Annak ellenére, hogy a múlt csütörtök-pénteken arról cikkeztek a lapok, hogy 8000 jegy még nem kelt el az All Blacks vs France meccsre, és Hobéval azon töprengtünk a stadion felé menet, hogy vajon ennek mi lehet az oka – szóval mindennek ellenére látszólag majdnem teltház volt, ránézésre és saccra nem lehett pár száznál több üres hely, ami az Eden Park 48 ezres befogadóképességéhez képest igazán elenyésző.
A meccsről magáról nincs túl sok mesélnivalóm: az All Blacks mindenféle erőfeszítés nélkül – a harmincadik perctől kezdve pedig a tartalékcsapattal képviseltetve magát – kényelmesen legázolta a franciákat 42-11-re. Azt a francia csapatot, amelyiket a világ második legjobbjának tartanak. Szóval nem túl nagy iramú, valódi teszt-mérkőzés volt (fociban a barátságos kifejezést használnák, ez egy rugbymeccs esetében azért eufemizmus volna.)
Mindent összevéve azért jó kis estének bizonyult, bár ebben a társaságnak legalább akkora szerepe volt, mint magának az eseménynek. Azt azért meg kell állapítanom, hogy a jövőben csak tétmérkőzésre vagyok hajlandó élőben kimenni – olyankor annyival magával ragadóbb a hangulat, hogy össze sem mérhető. Volt haka – ámbár nekünk kissé távol -, ellenben nem voltak cheerleaderek (pompom lányok).
Minden mérkőzés után (közben) eltöprengek, miképp lehetséges, hogy a focinál ennyivel keményebb és agresszívabb sportesemény ilyen békés, családias rajongótábort vonz: annak a fajta futbalhuliganizmusnak, amely teljesen alkalmatlanná teszi családi szinten a foci élvezetét még ott is, ahol egyébként maga a játék szórakoztató volna, nyoma sincs. Nincsenek egymásra haragvó szurkolók, nincsenek verekedések; vannak viszont fiatal lány szurkolók, pasik nélkül. Kettő francia-drukker kis jószág nem messze tőlünk izgulta végig az estét, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg gallok, vagy csak jópofaságból – esetleg a gyengébbik iránt érzett szánalomból – festették a pofijukat piros-fehér-kékre.
Hazafele autózva, némi melankólia fogott el: szerettem volna 15 évvel fiatalabban részese lenni ilyen szombat estéknek. Mondjuk mostanában egyre többször jut ilyesmi az eszembe, bár ebben nyilván a koratél depresszív hatásai is szerepet játszanak.
Page 30 of 54
Szombat van, délután fél három. Itt ülök bent az irodában és dolgozom. Egyedül vagyok, az épület kong az ürességtől.
Tavaly télen is ez volt, az egész telet végigdolgoztam úgy, hogy jó esetben csak egy, néha egyetlen szabadnapom sem volt a hétvégén. Akkor aztán szeptemberben fellázadtam és új alapokra helyeztem a munkaviszonyomot – ez persze nem ment teljesen vértelenül. Konkrétan benyújtottam a felmondásomat – miközben azért rosszul éreztem magam emiatt, hisz mégiscsak itt segítettek a letelepedéshez. Aztán mégsem mentem el: jobb feltételeket és rendes munkaidő garantáltak. Végülis tényleg nem azért költöztem Új Zélandra, hogy heti 55-60 órát dolgozzak – ez inkább ausztrál munkatempó, esetleg koreai, de semmiképpen sem kiwi. És cseppet sem vigasztal, hogy egy egész ország kényelmesen, lassan, ráérősen éli az életét, csak nekem sikerült egy ennyire kompetitív céget kifognom ismét.
Kicsit kevesebb, mint egy évvel a lázadásom után újra kezdenek megszaporodni az aggasztó jelek: túlórák, átdolgozott hétvégék.
Mégsem csapkodom az asztalt, mert ezúttal olyan mézesmadzagot lógattak elém, amiért cserébe hajlandó vagyok erre a hajtásra. Az új szimulációs platform, amellyel július közepére kell elkészülnünk az AXA nevű óriásbiztosító számára, egy Tahitin tartott konferencián fog bemutatkozni. Ámbár a 4 napos rendezvényen részt venni és prezentálni nyilván nem nyaralás, de azért remélem, cserébe az egész napi megpróbáltatásokért valamelyest kárpótolnak majd a tahiti esték.
