A nyár lassan agóniájába fordul: reggel már sötét van, amikor munkábainduláshoz kelek, de napközben szikrázó, kemény napsütés – ez az, ami lehetetlenné teszi az okos öltözködést. Ha sortban és pólóban indulok el fázom a kocsiban, de méginkább az cégnél, ahol az öreg légkondícionáló nincs tekintettel a külvilágra: ontja magából a hideget, jégvermet varázsolva az irodámból. Napközben persze javul a helyzet, a papírból, fából és aluminiumból tákolt épület gyorsan átveszi a kinti hőmérsékletet, ekkora a vén klíma alig tud lépést tartani az ózonlyuk táplálta hőséggel. Éjszakára érezhetően lehűl az idő, s amíg hazafelé menet az autópályán fulladozom a hosszú nadrágban és hosszúujjú ingben, magamat szidva, amiért nem töltöttem fel a Bighorn klímáját, addigra este már azt fontolom, esetleg vissza kellene tenni huzatába a paplant és úgy aludni.
És ez így marad március legvégéig, noha minden nappal kicsit később sújt le majd a forróság, de a nyarat – ahogyan egy európai érti – én a húsvét beköszöntéig számítom.
Estére a villanyradiátort is csak április elején kapcsoljuk be.
Leszoktam a kávéról. Régóta – túl régóta – ittam már literszámra a feketelevest; múlt pénteken azután kattant bennem valami, egyszerre úgy éreztem, nem kell, nem jó nekem. Nem volt semmi különösebb kiváltó ok, úgy tűnik egyszerűen a szervezetem megelégelte – azóta zöld teát iszom reggel az ébredéshez. Bár a cigarettával lenne ennyire egyszerű a helyzet.
Ha már az egészséges(ebb) életmódnál tartunk, had meséljek az avocadóról. Gondolom sokatoknak nem ismeretlen, azért mégis értelme lehet róla beszélni, hisz én egész Kiwilandre érkezésemig meg voltam győződve: az avocadó gyümölcs. Hívják aligátor-körtének is, nyilván a formája miatt. Emlékszem, amikor először láttam valamelyik hipermarketben, gyanakodva forgattam a méregdrága jószágot, de végül a kíváncsiság erősebbnek bizonyult: hazavittem és megkóstoltam. Már a hámozása utáni állaga sem tetszett, aztán beleharaptam és kiköptem. Pfujj… Semmi gyümölcsre hasonlítót nem leltem benne, és mert édeset vagy legalább savanykás ízt vártam, teljes csalódást hozott a kísérlet. Soha többé nem próbáltam meg.
Új Zélandon kellett rádöbbennem, hogy az avocadó zöldség, és mint zöldség roppant finom. A kiwi étrend egyik oszlopa amúgy, mindig lehet kapni. 90 cent és két dollár között mozog az ára darabonként, attól függően, hogy épp szezonja van-e. Észak felé autózva hatalmas avocadó-ültetvények vannak, sok helyen a kiwi becsületkasszás módon: az avocadó kirakva az út szélére nagy halmokban, mellette egy tábla, hogy mennyi az ára, meg egy persely, ahová a pénzt lehet bedobni. Így persze sokkal olcsóbb, mint a boltokban; ha épp arra járunk, sosem mulasztunk hozni. (Igen, ez is jó példája a kiwi mentalitásnak.)
Avocadóból olyat kell választani, aminek már jó barna a héjja (lásd a képen), és tapintásra kicsit puhának mutatkozik. Ha nagyon zöld az sem baj, de akkor várni kell vele (a többi gyümölcs és zöldség között elvan), amíg a mondott állagot el nem éri.
Akkor aztán hosszában félbevágjuk, a termetes diónyi magot kivesszük belőle és egy kanállal könnyedén kiszedhető zöldes-sárgás belseje a vékony, de azért kemény, bőrszerű héjjából. Ha nincs idő piszmogásra, egyszerűen piritóskenyérre kell kenni (egy fél avocadóból kijön négy toast szeletre való, azért egyetlen darab is ideális reggeli egy párnak), én kicsi sóval és borssal szoktam ízesíteni. A kedvencem ugyanakkor az avocadókrém. Egy avocadóhoz – amit az előbb említett módon kiszedek a bőréből – főzök egy tojást, mérsékelten keményre, aztán egy mélytányérban péppé keverem a kettőt, adok hozzá sót és borsot, sőt, aki szereti, az tehet bele egy gerezd fokhagymát is (én ugye irtózom tőle).
Túl azon, hogy roppant finom, kifejezetten egészséges is: B1, B2, B3, B5, B6, és B9 vitaminokon kívül C vitamint kalciumot, vasat, magnéziumot, foszfort, cinket és káliumot tartalmaz.
