Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Page 12 of 54

Űrközpont a semmi közepén

Glenfield észak-keleti, autópálya közeli részén, még a Wairau-park üzletei előtt elterülő Pack’N Save-Mitre10 Mega-Appliance Shed háromszög veszedelmes hely: a pénztárcák és kreditkártyák Bermudája, mert a Pack’N Save-n kívül csupa olyan üzlet les a gyanútlan arra járóra, ahol pompás értelmetlenségeket, vagy a legeufemisztikusabban megfogalmazva is, a nem feltétlenül szükséges kategóriába tartozó fogyasztási cikkeket lehet vásárolni.

Így esett, hogy szombaton egy mérsékelten hatékony és teljesen végiggondolatlan bevásárlást követően egy konyhai grillezővel és egy új pirítós sütővel lettem gazdagabb, ez utóbbira – szép, új, négyszemélyes, amire nyilván nagy szükségem lett így egyedül – nincs mentségem, hacsak az nem, hogy botrányosan olcsón adták. A grillsütő az más, azt már régebben is szerettem volna, de pont ilyet, ilyen lecsatolható sütőlaposat, amit aztán a mosogatóba lehet tenni. Kiváló hamburgerek születtek rajta már azóta is, és akkor még eszembe sem jutott, hogy milyen pompás melegszendvicseket fogok én majd készíteni.
Nem most jártam először ebben a konzumzónában, élethelyzettől és évszaktól függően sűrűbben vagy ritkábban fordulok elő, s egy üzlet már régebben felkeltette az érdeklődésemet.
Egy gumis és egy kínai zöldséges közé ugyanis, a portáján űrrakétát kiállító, hatalmas Rocket cégért villogtató, nagyobbfajta családi ház méretű iroda szorult. Évek óta találgatjuk, hogy mi a sankíros-vasporossal foglalkozhatnak, persze az a kézenfekvő megoldás, hogy egy ízben leparkoljak előtte és megpróbáljam fizikai szemrevételezéssel eldönteni a kérdést, nyilván szóba sem jöhet – hová lenne úgy a sportérték.

Az online nyomozás kapcsán azután nagyobb meglepetés ért, mint készültem: Új-Zélandnak ugyanis van űripara. Nem túl nagy, de működő és eredményes. Még űrközpontunk is van.
De nézzük sorjában. Ámbár nem köztudott, de a Zátonynak van igazi, világszínvonalú high-tech ipara is. Sajnos az ígéretesebb vállalkozásokat javarészt felvásárolják később, ahogy például a Navman-nel vagy a Marine Air Systems (MAS) Technology-sel is történt, de jó példa a Tait Electronics, Fisher&Paykel, Jade Software, Swichtec Power Systems vagy az Enatel Ltd is.
Némelyikről hallottam már; Navman-em van, a konyhában minden Fisher&Paykel, de azt nem gondoltam volna, hogy komoly űrrakéta fejlesztés folyhat egy aucklandi cégnél.
Pedig pontosan ez történik: a Rocket Lab’s Parnell egyik kis utcájában olyan termékeket fejleszt, amelyeknek még a nevét sem kísérelem meg lefordítani (Hi Tac – High Temperature Ablative Coating, High Temperature Rocket Nozzle Bulk Moulding Compound, Hybrid Rocket Propellant, Sounding Rocket Avionics Flight Computer (SRA)), nem mellesleg tavaly novemberben sikeres kilövést hajtottak végre és rakétájukkal elérték az eredetileg kitűzött 100 km-es távolságot, ami már bőven alkalmassá teszi a céget műholdak pályára állítására.