A konferenciáról hazatérve azonban egy egész hét bónuszszabadságot kapunk See-vel – tudom ledolgozzuk előre – ráadásul a cég fizeti a szabadság eltöltését partnerestül: választhatunk az ausztrál Gold Coast, Fiji, és a Cook Szigetek közül. És így mégiscsak szívesebben áldozom fel a szombatjaimat egy időre, mint tavaly, amikor a céges szükségra hivatkozva kellett megtennem.
Megtörtént a lehetetlen: az idei Super XIV.-t nem a Crusaders, de még csak nem is új-zélandi csapat nyerte. A Rugby Union történetében példátlan eset elemzése azóta is folyik, az amatőrök és a sportkommentátorok is nagyjából egyetértenek abban, hogy a Crusaders – amely egészen az elődöntőkig vezette mezőnyt – csúnyán eltaktikázta az idei szezont.
Hangsúlyoztam már: Kiwiföldön a rugby a nemzeti büszkeség egyik alappillére, ismeretlen társaságban a legbiztonságosabb téma, rugbyről mindenkinek van véleménye, arról mindíg lehet csevegni.
Az, hogy a Super XIV-ban elszenvedett kudarcot mégsem országos tragédiának tekintik a kiwik, talán az egyre közeledő rugby világbajnokságnak köszönhető: az All Blacks (Új Zéland rugby válogatottja) még mindíg a világ legjobb csapata, és az idei, Franciaországban rendezett viadal fő esélyese.
Holnap mindenesetre barátságos – un. teszt – mérkőzést játszik az All Blacks Franciaországgal, a tavalyi barátságos találkozó visszavágóját. A Super XIV. meccsen voltam már, de a válogatottat még sosem láttam élőben.
Holnap este bepótolom az Eden Parkban.
Szörnyű tragédia történt. Meghalt egy háromgyermekes anya, alig 44 évesen, teljesen értelmetlenül.
A szamoai család esete a közműszolgáltatóval izgalomba tartja a médiát: ezzel van tele a televíziók híradója, ettől volt hangos már reggel is a rádió, az New Zealand Herald a címoldalon kívül a teljes harmadik oldalát is az ügynek szentelte és az összes általam ismert és olvasott blog is kiemelt terjedelemben foglalkozik az esettel.
Lássuk a tényeket: egy dél-aucklandi (főleg polinézek lakta negyedben élő) család elektromos közműszolgáltatását számlatartozást miatt megszüntette az állami tulajdonban lévő Mercury Energy (mellesleg mi is az ügyfelük vagyunk), s a villanyóra leszerelésének következményeként a lélegeztető segédeszközt használó, a kórházból mindössze pár hete hazaengedett, beteg asszony meghalt.
Mint mondtam, az eset lázban tartja az egész országot: a Mercury Energy (amely cégnek mellesleg dolgozunk is, és ma éppen egy prezentációt kellett tartanunk) székháza előtt több százan tüntetnek; néhány prominens médiaszemélyiség – többek között az általam annyira kedvelt Hillary Berry – élő adásban jelentette be, hogy közműszolgáltatót vált az eset miatt; a parlamentben interpelláltak; a rendőrség nyomoz; a Mercury belső vizsgálatot indított.
Hiába azonban, hogy ránézésre egyszerűen skatulyázható – az elembertelenedett, kizárólag profit orientált vállalat süket lelketlenségével gyilkolt -az ügy, én mégis azt gondolom, a teljes valóságra sosem fog fény derülni.
Persze, amikor a rádióban hallottam reggel munkába menet, még számomra is egyértelműnek és szörnyűnek tűnt a dolog, és a hangzatos főcímek – “Agyjatok még egy esélyt, könyörgött az beteg asszony, de kérése süket fülekre talált” – is csak erősítették az első benyomást.
Aztán nap közben sem hagyott nyugodni az ügy, de főleg amiatt, hogy Új Zélandot egyszerűen nem olyannak ismertem meg, ahol ilyesmi csak úgy megtörténhet. Minden személyes tapasztalatom ellentmond a látszatnak, s ez egyszerűen disszonanciát okozott, valójában nehezemre esett belátni, hogy a saját tapasztalásaimnak, a saját valóságképemnek ennyire ellentmondó történések előfordulhatnak.
A félrevezető, harsány és bulvárízű főcímek ellenére a New Zealand Herald papírkiadásában meglehetősen aprólékosan körbejárták a témát, és az így kibontakozó történet már korántsem olyan egyértelmű, mint első pillantásra tűnt.
