Az Air New Zealand egyre erősödő konkurenciával kénytelen szembenézni, előbb a Pacific Blue kezdett alaposan aláígérni a belföldi és a térségbeli árainak, nemrég pedig megérkezett a Jetstar is, akik például 119 dollárért visznek Aucklandből Sydneybe. Csak emlékeztetőül: amikor apám itt járt, az Auckland – Queenstown jegyért is többet fizettünk ennél egy kicsit. Az nemzeti légitársaság marketingstratégái az ellentámadás során magát a “fapados” repülést vették támadás alá, és a legújabb reklámfilmből kiderül, hogy a hagyományosan konzervatív kommunikációt nem féltek valami merészebbre cserélni.
A testfestés Carmel McCormick munkája, aki a műfaj legnagyobb sztárjának számít itt a Zátonyon. A videó egyébként célt ért: egyetlen hét alatt már háromszázezren látták.
Az ausztrál-kiwi kapcsolatokról talán volt már pár szó: a két ország folyamatos vetélkedése (és kedves ugratása) mellett alapvetően szoros és testvéri (az európai nacionalizmus tükrében példátlan) barátságot ápolnak. Néhány hete két ausztrál reklámügynökséget is megbíztak, hogy készítsenek Új Zéland elfoglalását népszerűsítő reklámfilmet, aztán egy zsűri, nomeg a közönség eldöntötték melyik a jobb.
Íme a filmek. Elsőként a győztes, utána pedig a második helyezett:
Hagyhatnám persze ennyiben is a dolgot, de nem hagy nyugodni a kérdés: vajon tetszőleges európai államokban hogyan reagálnának egy hasonló kezdeményezésre. Nagykövet külügyminisztériumba kéretése? Zászlóégetések és tüntetés? Mit gondoltok?
Érdekes felmérésre bukkantam a minap: a Durex óvszergyártó globális, szexuális jóléttel kapcsolatos kutatásai során, mely során 26 országból (köztük Új Zélandból) összesen 26.000 megkérdezett válaszait dolgozták fel. Az eredményekből számomra egész megdöbbentő valóságkép rajzolódik ki, ám tekintve, hogy a promiszkuitás terén egy ideje nem vagyok mérvadó, akár igaz is lehet. Kiderült, hogy a vizsgált országok tekintetében, a kiwi nők bírnak a legtöbb szexuális partnerrel: átlagosan 20.4-el életük során – a globális átlag 7.3. Férfiak tekintetében az osztrákok vezetnek (29.3 szexuális partner), míg az új-zélandi pasiknak be kell érniük 16.8 különböző párral – ez egyébként még mindig magasabb a 13.2-es középértéknél és így a rangsor 11. helyén végeztek. Érdekes módon, Új Zéland az egyedüli ország, ahol a nők több párral élvezik a szexet életük során, mint a férfiak. (Vagy a férfiak jobban hazudnak… 🙂 A kiwi lányok a szüzességüket leggyorsabban elvesztők közé tartoznak: ezen a listán a negyedikek az osztrákok (17.3 év), a brazilok (17.4 év) a németek (17.6 év) után, a maguk 17.8 éves átlagával. Arra sajnos nem találtam adatokat, hogy Magyarország hol áll ebben a sorban, de a saját tapasztalataim szerint meglehetősen előkelő helyet foglalhat el… A felmérés kitér a szex mennyiségére és minőségére is: a kiwik átlagosan 122-szer szeretik egymást, és ezzel is lekörözik az ausztrálokat, akik mindössze 106 alkalommal kerítenek sort intim aktusra. Ugyanakkor az új-zélandiak kevesebb, mint fele (43%) elégedett tökéletesen szexuális életével, míg a sort vezető nigériaik 67 százaléka mondta teljesen kielégítőnek. A felmérés nagyjából megerősíti az eddigi is tudottakat: a japánok a legelégedetlenebbek, mindössze 15%-uk vallott így.
Ha már a szexnél és a új-zélandi lányoknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne számoljak be, az Alt TV különlegességéről: a négy meglehetősen alulöltözött kiwi hölgy által előadott esti időjárásjelentésről. Az Időjárás Angyalai nemcsak a tévében, de a weben is nyomon követhetők, és minden szónál többet mond, a legutolsó epizód megtekintése:
A Subdimension Cosmo rovatát ezzel be is rekesztem mára.