Végül pedig itt van nekünk a saját űrközpontunk is, a Déli-Szigeten a semmi közepén; úgy hívják, hogy Awarua Rocket Tracking Station.
Évekkel ezelőtt, amikor az Európai Űrügynökség elkezdte tervezni Ariane teherűrhajó programját, Déli-Szigetre esett a választásuk a rádióirányító és követőközpont felépítésére. Az Ariane osztályú teherhajókat Francia Guiana-ban lövik fel és ivóvizet, üzemanyagot és oxigént szállítanak a Nemzetközi Űrállomásra. (Legutóbb, 2008-ban a Jules Verne, idén decemberben pedig Johannes Kepler nevű egység fogja végrehajtani a küldetést.)
Awarua állomás szó szerint a semmi közepén, Invercargill és Bluff között került megépítésre. A Délvidék Fejlesztési Ügynöksége (Venture Southland) hozta tető alá a kivitelezést ,az ESA finanszírozásában. Pár év múlva azonban az Európai Űrügynökség valamiért úgy döntött, hogy mégsem kíván ingatlantulajdonosként szerepelni a földgolyó átellenes oldalán, úgyhogy az állomás visszakerült kiwi állami tulajdonba. Azóta, két Ariane küldetés között, svéd és amerikai cégek használják, többek között a Google Earth műholdas felvételeit szolgáltató vállalat.

Tipikus kiwi sikersztori az ügy, abban a tekintetben is, hogy alig tud róla valaki, nincs és nem is volt vele tele a média, egyszerűen csak van és jól működik. Persze nem lenne igazán tipikus kiwi történet, ha nem a beruházás elkezdése után döbbentek volna rá, hogy a semmi közepén, nemcsak semmi nincs, de még infrastruktúra se, széles-sávú netkapcsolathoz. A világ tetszőleges pontján, ha űrközpontot építenek és a legközelebbi város tíz kilométerre van, akkor nyilván szívják a fogukat, majd kihúznak egy üvegszálköteget. Nemígy a Venture Southland emberei: ők inkább a Woosh mikrohullámú szolgáltatását választották, ami kétség kívül olcsóbb lehetett, de aki valaha próbálta a szolgáltatást, az tudja: nemhogy egy űrközpontot nem lenne szabad rábízni, de egy aktívabban internetező nyugdíjas otthont sem.

Haló, kérem…

A magánéletem mindeddig meglehetős visszafogottságban jelent meg eddig a blogon, és még ha nincs is szándékom ezen sokat változtatni, óhatatlanul hangsúlyosabb szerepet kap majd a jövőben.
Hogy letudjam a kötelezőt: szingli-horda lettem nem túl régen; semmi tragédia, semmi rigi-rugi – békében, barátságban sikerült szétkormányozni magunkat. Dráma persze van, de dráma mindig van, ha ekkora időtartományról beszélünk.
Pont.
Ezzel nagyjából elmondtam erről a helyzetről, amit el akartam, illetve nem akartam, de úgy érzem kellett: túl sokat hivatkoztam az eddigiekben magunkra, és majd most a jövőben pedig nem fogok, így jobb volt ezt most egyszerre tisztázni.

Egyébként is sok minden változott az életemben, és én állítólag, a DISC pszichológia profilom szerint, nem szeretem a változást: cégszamuráj lettem és cégtulajdonos is. Legnagyobb sajnálatomra nem a cég a közös nevező.
Lassan egy éve, hogy egy konténerbe gyömöszöltem mindent, amit 5 évvel ezelőtt Magyarországon hagytunk: így a néhányezer könyvön kívül (amelyek még mindig a gyerekszobában vendégszobában várják hogy a dolgozószobában elkészüljön a könyvespolc rendszer) lett még egy komplett háztartás, edényekkel és evőeszközökkel; valamint akkor jó ötletnek tűnt mindazon ruhákat is zsákba tömködni, amelyeket még a megboldogult kilencvenes években vettem és valahogy megúszták az ezredforduló utáni selejtezést. Némelyik zsír új, alig 7-8 éves, ezeknek esetleg lehet jövője.
Decemberben háztulajdonossá váltam, és így pár száz négyzetméter dzsungel, kb. 35 folyóméter patak, néhány színes papagáj és egy meglehetősen mogorva oposszum birtokába is kerültem. Februárban cégalapítással, júniusban munkakereséssel töltöttem az időmet, hogy július óta főállásban az autóipar egyik prominens képviselőjénél gardírozzak szupertitkos fejlesztéseket.
Sok mindenről van mit írnom, és ha már így hozta a sors, hogy támadt némi szabadidőm is, akkor ezt nem fogom kihasználatlanul hagyni.