A szamoai óvónő halála persze mindenképpen tragédia, de azért van néhány igazán homályos pont, ami legalábbis megkérdőjelezi a gonosz vállalat teóriát.
1. Az asszony az áramszolgáltatás kikapcsolását (és a lélegeztető gép működésének megszűnését) követő két és fél óra múlva halt meg. Ezt eleinte nem értettem, valahogy úgy képzeltem, hogy ha valaki lélegeztető gépre van kötve, akkor a gép működésének megszűnése azonnali fulladást okoz.
Mint később kiderült, az ominózus készülék csak a tüdőproblémákkal küzdő beteg oxigénellátását volt hivatott segíteni (nem az efektív lélegzésért volt felelős).
Szakorvosok szerint a gép üzemszünete okozhat légzési nehézségeket és kényelmetlenséget, azonban semmiképpen sem halálos.
2. A Mercury Energy vezetője őszinte megdöbbenésének adott hangott: a vállalatnak külön policy-ja van olyan esetekre, ahol az elektromos szolgáltatás kikapcsolása egészségkárosító hatású lehet – ilyen esetekben nem forszírozzák a mérőóra leszerelését.
A leszerelést végző – külső – munkatárs azt állítja, hogy a lakók annak ellenére sem tájékoztatták arról, hogy az áram kikapcsolásának milyen súlyos egészségügyi következményei lehetnek, hogy találkozott velük. A munkatárs szerint csak arról érdeklődtek, hogy ha befizetik az elmaradást akkor milyen gyorsan kapcsolják vissza az áramot.
A család ugyanakkor állítja, hogy jelezte a szakembernek: az áram kikapcsolása az asszony halálával járhat, az azonban csak a vállát vonogatta, mondván csak a munkáját végzi.
Most tekintsünk el a kézenfekvő demagógiától, hogy ha elektromos lélegeztetőre szorul a beteg anyánk, akkor befizetjük a számlát (a Mercury Energy megjegyezte azt is, hogy a kikapcsolás legkevesebb 6-7 hetes procedúra számtalan értesítő kiküldésével); illetve mit keres otthon a 20 éves nagyfiú, ahelyett, hogy dolgozna, ha a számlafizetési nehézségeket az asszony betegsége okán fellépő anyagi problémák okozták. Kiwiországban ha valaki dolgozni akar, akkor tud is – legfeljebb nem a számára legkedvezőbb állásban, ez azonban családi tragédiák esetében talán nem szempont.
Mondom, tekintsünk most el mindezektől.
De azonban:
Ha az anyám élete egy lélegeztető gépen (így közvetve az elektromos áramon) múlik, akkor a kikapcsolásra érkező szakembert akkor sem engedem leszerelni az órát, ha ehhez fizikai erőszakhoz kell nyúlnom: konkrétan valószínűleg baltát vagy konyhakést ragadok – inkább hívják a rendőrt, mintsem, hogy birka módra végignézzem, hogy megölik a szemem láttára az anyámat. És higyétek el, egy 100 kilós fiatal férfi, meglehetősen hatékonyan képes lehet az egyszem szerelővel szemben a mérőóra védelmezésére.
Ha mégis megszűnik a házban az áramszolgálatás, és az anyám emiatt haldokolni kezd, akkor átmegyek a szomszédba egy hosszabítóval kegyelemért könyörögni.
Ha semmi sem segít – a szerelő erősebb, a szomszédok hallani sem akarnak rólam -, kézenfekvő módon mentőket hívok.
A 20 éves nagyfiú azonban, amikor – a gép leállása után 2 órával -az anyja rosszul lett, előbb himnuszokat(!?) énekelt, s csak miután az anyja elvesztette eszméletét hívott mentőket.
A kevesebb, mint negyedóra alatt kiérkező orvosok azonban már nem tudtak segíteni.
Kíváncsi leszek, vajon a vizsgálatok milyen konklúzióra jutnak: az eddig napvilágra jutott részletek egyszerűen nem klappolnak nekem.
Hamarosan eljön a második hónapos fordulója, hogy nem gyújtottam rá. Nagyjából két hét óta már-már hajlandó vagyok úgy tekinteni magamra, mint aki leszokott a dohányzásról.
Érdekes, hogy az első blogomat valamikor a 3-4 évnyi múltban egy leszokási kísérletem kapcsán kezdtem írni, ami azután csúnyán megbukott pár nap múltán. No nem a blog, hanem a leszokási kísérlet. Pedig eleinte úgy képzeltem, hogy a leszokást fogom majd napról-napra kommentálni – akkor persze még nem tudtam, hogy ez nem megy így.
Az elvonási tünetekkel járó mizéria többé-kevésbbé lehetetlenné tette az írást, ami számomra egyszerre örömforrás és ugyanakkor némi koncentrációt igénylő, kompetitív elfoglaltság.
Ugye ravaszul a költözéshez igazítottam ezt az egész nemdohányzomtöbbet elhatározást, ami persze azt hiszem alapvetően jó ötlet volt: Takapunán még nem alakultak ki azok a megszokások, hogy teszem fel reggeli előtt/helyett kiülök a verandára rágyújtani. Az első nap még lefoglalt a cipekedés, rakodás – mondtam már, hogy gyűlölöm a költözködéssel járó kényelmetlenségeket? -, és még másnap is sikerült az idő nagyrészét a berendezkedés szöszölésével eltölteni. Ámde harmadnap, húsvét hétfője volt – nagyjából minden a helyén (végjáték képpen Kriszti vadul tisztította az ablakokat) -, dolgozni nem kellett menni, és internet sem volt. Hozzávetőleg 10-15 percenként támadt fel bennem a füstölés iránti vágy, egyre erősebben és ravaszabbul, míg végül nem maradt másra erőm, mint sebzett állatka gyanánt stuporban kuporogjak a kanapén, és tizedszerre is újraolvassam Robert Merle Malevill című regényét.
Az ezt következő héten egyre szörnyűbb lett a helyzet: munkahelyi produktivitásom gyászosan megzuhant, ingerlékennyé és rossz alvóvá lettem. Ahogy ürült a nikotin a szervezetemből, úgy követelőztek a sejtjeim egyre vadabbul. Az első hét végére eljutottam oda, hogy csak azért nem gyújtottam rá újra: “mert ha már ennyit kibírtam, és ennyire szenvedtem, akkor…” és “mások is le tudtak már szokni” valamint “minden nappal csak jobb lehet, úgyhogy ma biztosan nem gyújtok rá“. A harmadik hét vége felé egy kis könnyebbség érkezett: néha órákig nem jutott eszembe a cigaretta, olykor egész embernek éreztem magam. Aztán – amikor már kezdtem a végső győzelemben reménykedni – új irányból, alattomos támadás ért. Egyszerre rádöbbentem, hogy igen, valóban meg lehet csinálni. Ki tudom bírni cigaretta nélkül, de… De minek? Amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok dohányozni – és hirtelen elkezdtek sorjázni a lelki szemeim előtt a csábítóbbnál-csábítóbb rágyújtási alkalmak – olyan keserűség tört rám, olyan üresség áradt el bennem, ami egy kisebb japán falu öngyilkosságához elegendő ürüggyel szolgált volna.
Eszelős depresszió vett rajtam erőt, úgy éreztem, nincs értelme az életnek, ha még a dohányzás örömétől is megfosztom magam. És persze racionálisnak tűnő érvek kezdtek feltámadni: egyre közelebb a negyvenhez, több mint húsz év dohányzás után már nincs értelme leszokni, ami kárt eshetett a szervezetemben, az már megtörtént.
Végül valahogy sikerült mégiscsak túljutnom ezen az állapoton; a hatodik hét végére már volt úgy hogy egész nap nem jutott eszembe a cigaretta, és olykor már álmomban sem gyújtottam rá – ez utóbbi azért nagy megkönnyebbülés, mert gyakran ébredtem hajnalban verejtéktől csatakosan abból a rémálomból, hogy cigarettázom.
Feleim, jelentem van élet a dohányzás után. Akár két évtized után is le lehet szokni.
Tanácsaim: ne használjatok tapaszt, tablettát, miegymást. Azt hiszem ezek csak megnehezítik a leszokást (nekem legalábbis sosem sikerült segédeszközökkel). Óvakodjatok a dohányzó ismerősöktől: gyanítom minden erőfeszítésem dacára sem sikerült volna, ha a közelemben mások cigarettáznak.
Tinédzser korom óta dohányoztam – egyetlen rövidebb periódust leszámítva – változó intenzitással ugyan, de többnyire dobozban kellett mérni a napi adagomat. Többször nekifogtam már a leszokásnak az utóbbi években: pár nap után mindig feladtam. Eddig.
Takapunára költözésünkkor elhatároztam, hogy most aztán végképp. Ma van a 20.-dik napja, hogy nem dohányzom.
Kimásoltam néhány különböző internetes forrásból, mit írnak a nikotin elvonás tüneteiről.
“A dohányzás megvonási tünetei különbözőek lehetnek, ezek közé tartoznak a gyakori éjszakai felébredések, a szédülés. Általában két héten belül a koncentrálóképesség csökkenése, négy héten belül ingerlékenység, agresszió, nyugtalanság és depresszió, két-három hónap múlva pedig az étvágy jelentős növekedése és kínzó éhségérzet a jellemző.
A súlygyarapodással mindenkinek számolnia kell, aki le akar szokni a dohányzásról, de ez átlagosan csak 3-4 kilogram pluszt jelent. Ez semmiképpen ne legyen elriasztó adat, hiszen a tüdő funkciók javulása miatt a mozgás könnyebben megy majd, és a 3-4 kg könnyen ledolgozható vagy enyhe kalória megszorítással leadható.”
* * *
“A dohány bármilyen formában történő élvezete hozzászokással jár. A legtöbb esetben tolerancia alakul ki a nikotinnal szemben, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a dohányosnak egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége a kívánt hatás eléréséhez.
Ha a dohányzást abbahagyják, változó erősségű elvonási tünetek jelentkeznek. A tünetek rendszerint 5-7 nap alatt mérséklődnek, de néha hetekig is eltarthatnak. A testi tünetek többnyire a testhőmérséklet, a szívfrekvencia, az emésztés, az izomtónus és az étvágy változásaiból állnak, melyekhez pszichés tünetek – ingerlékenység, szorongás, alvászavar, fejfájás, fáradékonyság, hányinger és a dohány utáni vágyakozás – társulnak. A dohány utáni vágy hosszú ideig megmaradhat. A korábbi dohányosok 20%-ánál időnként még a dohányzás abbahagyása után 5 évvel is fellobbanhat.”
* * *
“A fizikai függőség meglétét is sokan kimutatták: a leszokni kívánók zöménél elvonási tünetek lépnek fel (üresség-érzés, nyugtalanság, ingerlékenység, depresszió, levertség, evéskényszer); ahogy az agyban csökken a nikotin mennyisége, úgy nő a dohányosban a hiányérzet, a vágyakozás az újabb adag után. Gyakran úgy érzi, a drog nélkül nem is tud normálisan funkcionálni. A legtöbben csak azért gyújtanak rá a következő cigarettára, hogy megszüntessék a nikotinhiányból fakadó elvonási tüneteket. Paradox módon maga a cigaretta okozza azokat a tüneteket, amelyeket megszüntet. Az elvonási tünetek kb. három hétig tartanak, ezután már csak a pszichikai függőséggel kell számolni (ez azonban hosszú hónapokig, sőt, évekig elhúzódhat).”
Hát ez van: koncentrálóképesség csökkenése, nyugtalanság és depresszió, szorongás, alvászavar, üresség-érzés, levertség.
Hogy őszinte legyek pokolian érzem magam. Minden szóba jöhető forrás tanulmányozása – valamint leszokott dohányosok kikérdezése – után arra jutottam, hogy még legalább egy hét – tíz nap, amíg a nehezén túljutok.
Utána ismét lesz blog.
Addig viszont szépen csendben agonizálok.
Nos, nem vesztem el teljesen, de kicsit felfordult az életünk, és ennek a felfordulásnak épp most vagyunk a csúcspontján.
Nemcsak az új munkahelyi kihívásokról van szó, de költözünk is – én pedig gyűlölöm a költözködést, már egy hete görcsben van a gyomrom, ha csak rágondolok.
Ma már a dobozolásé volt a főszerep, hamarosan az első szállítmány holmi is elindul. Szervezés szempontjából nem lenne olyan szörnyű, a postán már átirányítottam a címünket, a Telecom egyetlen nap alatt lefutatta a vonal áthelyezését, és szerencsére a legtöbb esetben – bank, biztosítások, és az állami bürokrácia – lehetőség volt a neten bejelenetni (átírni) a lakcímváltozást.
Egyedül az internetszolgáltatónk – az Orcon – bohóckodik, az új telefonvonal megéledésétől számított 5 munkanapra van szükségük, amíg élesítik az ADSL-t, így azután a jövő héten még semmiképp sem lesz Takapunán internetünk.
Addig is kis türelmet kérek.
