Az előre jósolt rosszidővel dacolva nem mondtuk le a háromnapos túrát, és jól tettük: szombaton és vasárnap gyönyörű időnk volt, csak a hétfőnket mosta el az eső.
Valószínűleg a világ egyik legszebb részén jártunk a hétvégén: az Északi Sziget északi felében, amit itt csak Northland-nek vagy Far North-nak neveznek.
Szombat reggel fél nyolcra volt kitűzve az indulás, így negyed kilenckor el is indultunk. A magyar csapat létszáma végül hatra apadt az eredeti nyolcról – ketten papírkutyának bizonyultak, és a várható rossz idő miatt lemondták az utat. Két autó és egy motor alkotta volna konvojt, ha együtt megyünk, ám Jocó és barátnője Bogi már péntek este elindultak, Bandi pedig pedig szombaton hajnalban felpattant motorjára azzal a felkiálltással, hogy Cape Reingán találkozunk.
Hozzánk végül csak Czuppy került a Bighornba, így hármasban vágtunk neki az 1-es útnak.
Az eredeti tervek szerint Cape Reingán áll össze a csapat: ki-ki amint odaér szájat tát és bevárja a többieket, azután közösen visszamentünk volna Waitiki Landingbe, amely az információk szerint az utolsó település északon, itt volt a szállás lefoglalva.
Czuppyt igazándiból nem ismertük (egyszer, a megérkezése utáni napokban ugyan találkoztunk egyfél órára), így volt bennem némi aggodalom, hogy miféle figurával hoz majd össze a sors, de hál istennek gyorsan kiderült, hogy jófej és kellemes társaság. Nem utolsó sorban kifejezetten ügyes amatőr fotós, ami már azért is hasznos, mert én meg semmit sem értek a dologhoz, és elhatároztam, hogy tanulok tőle.
Aucklandtől északi irányba Whangerei a legnagyobb város, nagyjából 180 km távolságban. Tekintettel arra, hogy Új Zélandon autópályák nem nagyon vannak – illetve csak Aucklanden belül van -, az útunk kétszer egysávos országúton vezetett végig, így 80-90-es tempóban haladtunk.
Dél körül értünk Whangereibe, és bár kellemesen volt az autókázás, már mindannyian kiszálltunk volna egy kicsit lábat nyujtóztatni, így amikor megláttuk a vízesésre figyelmeztető kiírást, azonnal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. A hétvégéről készült képgaléria első kilenc képe ott készült – tündérsziget a város ölében.
Két óra séta és fényképezés után indultunk tovább, miközben újabb tennivaló született: egyszerre elkapott a félsz, hogy a magunkkal hozott 256 SD kártya kevés lesz a hosszú útra, hisz még csak az elején tartunk, és egy előre be nem tervezett megállóban elfényképeztem a felét. (Mindösszesen olyan 500 kép készült, igaz ennek mindössze a 10% lett értékelhető végül.)
Már régóta terveztem, hogy veszek egy nagyobb memóriakártyát, de valahogy mindig elmaradt, így most szívtam a fogam, hogy útközben vajon hol, és mennyiért sikerült majd megejteni.
Az 1-es úton haladtunk tovább, és majd minden településen megálltunk egy kicsit, hátha kapok SD kártyát. Végül egy Towai nevű falvacskában közölték, ne is reménykedjek: legközelebb KeriKeriben lesz erre módom. (Kiejtve kiwiül KiriKiri.)
Kerikeri azonban épp nem esett útba, és nem nagyon fülött a fogam, hogy módosítsunk az eredeti útvonalon, úgyhogy magamban már felkészültem, hogy takarékoskodnom kell, és visszavettem a készülő képek a felbontásán is.
Újabb két óra elteltével értünk Kaitaiaba, ami meglehetős városkának bizonyult. Itt végül sikerült egy éppen zárni készülő fotós boltban a kártyavásárlás is, nem mondom, hogy nagy üzlet volt: az 1 gigás kártyát kaptam meg 130 dollárért, pont annyiért, amennyibe itt Aucklandben a 2 gigás kerül.