Szóval szervusztok népek: visszatértem.

Magyar választások – 2010

Mindössze két helyen találtam híreket a magyar országgyűlési választásokról:

Meglehetősen terjedelmes cikkben emlékezett meg róla a Stuff.co.nz (A Trademe tulajdonában álló online magazin, amolyan kiwi index.hu-nak képzeljétek:

http://www.stuff.co.nz/world/europe/3571999/Fidesz-wins-Hungary-elections

A második gyors összefoglalót Idiot/Savant blogján találtam:

http://norightturn.blogspot.com/2010/04/hungary-votes.html

Most, hogy mindenki lassan elhallgat körülöttem, lehet, hogy újra sűrűbben jelentkezem majd.

Miniszterelnök a Letterman Showban

Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.

File closed, link terminated

Vége a látogatásunk hivatalos részének, most jön a turista üzemmód. Remélem, így élvezhetem egy kicsit a kelet-európai vadromantikát 🙂

Magyarország, 2009

Nyolcadik napja vagyunk Magyarországon – és igen, szándékosan nem írok itthont, mert amikor a “haza” kifejezésre gondolok, akkor Auckland jut eszembe –, és még egyetlen spontán mosolyt sem kaptam a családtagjaimon és barátaimon kívül.
Látom Magyarország és Budapest szépségeit, olykor egy kívülálló szemével tudok rájuk csodálkozni.
Gyönyörű nők sétálnak számolatlanul, pezseg az éjszakai élet. Ittam pálinkát, jó volt. Ettem Turó Rudit, téliszalámit és gyulai kolbászt. A családtagjaim fantasztikusak, a barátaimmal alig van már kapcsolódási pontunk, mégis szuper volt találkozni velük.
Voltam író-olvasó találkozón, nosztalgikus élmény, de rájöttem, nincs ott semmi keresni valóm.
Mindeközben a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
A városszervezés tragikus, a két évvel ezelőtt feltúrt utak ugyanúgy fel vannak túrva. A közlekedés gyalázatos. Új-Zélandon nincsenek autópályák, csak Aucklandben. Emiatt a város egyik végéből a másikba jutni fájdalommentes és kiszámítható. Magyarország cirka tízszer annyi autópályával rendelkezik, ezzel szemben Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
Tetszőleges dolog elintézése tízszerese a normálisnak: bankszámla nyitás két és fél óra, adás-vételi szerződés megkötése 3 és fél. Félórákat töltök bankautomata keresésével, a kisebb üzletek nagy-többségében nem fogadják el a kártyát.
Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.
És nem, mindez nem normális. Nem kellene normálisnak lennie.
Az árak ijesztőek – nagyjából az új-zélandi árakkal találkozhatunk – csak a kurvák, az ingatlan, a cigi és a kommersz alkohol olcsóbb.
Négy év elég volt, hogy megszokjam, hogy van jobb, négy év elég volt ahhoz, hogy elborzadjak most: nemcsak az aktuális állapotok miatt, hanem amiatt is, hogy EZT képes voltam 35 éven keresztül normálisnak tekinteni.
Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, semmi sem olyan, mint lehetne. Pedig a lehetőségek adottak volnának.
Rettenetesen sajnálom.
Pont.

Mi a rosseb?

Anyám – dr. Puskás Ildikó – január elején halt meg szegény. Az ELTE ókortörténeti tanszékének vezetője volt, indológus (India vallástörténete volt a szakterülete). Könyvtára, egy élet elkötelezett, kompromisszumot nem ismerő (és erről tudnék mesélni) gyűjteménye – felbecsülhetetlen értékű szakkönyvek tízezrei.

Húgommal együtt úgy döntöttünk, hogy a könyveit alapítványoknak, könyvtáraknak adományozzuk – a tudományos munkát, a hagyatékát ápolandó.

Ma kaptam a hírt, hogy a hagyatékot képező könyvek a Központi Antikváriumban kaphatók.

Mi a rosseb folyik abban az országban?
Nem térek magamhoz, és nem fogom ennyiben hagyni.

Page 12 of 54

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: