Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Page 37 of 54

Eszembe jutott még

Munka, munka, munka. Ma és holnap megint sokáig kell maradnom, újabb határidőhöz érkeztünk. Még szerencse, hogy ennyire rövid a hét.

Ma olvastam egyébként, hogy a Telecom márciustól indítja a ADSL2+ szolgáltatását, ami elméletileg 24 Mb/sec. letöltési sebességet tesz lehetővé, feltéve ha az ember nem lakik messzebb 4 kilométernél a központtól. E téren kicsit le voltunk már maradva a világtól: nem véletlen, hogy annyit szidják a Telecomot.
A Telecom a mi Matávunk (T-Birodalmunk) és pont ugyanolyan tohonya, undok jószág, mint Magyarországon.
Végre beköszöntött hozzánk is fejlődés, ennek ellenére nem hiszem, hogy váltanánk: nem tudnám kihasználni a 24 megabitet. Azért, amikor a jövő héten bejelentik az árakat, végigtanulmányozom majd.
Ami érdekes a hírben, hogy hamarosan megjelenik majd a triple pay szolgáltatás: telefon, internet, televízió egy csomagban. Ez már vonzóbb: ha versenyképes havidíjat tudnak mondani, azonnal megrendeljük.

Más:
Már napok óta az jár a fejemben, hogy még mindig szinte euforisztikusan elfogult vagyok Új Zéland kapcsán, ami persze kezdi túlságosan is szubjektívvé tenni a blogomat. Ez nyilván nem lenne feltétlenül baj, én mégis szeretném, ha megmaradna annyira hiteles forrásnak, amennyire ez lehetséges.
A probléma megoldására azt eszeltem ki, hogy megkérek néhány ismerősömet – olyanokat, akik csak rövidebb időt töltöttek itt, és olyanokat is, akik már évek óta itt élnek -, hogy írják le, mi az az öt dolog, amit a legkevésbbé szeretnek, vagy legjobban utálnak Új Zélandban vagy az új-zélandi életben. Nekem komoly nehézséget fog okozni öt ilyesmi összeszedése, de azért megpróbálom a hét végén is kritikus szemmel felmérni az életünket.

Kenutúra video

Ezek a felvételek a második nap készültek, a túránk leggyorsabb, legkényelmesebb napján. A Whanganui ezen a szakaszon volt a leggyorsabb, és az előzőnapi 32 kilométeres evezés után után, erre a napra terveztünk egy pihenős napot.
Csak összehasonlításképp: két óra alatt úgy tettünk meg 11 kilométert, hogy ebből csak egy órát eveztünk, a másodikat szinte végigcsorogtuk. Negyedik nap aztán a 14 kilométert úgy tudtuk 4 óra alatt lekűzdeni, hogy végiglapátoltuk inunk szakadtából.
Ez a video 5 perc, főképp az első kettő alatt ajánlom mindenki figyelmébe a hangokat: a természet és a madarak igazán kietettek magukért.
Az utolsó percekben látszik, amikor engedte a folyó, miként kapaszkodott össze a három kenu – ezek voltak az út legszórakoztatóbb részei.
Lesz még egyébként egy ennél érdekesebb, izgalmasabb video (borulással, uszással, zúgókkal) is: azokat a felvételeket Bandi csinálta, ha a hétvégén én is hozzájutok, némi utómunka végeztével közzéteszem majd.

A Whanganui folyó

Különleges lény a homo sapiens. Lemászott a fáról, eszközöket kezdett használni, aztán sokezer évnyi fejlődés után eljutott a padlófűtésig, atomerőmű termelte elektromos áramig és robbanómotorig. Mindezt csak azért, hogy azután az első adandó alkalommal málhájába sátrat, pokrócot és más, a technikai civilizáció oltárán rég feláldozott holmit gyömöszöljön, majd nekivágjon a vadonnak, ahonnan olyan kínnal-keservvel kűzdötte ki magát.
Jól esett kicsit vadembernek lenni – életem csodás négy napja volt ez.
Az első két napon a két leggyakrabban elhangzó mondat ez volt:
– No, ez az élet! – illetve: – Ezt el sem akarom hinni, hogy velünk történik.