Egy egész hónapra volt szükség, amíg ismét felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Holnaptól újra érdemes lesz naponta látogatni. Addig is íme kiwi országimázs – a könnyem is kicsordul, pedig itt élek. Valóban nagyon ilyen:
Update:
Az alábbi videóra CS. hívta fel a figyelmet a kommentek között, és muszáj beillesztenem, noha kicsit kevésbbé profi munkának tűnik. Különösen kedves nekem, mert sorban villantja fel azokat a helyeket, ahol jártunk, amit a saját szemünkkel megtapasztaltunk – kicsit nehezen hihető talán, de tényleg így és ezt látni, ha az ember utazásra adja a fejét Új Zélandon. Talán érthetőbb lesz így, amit már írtam párszor: sokszor dörömbölt bennem a gondolat: nem hiszem el, hogy ez velem történik.
Jut eszembe: ma megkezdődött a 2007-es Rugby Világbajnokság Franciaországban. Szegény franciák mindjárt a nyitómérkőzésen ki is kaptak Argentínától. Ahogy a csoportbeosztásokat nézem, az All Blacks-nek sima útja lesz a döntőig.
Jövő héten – szombaton – kezdődik a rugbyvilágbajnokság Franciaországban. Az általam ismeretlen márkájú skót whisky reklámja nemcsak szellemes, de időszerű is emiatt, ugyanakkor gyanítom, a valódi gyepen a szoknyaemelgetés ezúttal kevés lesz a skótok győzelméhez.
Sok-sok évet kell még Új Zélandon élnem ahhoz, hogy mélységében is megértsem a kiwi gondolkodás finomságait, sokrétűségét. Egészen mostanáig többé-kevésbé meg voltam győződve róla, hogy Új Zéland és a kiwik alapvetően elégedettek a brit monarchia intézményével. A királynő a királynő: szeretjük is talán, de feltétlenül örülünk neki, hogy van. Afféle nemzeti celebritás az uralkodófamilia, amolyan csak a miénk: vihetitek Beckhamet Los Angelesbe, a színészeinket Hollywoodba, de Erzsébet királynő, Károly herceg, és a trónörökösök nem kaphatóak pénzért. (Bizony tetszett volna nem a tengerbe borogatni a teát azon a bizonyos délutánon Bostonban). A királyság intézménye, a főkormányzó személye nemcsak atavizmus persze, de szimbóluma a valahová tartozásnak: Új Zéland nem csupán néhány nagyobbacska zátony a Csendes Óceán csücskében, hanem a Brit Nemzetközösség része – 4 milliónan vagyunk, de összetartozunk másik százmillióval. Azt hogy a fentebbi gondolatmenet mennyire általános, mindeddig nem tudhattam biztosan: a legtöbben ismerősöm és/vagy véleményformáló a napi közbeszédben nem nagyon törődik az uralkodócsaláddal – feltéve, ha éppen nem náci tisztnek öltözik valamelyik tagja farsang alkalmával. A minap azonban érdekes – és eddig elég elképzelhetetlennek tartott – vitára lettem figyelmes: az Új-Zélandi Republikánus Mozgalom egy reklámfilmje kapcsán lángolt fel, méghozzá meglepő erővel. Legyen-e uralkodója Új Zélandnak, illetve ki legyen Új Zéland államfője?
A kisfilm William herceget mutatja legkülönbözőbb – többnyire szimpatikus – tevékenységek közepette, míg az utolsó kockákon szurkolás közben, ahogy a Brit Oroszlánoknak drukkol. Aztán a következő kockán ezt vetik a szemére: Új Zéland ellenében. És a végső szlogen: Itt az idő, hogy az államfőnk Új Zélandnak drukkoljon végre!
Nyilván nem tudom átérezni, milyen lehet igazi republikánusnak lenni (és most tekintsünk el attól, hogy a kisfilmet mennyire bután demagógnak tartom), és a világ talán legfiatalabb kolóniájának szülötteként még most is úgy érezni, hogy a Monarchia intézménye nemkívánatos valamiféle politikai/nemzeti hitvallás szerint. Nekem személy szerint tetszik a Monarchia, és nem fogom bánni, ha William herceg kit tudja hanyadik György Vilmos királyként az brit rugby-válogatottnak szurkol majd az All Blacks ellenében. Sokat úgysem segít rajtuk.
