Azt azért nagyon szeretném tudni, ki olvas Malajziából. De tényleg. Üdv. Meg persze mindenki más kedves olvasómnak is.
Erről hirtelen az eszembe jutott, hogy a blogolás lehet interakív is, ehelyütt jelzem tehát, kommenteljetek csak – legfeljebb jól kimoderálom, ami nem tetszik. Mert ilyen vagyok…
Page 47 of 54
Már régebben elhatároztam, hogy nem politizálok a blogban.
Magyarországtól túl távol vagyok ahhoz, hogy meg tudjam érdemben ítélni a történteket, Új Zélandon meg még nem vagyok annyira otthon. Szóval leszögeztem magamban, hogy távol tartom magam a politikától – legalábbis itt -, most mégsem tudom megállni, mert gyönyörű gyöngyszemre bukkantam a Kiwiblogon.
A közzétett képhez tartozó kérdés: melyik ország, melyik pártjának képviselőjelöltjét ábrázolja.
Nem is a válasz a legérdekesebb – bár számunkra talán pikáns -, hogy Hajnal Ban-ról, egy magyar származású ügyvédről van szó, aki a konzervatív Ausztrál Nemzeti Párt képviselőjelöltje, hanem a kérdést követő commentek között leltem pár egészen szívet melengető példányt.
Hogyaszondja:
“Pretty easy really. Better looking people always joing a right wing party, while those who are more homely belong to the labour party.”
(Roppant egyszerű. A szebb külsejű emberek mindig a jobb oldalhoz csatlakoznak, míg az igénytelenek a munkás párthoz.)
“just very obvious that she is not a socialist –
the socialists tend to have a chip off the shoulder, comfortable shoes and butt ugly.”
(teljesen egyértelmű, hogy nem lehet szocialista –
a szocialisták általában közönségesek, kényelmes cipőjük és ronda seggük van.)
“Very true. Left-wingers tend to be very ugly people.”
(Nagyon igaz. A baloldaliak általában nagyon ronda emberek.)
“And they smell too…”
(És büdösek is…)
Nem akarom elhallgatni persze, hogy vannak másféle megnyilvánulások is, de a fenti vonulat roppant szembeszökő.
Ronda, közönséges nagyseggű vagy nemzetáruló, pufajkás gyilkos?
Bizony, jól példázza a két konzervatív, jobb oldali gondolkodásmód különbségét és színvonalát.
S ha már a politikánál tartunk: az ihatesocialism blog (gyűlölöm a szocializmust) érdeklődés hiánya miatt a jövő hónaptól beszünteti működését. Az oldal gazdája azonban szívesen a megfelelő ember rendelkezésére bocsátja.
Valami azt súgja, ilyen hír Magyarországról egy darabig nem érkezik sajnos.
A rugby nemzeti sport, és Új Zéland jó benne – nagyon. Az All Blacks – a nemzeti válogatott – megnyert már minden címet, amit csak lehetett.
Én is gyorsan megszerettem – jó pár meccsen jártunk is, ami mondjuk a foci esetében nem fordulhat elő. Érdekes megfigyelni, hogy amennyivel durvább a játék, annyival békésebb a közönség: a rugbymeccs családi szórakozás, simán ki lehet menni kisgyerekekkel, s a rajongó tábor összekeveredése nem harcot, hanem közös sörözéseket indukál.
A rugbymeccs show is: kabalafigurákkal és dögös szurkolólányokkal, de legfőképpen a nemzeti büszkeség egyik pillére.
Nem csoda tehát, hogy hatalmas harc folyt tavaly a négyévente megrendezendő Rugby World Cup 2011-es színhelyének elnyeréséért – állami szintű erőfeszítéssel, és kisebb diplomáciai feszültséggel övezve. (A legutóbbi 2003-ban Angilában, a legközelebbi jövőre Franciaországban lesz.)
Végül Új Zéland kapta a rendezés jogát, s azóta gőzerővel folynak az előkészületek. Ami miatt mindez most az eszembe jutott: ma születik meg a döntés a világbajnokságra épülő/bővülő stadionok ügyében. (Az eredményt majd pénteken hirdetik ki.)
Aucklandben két lehetséges koncepció csatázik: vagy a már meglévő Eden Park-i stadiont bővítik mintegy 320 millió dollárból, vagy egy vadonatúj épül a belvárosban, a mostani teherkikötő helyén szolid 700 millió dollárból. Az ügy meglehetősen megosztja a közvéleményt – egyes elemzések tökéletesen értelmetlennek tartják az új stadiont, amely sosem térül meg, míg lobbistái az aucklandi gazdaság várható felpörgéséről beszélnek.
Az új, vízparti stadion egyik fő támogatója egyébként Helen Clark miniszterelnök…
Kíváncsi leszek a végeredményre, már csak azért is, mert egyelőre nem tudok eligazodni a sok megjelent elemzés és hír között – az egyik például a tervezett tengerparti stadion czunami állóságát vonja kétségbe -, gyanúsan lobbiízűnek tűnik a legtöbbje. David Farrar – a Kiwiblog szerzője – ugyanakkor a Wellingtonban hasonlóképpen az öböl mellé épült WestpacTrust Stadium hatalmas sikerét emlegeti, igaz, az mindössze 130 millió dollárba került. Egy kivétellel a fő kérdéseket azért megfogalmazza a Kiwiblog:
1. Megéri a 700 millió dollárt?
2. Ki fizeti a cehhet?
3. El tud egyáltalán készülni 2011-re?
Amiről viszont nem tesz említést, pedig legalább ilyen fontos szerintem, az a látvány és a városkép.
A tegnapi New Zealand Heraldban egyebek mellett egy koncepciórajzot is publikáltak, ha annak a legkisebb köze is van a valósághoz, én azonnal Eden Park pártivá válok. A kép ijesztő volt minden szempontból: az épület ufószerű rondaságán kívül a belváros látképének tökéletes elrútítását tudnám kiemelni.
Érdekes egyébként a különböző vélemények ütközését látni a Kiwiblogon, a commentek lefedik a teljes témakört.
1605 november 5-én, egy csoportnyi katolikus angol nemes Robert Catesby vezetésével I. Jakab királyt gondolta felrobbantani, az egyszerűség kedvéért az angol parlamenttel együtt. Jakab művelt uralkodó volt, a parlament alsóházával való folytonos vitái között még arra is maradt ideje, hogy Daemonologia címmel könyvet írjon, majd kishíjján csődbe vitte az angol királyságot.
A lázadók azonban nem ezért, hanem protestáns hitéért és az anglikán egyház megszilárdításáért tett erőfeszítései miatt csempésztek úgy harminchat hordónyi jó minőségű puskaport a parlament alatt bérelt pincehelységbe, hogy azután elbukjanak egy levélen, amely egy királyhű lordot próbált figyelmeztetni: aznap okosabb lenne távolmaradni a politikától.
A merénylet meghiúsult, az összeeskövőket elfogták és kivégezték, különösképp egy Guy Fawkes nevű zsoldos fázott rá az egészre, akit tettenértek az ominózus pincében, s egy darabig egyedüli gyanusítottként kellett elszenvednie a középkorban szokásos, oly barátságtalan kérdezősködést, aminek a végén nyilván kifejezett megváltásnak értékelhette a felakasztását követő felnégyelést.
Ámbár Guy Fawkes – aki Spanyolroszágban Guido néven szélhámoskodott – sem szellemi atyja, sem vezére nem volt a Puskaporos Árulásnak nevezett eseménynek, valahogy mégiscsak úgy hozta a sors, hogy róla nevezték el az éjszakát, amit az angol birodalomban (illetve a maradványában) azóta is megünnepelnek.
A sikertelen merénylet évfordulóján – Guy Fawkes Night vagy Fireworks Night – már napközben elkezedenek petárdázni a jónépek, de állítólag van ahol szalmabábot hordozó gyerekek járnak házról-házra pénzt kéregetni, mondván: Penny for the guy.
Akárhogyan, Új Zélandon ebből csak a petárdázás dívik, az viszont nagyon – tegnap délutántól kezdve késő éjszakáig ment a tűzijátékozás, úgyannyira, hogy estére komoly lőporfüst felhő gomolygott az utcán. Jópofa volt egyébként.
Ebből is látszik, hogy az angolszász pragmatikus népség, nem állami pénzen durrogtat, inkább megoldja magának, és a látványos végeredményt tekintve azt hiszem ez jóval szórakoztatóbb is.
És végül álljon itt az estéhez köthető rigmus, mintegy kultúrtörténeti érdekességképp:
- Remember remember the fifth of November,
- Gunpowder, Treason and Plot,
- I see no reason why gunpowder and treason
- should ever be forgot.
- Guy Fawkes, Guy Fawkes, ’twas his intent
- to blow up the King and the Parliament.
- Three score barrels of powder below,
- Poor old England to overthrow:
- By God’s providence he was catch’d
- With a dark lantern and burning match.
- Holloa boys, holloa boys, make the bells ring.
- Holloa boys, holloa boys, God save the King!
- Hip hip hoorah!
A képen, balról jobbra: Kinga; a főnököm Pete; See; és kopaszon, pocakkal én.