Mindenesetre már ekkor kiderült: noha az alapvető élet mindenütt olcsóbb, mint Aucklandben (már új-zélandi viszonylatban), bizonyos dolgok azért drágábbak és nem is kicsit.
A memóriakártya csak egy a sorban, ami igazán meglepett, hogy az eddig kötött árasnak hitt üzemanyag is úgy drágul, ahogy távolodunk: Whangereiben még csak 5 centtel drágább literje, de Kaitaiaban már 7 cent a különbség, hogy végül Waitiki Landingben beállítsa a csúcsot, a maga + 20 centes drágulásával.
Kaitaiaban aztán bevártuk Jocóékat, akik annak ellenére, hogy előző éjszaka indultak, kissé lemaradtak. Ők megszállatak valahol a keleti partvidéken még péntek éjjel, azután össze-vissza kavarogva az ellenkező irányból közelítettek.
A Ninety Miles Beachre már közösen érkeztünk. Nehéz visszaadni az élményt: körülbelül 25-30 méter széles, egybefüggő, tömör homokos partszakasz, ami majd 90 mérföldön keresztül vezet felfele Cape Reinga felé. Már ha éppen nincs dagály, mert olyankor a Tasmán tenger elönti a területet.
Kimentünk a partra, ott bohóckodtunk vagy másfél órát, aztán, hogy még napvilágnál elérjük az uticélunkat, a továbbindulás mellett döntöttünk. Mi a Ninety Miles Beachen, Jocóék azonban ezt nem merték megkockáztatni: igaz, tele a környék figyelmeztető táblákkal, ha jön a dagály, az óvatlan autós könnyen bajba kerülhet.
A Ninety Miles Beachnek összesen három ki-bejárata van, egy lent, ahol kezdődik, van egy onnan 20 km feljebb, és a végén, a Giant Sand Dunes-nél (Óriás Homokdűnék).
A gond mindössze annyi volt, hogy nem tudtuk meghatározni, vajon mennyi időnk van még a dagályig. Mi végülis úgy döntöttünk, hogy próbát teszünk a parttal: úgy ítéltem meg, észre fogjuk venni, ha emelkedik a vízállás, és akkor kimenekülünk a középső – viszonylag közeli – kijáraton.
A homokos part izgalma Életem Értelmét is felvillanyozta, így aztán majd tíz kilométert ő vezetett: naná, itt nem nagyon volt szembeforgalom, és hiányoztak az összes zavaró körülmények, mint lámpa, kereszteződés, gyalogos. Végül persze minden gond nélkül elértük a kijáratot, s ott egy rövid töprengés után úgy döntöttünk elég az off-roadból, visszatérünk az országútra.
Újabb egy óra múltán értünk Waitiki Landing közelébe, ahol jött a meglepetés: mobil térerőnek nyoma sincs. Erre persze nem készültünk fel, Jocóékkal úgy állapodtunk meg, hogy telefonon keresztül tartjuk a kapcsolatot. A dolog annál is fontosabb lett volna, mert csak nem sikerült Waitiki Landingre rátalálnunk. Volt ugyan egy kiírás, aztán három épület, amiből az egyik egy használaton kívüli, valamikor buszmegállónak épült, mostanra rogyadozó fabódé volt, a második egy benzinkút, ami egyben vegyesboltként is funkcionált, míg a harmadik egy étteremmel egybenőtt kempingszerűség. Mi azonban településre számítottunk, így azt gondoltuk, ez legfeljebb Waitiki Landing kezdete, így békésen tovább autóztunk, várva, hogy rálelünk a faluközpontra. De nem. Waitiki Landing ez a három épület.
Mire azonban ezt felfedeztük, már jócskán megközelítettük Cape Reingát, ezért inkább nem fordultunk vissza, hogy megnézzük amíg világos van.
Maga a látnivaló Új Zéland kezdete – márha azt tekintjük, hogy a második legészakibb pontja – és a világítótorony. A képgaléria azt hiszem ékesebben beszél minden szónál.