Valóban így éreztük, pedig négy napon keresztül olyan megerőltető fizikai munkában volt részünk, amire a modern ember már nem kényszerül manapság. De megérte, megérte az utolsó pillanatáig.
Igazi vadvízi kenutúra volt ez, alapjaiban különbözött mindattól, amiben eddig részem volt.
Nemcsak a gyönyörű, lélegzetelállító környezet miatt, egy darabnyi érintetlen őserdő okán, hanem mert erre az időre csak önmagunkra számíthattunk és a társainkra. Ellentétben a magyar tapasztalatokkal, ahol a folyók mellett civilizáció van (annak is főleg a randábbik nyomát látni), a Whanganui folyó völgye háborítatlan. Ez persze azt is jelenti: amint a kenukat biztosító cég kisbusza felkínlódja magát a murvás, útnak alig csúfolható ösvényen, és megteszed az első néhány evezőcsapást, már nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát az ember, nem unhatja el, nem fáradthat bele, sőt, ha valami katasztrófa történik, azt is magának kell legyőznie. Négy nap múlva ez a kisbusz 84 kilométerrel lejebb újra előkerül, ám a köztes időben csak az égigérő sziklafalak között kanyargó folyó van, ahol mérföldekig nem találni olyan partszakaszt, ahol megkockáztatható a kikötés. Nincs hová szaladni segítségért, nem lehet kiszállni: még ha valahogy partra veckelődik is az emberfia, az erdő gyalog sem járható, nemhogy azzal 40-50 kilónyi teherrel, ami egy-egy hajóban utazik.
Táborozásra, éjszakázásra alkalmas hely átlagosan tíz kilométerenként akad, ezeken az erdőbe vágott tisztásokon a pottyantós vécé és az esővíz-tartáj jelenti a kényelem netovábbját, két kivételtől eltekintve, ahol a kényesebb túrázók fedett szállást (faházat) és palackos gázt is találhatnak. Áram vagy telekommunikációs lehetőség sehol sincs. Enni azt eszik az ember, amit magával visz; ha elfogyott valami, netán egy borulás során elúszott vagy ehetetlenné ázott az élelem, akkor marad a koplalás esetleg a többi túrázó jóindulata. Mert alkalmi vadember akadt rajtunk kívül is. Olykor hosszú órákig a nyomukat sem láttuk, hogy azután a folyón fel-fel bukkanjanak kenuban, kajakban, de estére összeverődtünk: egy ízben majd negyvenen éjszakáztuk a táborhelyen.
Napi öt-hat óra evezés, aztán még két órányi teherhordás: már az egyiptomiak is rabszolgákat alkalmaztak ilyesmire, hacsak tehették. Mégis jól esik, valahogy felpezsdít, örömmel tölt el. És igen, azt hiszem bármilyen furcsa, de sikerélmény is.

Most pedig jöjjön pár kép, aztán a napokban következik majd egy részletesebb utibeszámoló: videóval, újabb képekkel és persze a borulásunk történetével.

Néha csak csorogtunk a folyón.

A kenuk. Háromszemélyes böhöm jószágok, párban lapátoltunk , a harmadik ülőke helyére a csomagokat szíjjaztuk.

Sátorozás a dzsungelban.

És a dzsungel a maga valójában. A képen talán nem is látszik, mennyire sűrű, áthatolhatatlan ez az erdő.

Napfelkelte. Reggel, ahogy kezd a hajnali pára felszállni.

Négy nap a vadonban

No most megint nem lesz egy darabig blog: szombat hajnalban nekivágunk a vadonnak, ezúttal szó szerint.
Ahogy már írtam régebben, négynapos kenutúrára megyünk a Whanganui folyón. Szombat hajnali háromkor indulunk, mert reggel nyolcra már Ohakune-ban kell lennünk, ez pedig jó négyszázötven kilométer Aucklandtől. Ott letesszük az autókat, és a jó nevű Yeti Tours munkatársai – akik a kenukat és hasonló szükséges dolgokat biztosítják – elfuvaroznak a folyóhoz.
Innen fogva magunkra vagyunk utalva: négy napig emberi településnek nyomát sem látjuk, azt eszünk-iszunk, amit viszünk és jó esetben megteszünk 88 kilométer, hogy utunk végállomásánál Yetiék ismét felvegyenek minket és visszaszállítsanak az autókhoz.
Utunk a Whanganui Nemzeti Parkon vezet keresztül, a képek alapján gyönyörű. Szerencsére a folyó partján 20-25 kilométerenként sátortáborozásra alkalmas helyek vannak kialakítva, ezek némelyikén fogjuk tölteni az éjszakákat.

Mit is mondhatnék. Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkoztam ilyesmivel, emlékeim szerint a Berettyó és a Rába folyók bejárása lett volna a terv, ám a túránk a második nap reggelén végetért: az áradás több kenut is elvitt. Azóta nem kísérleteztem evezéssel, így izgalmasnak ígérkeznek a elkövetkező napok – egyelőre elképzelésem sincs, mennyire lehet megerőltető a napi 25 kilométer evezés, amit beterveztünk magunknak.