A rajtam látható nadrág utolsó vizuális emléke is egyben a kép: bármennyire is kedvelem a szerintem kekizöld, párom szerint barna ruhadarabot, a túrán elérte a vég: gyakorlatilag cafatokra szakadt a hegymászás közben.
Ma mindenesetre kihisztizek egy igazi cowboy kalapot, ha a fene fenét eszik is: ezt a kopasz fejet valamivel óvni kell az új-zélandi naptól, és baseball-sapkát nem vagyok hajlandó hordani.
Nagyjából tizenkét és fél éve meghaltam – de már elmúlt. Az esetet nem lehet elfelejteni, nemcsak egyértelmű vizuális nyomai miatt, de mert néha érzem a fiziológiás utóhatásait, mint például most is.
A tegnapi túra végül gyökeresen átalakult: nem Coromandel, hanem Huia Point lett belőle. A lassan szokásossá váló ok: nem volt szállás a nyolcvan fős Coromandeli hutban, így Pete (a főnököm) kitalálta, menjünk inkább Huiara.
Az újabb terv szűkszavúsága némi kétellyel töltött el – a főnököm legendás túrázó és sportsman, ami csak annyiban problémás, hogy azt gondolja, ami neki megy és öröm, az másnak is.
Szóval amikor megérkezett az sms a program változásáról, némi aggodalommal hívtam fel – nem is őt, hanem a barátnőjét, aki mégiscsak törékenyebb és kezelhetőbb jószág -, hogy akkor most pontosan mire számítsunk.
Kinga megnyugtatott, semmiség az egész, gyönyörű környék, nincs is messze – ha nem akarunk ott aludni, simán hazaautózhatunk -, és egy kis séta.
Huia tényleg gyönyörű – nem messze Titirangi után, a Waitekere régióban -, de a kis séta egy egész délután tartó, izomszakasztó, 12 kilométeres hegyi túrának bizonyult.
Ahhoz képest, hogy a negyedénél felvettem, hogy maradok, és kérlelni kezdtem Pete-et, hogy telepítsük a hegyre az irodát, mert akkor nem kell sem tovább mennem, sem visszafordulnom, szóval ehhez képest a végére egész jóleső érézéssel nyugtáztam, hogy mekkorát “sétáltunk”.
Estére végül nem maradtunk – Seevel inkább az otthoni sörözés mellett döntöttünk.
Mondjuk mire hazaértünk, alig tudtam a lábamra állni – ez a megterhelés erősen igénybevette a bokámat, így az este további és a mai nap eddig eltelt részét komikus sántikálással töltöttem.
Egyébiránt gyanítom, valamiféle kis románc van itt kialakulóban: See – aki szerdán még kategórikusan kizárta a hétvégi programon való részvételt -, kifejezett csalódottsággal vette tudomásul, hogy Annamari nem jött túrázni – Annamari viszont nem erőltette meg magát, hogy szabaddá tehesse a szombatját, hiszen See úgysem jön.
Este aztán pizzázás, sörözős beszélgetés – és szerintem az érintett felek egymás kerülgetése – folyt, valamint See ajándékának, egy igazi kubai Havana szivar elfogyasztása.
Ha a sejtelmeim nem csalnak, See egyre gyakoribb vendég lesz nálunk – amit nem bánok -, és a végkifejletet is kifejezett kíváncsisággal várom.
Réka nullás géppel esett nekem, most teljesen kopasz vagyok.
Na jó. Hadd magyarázzam meg. Réka (aki az unokahúgom) így szokta férje, Lajos haját is lenyírni.
Valahogy úgy alakult, hogy nem járunk fodrászhoz – egyszer, még a megérkezésünk után kipróbáltam egy szalont, de Életem Értelme nem volt megelégedve az eredménnyel, azóta a hajvágás családi procedúra. Kezdetben Réka nyírt, aztán kedvesem, most pedig megint Réka – igaz ezúttal nem finomkodtunk: az ötletre, hogy nézzük meg, miként mutatok teljesen kopaszon, nagy bátran rábólintottam.
Az eredmény egyelőre furcsa és ambivalens: nekem tetszik, szerintem 10 évet fiatalodtam, de párom szerint úgy nézek ki, akár egy skinhead és ijesztő. Remélem megszokja, mert én tényleg szeretem: nem látszik, hogy negyven felé közeledve egyre gyérül a hajam.
Holnap egyébiránt ismét nagyobb kirándulásra megyünk, ezúttal a főnökömmel; a cél Coromandel. Az út nagy részét autóval tesszük meg – uszkve két óra -, majd hátizsákos újabb két órás gyalogtúra következik, hogy az éjszakát egy erdei menedékházban töltsük. Állítólag gyönyörű a hely, pontosabb képes beszámolóval majd vasárnap délután jelentkezem.