Egy órát tölthettünk fent, fotóztunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Erős kétségekkel autóztunk vissza, s inkább próba-szerencse alapon álltunk meg a már említett épületegyüttesnél, hogy legalább valami információhoz jussunk. Az étteremben aztán meglelltünk a többieket, s rövid küzdelem után hozzájutottunk a legfoglalt szálláshoz, ami egy három személyes pici szobácskának bizonyult, szörnyen kényelmetlen, egyszemélyes vaságyakkal (20 dollár per fő egy éjszaka).
Az este levezetésképpen némi sörözésbe, pizzás vacsorába és billiárdozásba fulladt.
Category: Új-Zéland Page 24 of 25
Tegnap este azzal örvendeztetett meg az Orcon által, az előfizetéshez adott ADSL modem (Dynalink RTA 1320), hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül felmondta a szolgálatot.
Sem az áramtalanítás, sem a reset nem segített: kis lámpácskái ugyan biztatóan hunyorognak, ám mulatságosan zümmög, akárha egy seregnyi sandfly költözött volna belé, és természtesen nem működik rendeltetésszerűen. Egész pontosan sehogy sem működik.
Először dühödten a falhoz akartam vagdalni, aztán rájöttem, hogy még benne vagyok az egy éves garanciális időben (ugyan pár héttel csupán), úgyhogy megtartóztattam magam.Még a régi, Magyarországról örökölt rossz beidegződéssel készültem csatázni a szolgáltatóval, s már jó előre kinéztem, hogy mit veszek majd pótlásul, ha nem sikerül érvényesítenem a garanciát.
Ám újra és újra kellemes meglepetésként ér, hogy itt mennyire másként mennek a dolgok.
Reggel felhívtam az Orcon (az internetszolgáltatónk) számát, ahol pár másodperc múlva kapcsolták az ügyfélszolgálatos jószágot. Kissé idegesen kezdtem bele a problémám ecsetelésébe, ám gyorsan megnyugtatott: semmi gond, megadja a Dynalink helyi képviseletének a címét, csak dobozoljam be a hibás modemet, adjam postára, és a postafordultával meg is kapom az új példányt.
Ebben megnyugodva mentem a dolgomra, aztán csak feltörtek a rossz tapasztalatok, hát hiszen ennyire nem lehet egyszerű, gondoltam. Hogyan kell igazolnom, hogy én Orcon ügyfél vagyok? elektronikusan köttetett az előfizetés, sehol egy pecsétes papír, sehol egy becsületes számla.
Kikerestem hát a Dynalink New Zealand ügyfélszolgálatának számát, felhívtam őket is.
Ott azonban egy automata közölte, hogy sajnos minden ügyintézőjük foglalt, hagyjam meg a telefonszámomat, majd ők visszahívnak.
Helyben vagyunk, gondoltam, az életben nem hívnak vissza. Most akkor küldjem vagy ne küldjem a hibás szerkezetet?
Fél óra múlva csöng a mobilom, a Dynalink az. Udvarias férfihang kérdi, miben állhat a szolgálatomra. A meglepetéstől alig jutottam szóhoz, végül csak sikerült kinyögnöm a problémámat. Ugyanazt a választ kaptam, csak küldjem el hozzájuk, amint megkapták postázzák a cserét. Az akadékoskodásomat, hogy kell-e nekik valami igazolás, számla, akármi – nem is értette. Nem, nem kell nekik: hát egyszerű nem? van egy hibás termék, amit őt forgalmaznak, az garanciális, tehát kicserélik.
Itt tartunk most. Remélem jó vége lesz az ügynek, és valóban hamarosan megkapjuk az új modemet – addig ugye nincs otthon net.
Addig is: Orcon, Dynalink, Új Zéland – ügyfélszolgálatból 5 csillag.
Mindenesetre a várható esős időjárás ellenére sem tettünk le a hosszú hétvégi túráról, így az internet absztinencia első három napja mindenképpen fájdalommentesnek ígérkezik.
A jövő hét kedden visszatérek.
Ha az ember más országba költözésre adja a fejét, kulcskérdés a választott ország nyelve. Elméletileg ugye abból válik a második anyanyelv, a jövendő élet fő kommunikációs csapásiránya.