A túrának sajnos a ma esti rugbymeccs is áldozatul esik, tekintve, hogy a héten mindennap hétig az irodában voltam, esélyünk sem volt, hogy rendesen összekészülődjünk – a szolid kommunikációs probléma miatt pedig egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy a szombati indulás szombat délelőttöt jelent, és úgy terveztük: reggel még lesz időnk a csomagolásra meg élelemszerzésre. Hát nem. Kimarad a Blues – Crusader mérkőzés, amit persze fájlalok, de egyszerűen nem fér bele az időbe.

Végül a Yeti Tours honlapjának egy idézetével búcsúzom, beszámolóval és képekkel legközelebb jövő szerdán jelentkezem:

“There are few places left in the world you can go to today where there are no roads, no phones, no television and very few other people. The Whanganui River is such a place, where for a few days you can be isolated from the outside world and enjoy some peace and tranquillity.”

magyarul:

“Már csak néhány hely maradt a világon, ahol nincsenek utak, nincs telefon, televízió, és kevés az idegen. A Whanganui Folyó egyike ezeknek a helyeknek, ahol néhány napra elbújhatsz a külvilág elől, és élvezheted a békét és nyugalmat.”

Hány percbe kerül Új Zélandon egy kiló kenyér?

Találtam ezt a cikket az Indexen.
Gyorsan utánaszámoltam én is, megnéztem egy pár statisztikát, és íme, amire jutottam:

Új Zélandon (erre sajnos nem találtam Auckland specifikus statisztikát) 10 és fél percet kell dolgozni egy kiló kenyérért.
Az aktuális, Új Zélandra vetített nettó átlagórabér 16,65 dollár, egy kiló kenyér ára: 2,95 dollár.

A cikkben felsorolják az inkriminált városok egy főre jutó GDP-jét.
Találtam aucklandi adatot, ami szerint a nemzeti GDP összességéből 34%-ot termel Auckland.
Ez tavalyi számokon: a teljes GDP tavaly 95 milliárd USA dollár volt, aminek a 34%-a 32,3 milliárd dollár. Ha az aucklandi régió 1,215,000 lakosára vetítjük, akkor ez 20,511 euró/főt jelent.
Ez nagyjából annyi, mint Budapesté.

Az átlagos évi munkaidőre nekem 1775,6 óra jött ki; ez átlagosan heti 38,6 óra (persze levontam a munkaszüneti napokat és az éves szabadságot). Idéntől már évi 20 nap fizetett szabadság jár Új Zélandon.

Az átlagos fizetések összehasonlításán azért megdöbbentem egy kicsit.
A statisztikák szerint Új Zélandon 34,634 dollár az éves nettó átlagjövedelem, ami euróba átszámolva: 18,529.
Nem számítottam rá, hogy a felsorolt nagyvárosok közül, csak Londonban keresnek többet, mint nálunk – ez igazán meglepett.

Aucklandben egy átlagosnak számító, három hálószobás ház havi bérleti díja 770 euró. (Heti 360 dollárral számoltam, ezt adja ki, ha átlagolom a különböző városrészeken uralkodó árakat.)

Tények Új Zélandról

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért pont Új Zéland.
Számtalan felelet létezik erre a kérdésre, egy része már megjelent a blogomban a saját szubjektív élményeim formájában. Most azonban találtam pár érdekes információt, felmérést – azt hiszem közreadásuk segít kicsit objektívebb módon értelmezni a választásomat.

1. Az életminőség indexe

Az International Living.com közzétett egy (193 országot tartalmazó) listát, amely kilenc szempont alapján osztályozza az életminőséget. A kilenc szempont: Megélhetési költségek, Szórakozás és Kultúra, Gazdaság, Környezet, Szabadság, Egészség, Infrastruktúra, Veszélyek és Biztonság, Klíma.
Minden szempontot pontoznak egy sajátos metodika alapján, majd a kilenc pontszámból átlagolnak.
Ezen a listán Új Zéland az ötödik helyen áll: Franciaország, Svájc, Ausztrália és Dánia után.
Jópofa egyébként böngészni a listát és nézegetni: Megélhetési Költségek címén egy ponttal vagyunk lemaradva Magyarországtól (a lista készítői szerint 1 százalékkal drágább az élet itt), míg mondjuk a Szórakozás és Kultúra kategóriában 22 ponttal kapott többet Kiwiország szülőhazámnál. Itt nyilván nem csak a kultúrális életet vették számításba, hanem a környezet adta sportolási, természetjárási lehetőségeket is – mert szubjektív értékelésem szerint, az új-zélandi kultúrális élet nem ér a magyar nyomába.
A végső értékelés még beszédesebb: a listavezető Franciaország 88 pontot kapott, míg Új Zéland 84-et.

