmes bűnözés.
Elmesélek most két történetet. Az egyik sok éves már, valamiért nem írtam meg a blogon, pedig ide kívánkozott volna. A másik jóval rövidebb és sokkal frissebb.
Azt hiszem második éve voltam itt, kezdtem megismerni a helyi magyar közösséget, és az éppen akkor virágkorát élő blogom bizonyos ismertséget biztosított. Egyszercsak felhívott egy ismeretlen magyar férfi, hogy olvassa a blogomat, gratulál meg minden és szívesen megismerkedne velem közelebbről. Akkoriban minden ilyen kérésnek szívesen eleget tettem: úgy éreztem, hogy az a szívélyes fogadtatás és segítség, amit az itteni magyaroktól kaptam, arra obligál, hogy mindenkinek válogatás nélkül viszonozzam.
Nem emlékszem már a nevére sajnos, de nem is lényeges talán. Egyszer találkoztunk és párszor beszéltünk telefonon. Mint kiderült romaként élettársával menekültstátuszért folyamodott, és az ügyének elbírálására vár. Az állam fizette nekik az angol nyelviskolát – de nem jártak el, mert ők már öregek a tanuláshoz –, fizette nekik a lakbért, kaptak valami heti pénzt mindketten és kaptak munkavállalási engedélyt. De nem helyezkedtek el dolgozni. Sőt. Amikor újdonsült ismerősöm megtudta, hogy én rendes, hivatalos munkahellyel rendelkezem, ahol heti negyven órát fizetésért dolgozom, akkor éppen csak le nem hülyézett. Bizonyos lenézéssel a hangjában biztosított róla, hogy majd kitanít, hiszen lehet ezt sokkal okosabban is. Mert a ha összeadom a segélyeket, amiket kaphatnék menekültként, és mellette egy héten párszor elmegyek feketén dolgozni, ahogy ő is teszi, akkor igen kényelmesen életre tehetek szert. Ne aggódjak, mondta, hogy nem vagyok roma. Itt fogalmuk sincs ezeknek, hogy egy romának hogy kéne kinéznie, elég ha csak mondom, hogy roma vagyok, és kitalálok hozzá történeteket, hogy Magyarországon milyen hátrányos megkülönböztetés ért emiatt.
A kioktatása után megszakítottam vele a kapcsolatot, és évekkel később, véletlenül tudtam meg, hogy elutasították a kérvényét és kitoloncolták az országból.
Ezért írom tehát, hogy nemcsak előítélet, de bizonyos rossz tapasztalatok beszélnek belőlem. Ez persze még mindig nem menti, hogy általánosítok.
Mindenesetre ez az egész morális nyavalygás és önismereti túra főleg azért kapott ekkora hangsúlyt, mert ráébredtem arra, hogy ugyan a saját előítéletességemmel is harcolhatok, még fontosabb, hogy mit tanítok Lilynek.
Eljöttek látogatóba a nagynénémék, itt töltik az egész nyarat. Ők az itt lakó unokatestvérem szülei (anyám húga), úgyhogy a szabadságom alatt egy csomót voltunk együtt.
A Hamiltoni Botanikus Kertben voltunk (mindenkinek ajánlom a felkeresését), és valahogy szóba kerültek a cigányok. Gréti, a kis unokahúgom (hat éves), megkérdezte, hogy kik azok a cigányok. Itt született, ugyan hibátlanul beszél magyarul, de a magyar valóságról fogalma sincs. Szóval kérdezett, és három felnőtt állt körülötte.
– Azok ilyen rossz emberek – válaszolta a nagynéném, aki egyébként egy tündéri, aranyos teremtés, de azért csak a nagyapám lánya. Miután nem volt sem túl hangsúlyos, sem elég hangos a válasza, az unokahúgom is lehajolt a kislányához, hogy megmagyarázza:
– Tudod, mindenféle fajta ember van – mondta. – Vannak például a kínaiak, meg a magyarok, meg az indiaiak, vagy a maorik. Na, hát a cigányok is csak így, ilyen fajta emberek. Leginkább az indiaiakra hasonlítanak.
Amikor végighallgattam az unokatestvérem magyarázatát, akkor picit elszégyelltem magam, mert nem voltam benne biztos, hogy ott, az adott pillanatban én tudtam volna-e ilyen minden előítélettől mentes magyarázatot adni. Mindenesetre ott és akkor megfogadtam, hogy nagyon oda fogok figyelni, miként válaszolok majd Lily kérdéseire.
Ahogy az elején jeleztem: tanulság nincs.
A roma jóember nyilván ide fog repülni, függetlenül attól, hogy nem kapott tőlem információt magyar ügyvédről. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a menekült kérelmét el fogják utasítani, ahogyan elutasították már Kanadában is (mint megtudtam tőle).
Az egész leginkább arról szól nekem, hogy jobb embernek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – és ezzel ideje szembenézni.
* Nagyapám (anyai ágon) egy kifejezetten rigorózus, erdélyi református teológus volt, akitől sajnos nem állt távol az előítéletesség. Elég példának felhozni, hogy a saját lánya sem tudja, hogy beszélt-e románul, mert ha tudott is, nem volt hajlandó használni, és inkább tolmácsot hozatott.
Május 2 és június 18 közt Magyarországra látogatunk és erre a 7 hétre keresünk valaki megbízható albérlőt a házunkra.
A házikó /igazából egy ikerház egyik fele/ Auckland Beach Havenben van, két szobás, deckkel, kerttel, carporttal.A költségeink kímélése érdekében nem housesittert keresünk, hanem albérlőt.
A házat $330/hét-ért béreljük rezsi pedig kb: havi $80 internet és telefon, $30 víz és $70 áram.Ha valakit érdekel, írjon: [email protected] címre
Ez most egy nagyon rövid, de nagyon komolynak szánt figyelmeztetés. Az elmúlt hónapokban többször is hallottam, hogy a Bevándorlási Hivatal bekeményített, és már a belépéskor is olyan szigorúságot tanúsított, amire az elmúlt tíz évben nem volt példa: reptérről visszafordított utasok, korlátozott (nem megváltoztatható) turista vízumok kiadásáról szóltak a hírek.
Pénteken azonban ismét az Instant Immigration szokásos rendszergazdai tevékenységét láttam el, ahol azt mondják, úgy tűnik, a Bevándorlási Hivatal kifejezetten rászállt a kelet-Európából érkezőkre, több bolgár és ukrán ügyfelük is bajba került, úgy hogy közben a magasan képzett, kifejezetten kívánatos bevándorlók kategóriájába tartoznak, úgy is, hogy minden vitán felül álló, jóhírű cégektől volt érvényes munka ajánlatuk. Minden esetben abba kötöttek bele, hogy a határon még turistának jelentkeztek – de nyilván már akkor tudták, hogy munkát akarnak vállalni, ergo hazudtak. Volt amelyiküket azóta már deportáltak, volt akiknek csak simán megtagadták az amúgy teljesen rendben lévő munkavállalási kérelmét.
Magyar áldozatról még nem érkezett ilyen konkrét hír, de az Instant Immigration szerint példátlan, ami folyik és úgy tűnik, hogy kifejezetten a kelet-Európaikat célozza. Hajnalka esetleg megoszthatná velünk, ha vannak tapasztalatai a közelmúltból.
Javaslom tehát mindenkinek, hogy többször is gondolja át, mielőtt az utazás mellett dönt és mindenképpen vegye fel a kapcsolatot bevándorlási szakértővel.