Mi különösebben nem kockáztattunk – legalábbis azt hittük az induláskor -, Életem Értelme egy nyavajás nyelvzseni (úgy ragad rá minden idegen nyelv, mint padlószőnyegre a perzsamacska szőre), én pedig – túl néhány lefordított köteten – úgy gondoltam, hamar belerázódom a verbalitásba is.
Emlékszem, az első sokk még a megérkezést követő héten történt rögtön: az ASB Bank végtelen kedves és szolgálatkész ügyintézőjével a bankszámlanyitás – addig flott – menete futott kommunikációs zátonyra. Ugyanis miután mindent elintéztünk, feltett egy egyszerű kérdést, amit sehogyan sem tudtam értelmezni, sem környezetében, sem magát a szót.
Az iránt érdeklődött, van-e entenim?
Hülyén bámultam, sőt nagyon hülyének is éreztem magam; a kis hölgy pedig nem unt rá, és újra meg újra feltette a kérdést, egyre jobban tagolva, más mondatszerkezetbe ágyazva, de rendületlenül mosolyogva.
(Persze akkor még nem tudtam, hogy ez kötelező és megszokott: az itt élő ázsiaiak egy része sosem tanul meg rendesen angolul.)
Körülbelül öt perc kínlódás – bevallom eleinte a kudarcélmény miatt én sem álltam a helyzet magaslatán – végül kiderült, hogy arra kíváncsi, hogy internettel rendelkezem-e.
Internet kiejtve = enteni. Tetszik érteni?
Aztán kezdtem megszokni a kiwi englisht minden furaságával egyetemben (az e hang következetes i-nek ejtése, így lesz a penből pin), túl voltam néhány szakmai interjún.
Roppant megelégedéssel nyugtáztam, hogy a létező nyelvi problémák áthidalhatóak, ha nem is tudom magam pont úgy kifejezni, mint ahogyan szeretném, ez csak idő kérdése.
A következő rémület akkor hatalmasodott el rajtam, amikor új munkahelyemen, az első mítingek egyikén találkoztam a projektvezetőnkkel. Mike a már szinte parodisztikus kiwi akcentusát elképesztő sebességű beszéddel súlyosbította, megfűszerezve krónikus rövidítés mániájával.
Mike-ot hosszú hónapokig nem értettem, megtanultam értelmesen bólogatni, és minden a munkát érintő valós kérdéssel kapcsolatban írásban kommunikálni. A dolog miatt érzett kezdeti csalódottságom hamar átváltott rezignációba, majd úgy döntöttem, akkor jelenthetem ki, hogy a nyelvi akadályokat maradéktalanul leküzdöttem, ha már Mikeal is zökkenőmentessé válik a verbalitásunk.
Aztán jött a kötelező hat hónapos breakdown – amikor egyszerre úgy éreztem, a nyelvi fejlődésem inkább devolúció, és rosszabbul beszélek, mint amikor megérkeztünk -, majd lassan fontosabb problémák takarták ki a nyelvhasználat kérdését. Észrevétlen folyamat során jutottam odáig, hogy rádöbbenjek – bár még korántsem beszélem az angolt tökéletesen -, nyelvileg asszimilálódtam.
Illetve…
Elérkeztünk a fordulóponthoz. Tudniillik a letelepedési engedély megkapásának feltétele egy IELTS nyelvizsga sikeres abszolválása. Miután pedig – hogy tartani tudjuk a saját magunk számára eredetileg kitűzött határidőket – még december folyamán jelentkezni akarunk a permanent residency-re (minden emigráns álma), az IELTS megszerzése nem tűr halasztást.
A dolog többféle képpen is megoldható – bátrabbaknak ajánlanám az egyből vizsgát, mindössze 265 dollár -, én azonban óvatos módon közelítem a kérdést: a jövő héttől minden délután két órán keresztül a University of Auckland English Language Academy specializált felkészítőjén ülök majd, egy hónapon át (a már fentebb említett vizsgadíjjal együtt jutányos 585 dollárért).
Biztos, ami biztos alapon.
Megúszhatnám persze az egész mizériát, az IELTS-t kiválthatom egy munkáltatói igazolással, amiben a cég tanusítja, hogy az angol nyelvtudomásom megfelelő, de úgy döntöttem, saját emberségből oldom meg a kérdést, inkább választom a nehezebb utat.
(A munkáltató igazolás megmaradt B tervnek – ha mégis hülyébbnek bizonyulnék, mint számítok rá.)
Eleinte töprengtem, hogy elmenjek-e mindenféle felkészítő kurzus nélkül vizsgázni, csak úgy, kipróbálni, hogy mit tudok, ám végül két okból is lemondtam erről:
1. Ha nem sikerül a vizsga, három hónap múlva próbálhatom meg csak újra.
2. Hilary Beri.
Hilary Beri a More FM hírolvasója. A More FM-et hallgatom minden reggel munkába jövet – hazafelé már Bic Rungat CDről – és egész eddig egy kellemes baritonú férfiember olvasta a híreket, tőle tudtam meg, hogy a Harbour Bridge-en aznap miért éppen az a zászló leng, ami.
Pár hete azonban feltűnt Hilary Beri, akit egész egyszerűen nem értek. Illetve ha nagyon odafigyelek, akkor persze igen, többé-kevésbbé – de reggel félálomban elég nekem odafigyelni a vezetésre, tehát a gyakorlatban meg vagyok fosztva a reggeli híradagomtól.
Hilary Berit be kellene tiltani nazális hadarásával, szürke, élettelen hangjával együtt.
Esetleg nekem kellene megtanulnom angolul rendesen.
Hosszú hétvégénk lesz, bármilyen furcsa, itt is ünnepnap október 23.
Nem, Új Zélandon nem a magyar forradalmat ünneplik, hanem a Labour Dayt, ami olyan, mint Május 1.
Valójában a 8 órás munkanap kiharcolásának ünnepe, amelyben a kiwik a világelsők közé tartoznak (1840).
Az első hivatalos Labour Day-t 1890 október 28-án tartották, arra, hogy ebből mikor és miért lett 23.-a nem találtam magyarázatot (vagy október 4. hétfője?).
Tekintettel a várható jóidőre, hosszú kirándulásra szántuk el magunkat: elmegyünk az északi sziget legészakibb csücskére – Cape Reinga-ra. Ez nagyjából egy 450 km hosszú trip. Szombat éjszaka megszállunk Waitiki Landingben, aztán két napon át jövünk visszafelé – vasárnap Russellben alszunk -, hogy hétfő estére hazaérjünk. Állítólag gyönyörű a vidék, és arra van a Ninety Miles Beach (igen kilencven mérföld hosszú, egybefüggő homokos tengerpart), az off-roadozás paradicsoma.
Várom már nagyon.
No ez a kép jól példázza Auckland éghajlatát és növényzetét. Az efféle pálmák teljesen szokványosak felénk, ez a sor épp Takapuna és Devonport között áll, egy félreeső utcában. És igen: a béna, majomszerű teremtmény én vagyok, ahogyan azt próbálgatom, mennyire volna nehéz felmászni.
Indiai fesztiválon voltunk délután, a Britomart mögötti parkolót foglalta el a rendezvény. Hosszas töprengés után végül komppal mentünk Devonportból, mondván úgysem tudnánk leparkolni a kézenfekvő célnál – hisz pont a parkolóban állnak a sátrak, nyüzsög a tömeg.
Nem voltam különösebben elájulva az eseménytől: egyszerű kirakodóvásárnak imponált, tele mindenféle vicik-vacakkal és kitelepült indiai kifőzdékkel.
Az indiai konyha Magyarországon még minden bizonnyal az egzotikus kategóriába tartozik, itt azonban egyike a leggyakoribbnak: én pár próba után ráuntam, azóta kifejezetten kerülöm. Akkor inkább a thai vagy kínai koszt, bár már azok is a fülemen jönnek ki – fele királyságomat adnám valami rendes magyar kisvendéglőért.
Mondjuk állítólag van St. Heliersben egy német étterem, ahol rendes rántotthúst és igazi gulyást adnak, de még nem sikerült eljutnunk oda. A jövő héten mindenképp sorra kerítem, aztán majd jól beszámolok róla.
És van egy igazi magyar hentes is – az elmúlt hetek legnagyobb találmánya. Már a megérkezésünk után hallottunk róla, de annyi negatívumot, hogy egész mostanáig nem volt kedvem eltúrázni odáig. A hentes ugyanis Dél-Auckland csücskében, Manukauban található – legkevesebb egy órás trip.
Hiba volt idáig húzni, mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben életmentő kolbászok, szalonnák és “Pick típusú” szalámi kapható, ráadásul teljesen elfogadható áron. A kolbászából (amiről még most sem tudom, hogy gyulai vagy csabai típus, mert eddigi két ottjártamkor két különböző néven jutottam hozzá) még mindig van egy kicsi, de a rúd téliszalámi elfogyott két hét alatt, úgyhogy az újabb beszerzőkörút nem várhat tovább.
De vissza Indiához: kénytelen vagyok megállapítani, hogy az indai ember vagy nagyon szép, vagy rettenetesen visszataszító. Középút – helyeske, csúnyácska, semmilyenke – nincs. Ma is láttunk jó sok elképesztően szép emberpéldányt, de amelyikük csúnya volt, az rémisztően, gyomorforgatóan ronda, olyan, hogy minden további sminkelés, maszkolás nélkül is statisztaszerepet kaphatna bármilyen B kategóriás horrorfilmben.
És akkor most (tudom, és-sel nem kezdünk mondatot) egyszerre leszek kicsit hímsoviniszta és kicsit rasszista. Hangsúlyozom, a most következő – akár városi legendának is minősíthető – eléggé el nem ítélhető módon általánosító megállapítást csak másodkézből, hallomásból ismerem. Mindenesetre több különböző forrásból származik, ezért hajlamos vagyok némi igazságtartamot tulajdonítani a tételnek, ami szerint:
Az indiai nők vaginája rövidebb és szűkebb, mint azt a mi magyar legényeink megszokták. Ezen kívül szeretkezés közben vadul harapnak és karmolnak – mondjuk e harapás/karmolás és a nem kifejezetten összeillő méretű szervek használata között akár összefüggés is lehet.
A legenda egyébként úgy szól a tovább, hogy ha egy indai nő megtapasztalta a fehérembert (magyar fiút?), többet nem nagyon akar másmilyet magának, a keringő történetek egyik szereplője azóta többedik magyar pasiját fogyasztja, egy másikuk azonnal házasodni/gyereket szülni gondolt.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a történetek három – egymástól független – férfiszereplőjéből kettő élete legrosszabb dugásának minősítette az experimentumot.
És még merje ezek után valaki azt mondani, hogy nem a méret a lényeg…
A kíváncsiság elhatározássá érett: hétfőn megkérdezem See-t, hogy a kínaiaknak szőrös-e a segge.
Tudniillik meggyőződésem, hogy a legutóbb vett wécépapírunkat kínai K+F részleg hozta létre, mással nem tudom magyarázni azt az arroganciát, amivel olyan seggtörlőterméket hoznak létre, ami apró darabokban beleragad az ember fenekébe: a dolog tüneteit nem részletezem inkább, mindenki képzelje el.
Amiért szeretek itt élni, azt gyönyörűen mutatja egy pár héttel ezelőtti céges vacsora, amit a főnököm házában sikerült elkölteni, ebben a demográfiai megoszlásban:
3 magyar,
3 kínai,
1 maláj,
1 nepáli,
1 filipínó,
és
2 kiwi.
See egyébként az egyik kínai, mondhatjuk, hogy a legközelebbi munkatársam. Tizenegy éves volt, amikor Új Zélandra költöztek, azóta egyszer járt Kínában. Arra kérdésre, hogy hogy tetszett neki a trip, elhúzta a száját és így válaszolta: – Nem nagyon. Túl sok volt a kínai.