De nézzünk egy kevésbbé szubjektív/kommersz felmérést:

2. A gazdasági szabadság indexe

Az amerikai Heritage Foundation idei felmérése január közepén jelent meg. A 157 országot tartalmazó listán Új Zéland ismét az ötödik helyez végzett, és a “Teljesen szabad gazdaság” címkével látták el. A lista első öt helyezettje: Hong Kong, Szingapúr, Ausztrália, Egyesült Államok, Új Zéland.
Ez az összeállítás már 10 szempont alapján osztályoz: Üzleti szabadság, Kereskedelmi szabadság, Fiskális szabadság, Szabadság a kormánytól, Monetáris szabadság, Befektetési szabadság, Financiális szabadság, Vagyon szabadság, Mentesség a korrupciótól, Munkaerő szabadság.
Érdemes ebből a jelentésből is szemezgetni egy kicsit. Új Zélandról ezt írja (többek között):

“… Új Zéland a fiskális szabadság és kormánytól való szabadság területén tud még fejlődni. A legfelső adókulcs meglehetősen magas, ahogyan az adóbevételek és a kormány költése is; de mindezek a problémák eltörpülnek a gazdasági szabadság mértéke mellett. Új Zéland gazdasága globális versenyző, és a gazdasági szabadság regionális modellje.”

és még

“Két évtizednyi következetes gazdaságpolitika és a struktúrális reformok végrehajtása után, Új Zéland modern, flexibilis gazdasággá változott, ahol a legalacsonyabb a munkanélküliség az OECD országok között.”

Érdekes egyébként tudni, hogy a Transparency International korrupciót mérő listáján, Új Zéland a megosztott második helyen áll Finnországgal együtt. Az első helyezett Izland. Ez azt jelenti – amire a Heritage Foundation elemzése is kitér egyébként -, hogy Új Zélandon gyakorlatilag nincs korrupció.

Még egy utolsó ténydarab a végére: a The Times oktatással foglalkozó különszáma összeállította a világ 200 legjobb egyetemének listáját. Ezen két új-zélandi egyetem is szerepel: az Auckland University az előkelő 46. helyen áll, míg az Otago University a 79. helyen. Összehasonlításképpen: az első helyen a Harvard áll, a Heidelberg University az 58., a Boston University a 66., a Lomonosov pedig a 93.

Ezek a tények önmagukért beszélnek és talán sikerül érthetővé tenniük, miért éppen Új Zéland.

Bulvár

Történt a minap, hogy kisebb felzúdulást váltott ki egy alkalmi sztriptíz.
Az egész talán csak azért ragadt meg bennem, mert olvastam a hírt: egy magyar páros sikeresen feljutott a Déli-sarkvidék legmagasabb, Mount Winson nevű csúcsára.
Ha jól sejtem, ugyanezen a napon, a Canterbury Egyetem egyik lányhallgatója a Scott Bázis bárjában mulatott, amikor az egyik férfivendég alsónadrágra vetkőzve körbeugrálta a billiárdasztalt.
A lánynak sem kellett több: felajánlotta, ha a bárban tartózkodók összedobnak neki 200 dollárt, ő is megteszi ugyanezt. A pénz persze pillanatok alatt összegyűlt, a leányzó pedig nemcsak állta a szavát, de rá is tett egy lapáttal: teljesen meztelenre vetkőzött.
Nem nagy hír, tudom, még az is alig ad pikantériát a dolognak, hogy éppen a Déli Sarkon történt (bár lám-lám ott is van éjszakai élet), amin azonban jót mulattam, hogy a bázis vezetősége mennyire felháborodott az eseten.
Álságos szemforgatás persze: ha nem a Scott Bázis megalapítása 50.-dik évfordulójának előestéjén – Sir Edmund Hillary és Helen Clark látogatása előtt egy nappal – történik, nyilván a kutya sem törődik az esettel, így azonban nyomozást meg felelősségre vonást követeltek.
Szerencsére az egyetem vezetősége helyén kezelte az incidenst, és egy formális bocsánatkérés után, minden további következmény nélkül lezárta ügyet.

Más: néhányan nekiálltak spemmelni a Google Maps-et. Hatalmas logókat és hirdetéseket helyeznek el közparkokban, amikor arra számítanak, hogy a nagyfelbontású képeket készítő repülő arra jár. Csak én lettem túl konzervatív, hogy ez mégsem tetszik nekem?

Page 37 of 54

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: