Ma megkísértett az ördög.
Olyan állásra hívták fel a figyelmemet, amely egyike azon lehetőségeknek, amire mostanában vágyom.
Óriási, stabil multi-cég; fejlődési és valószínűleg továbblépési lehetőség; érdekes munka.
A kiírás feltételeinek többé-kevésbbé mind megfelelek. És a cég… igen a Google, ami azt hiszem, sok hozzám hasonló internetfüggő informatikus álma.
A dolognak persze egy szépséghibája van: az állás Írországban, Dublinban található.
A lehetőség előnyeit nem ecsetelem, egyfelől gyanítom minden további magyarázat nélkül is világos, másfelől nem akarom még tovább fájdítani a szívem.
Azért azt hiszem, délután viccből elküldöm az önéletrajzomat. Mit lehessen tudni?
Ha pedig komolyan vesznek, még szidhatom magam, amiért ilyen dilemmát teremtettem magamnak.
Page 48 of 54
Nincs mit szépíteni, tegnap este berúgtunk.
A terv és az elképzelés persze egészen más volt: See visszaérkezett kéthetes ausztráliai nyaralásáról, ezért úgy gondoltuk, hogy otthon (nálunk) tartunk egy – mondjuk így – munkavacsorát, ahol felvesszük ismét közös projektünk fonalát.
See nemrégen ugyanis átköltözött Albanybe, azaz viszonylagos közelségbe hozzánk, s így értelmesebbnek tűnt nálunk meetingelni munkaidő után, mint mindkettőnknek átautózni a város túloldalára az irodába.
Nagyjából semmit sem tudtam eddig See alkoholfogyasztási szokásairól – persze az az eddigi közös vacsorákon is kiderült, hogy nem teljesen absztinens -, így hát gondoltam, nem nagyon nyúlok mellé, ha veszek otthonra négy üveg sört.
Hadd szögezzem mindjárt le, az itteni üveg/doboz sörök nem félliteresek, hanem 3,3 decis kiszerelésben léteznek, így a fogyasztásunkat a továbbiakban ennek fényében tessék értelmezni.
Életem Értelme bolognai makarónit főzött vacsorára, szóval minden adott volt egy kellemes beszélgetéshez. Tehát iszogattuk a sört, megvacsoráztunk, és közben még dolgoztunk is egy picit, amikor megérkezett lakótársunk Annamari, meglehetősen feldúlt állapotban.
Neki most innia kell, hogy lenyugodjon felkiáltással rögtön azt kezdte firtatni, miféle alkohol található otthon, a hűtőben árválkodó két üveg sörön kívül. Amikor szomorúan szembesült a ténnyel, hogy semmi, kedvesemet karon ragadva a közeli Liquour Shopba indultak, és igen, ekkor követtük el a kapitális hibát.
Arra a kérdésre, hogy nekünk hozzon-e valamit, ugyanis határozott nemmel kellett volna felelnünk, ám szórakozottságból és mohóságból sört kértünk még.
Azonban már nem kettő vagy négy üveg érkezett az újabb etapban, hanem egy becsületes six pack, ráadásnak egy palack chianti, mert a bolognaihoz az dukál.
A bort ugyan hármasban ittuk meg – Annamari valami KGB nevű vodkás izével nyugtatta magát -, de a söröket Seevel kettesben. Engem kicsit aggasztott, hogy miképp fog ezek után autóba ülni, de megnyugtatott: a látszat ellenére ő alapvetően skót whisky párti, és előfordult már vele, hogy egy fél üveg elfogyasztása után is hazáig tudott vezetni.
Italozós beszélgetésünk végül az éjszakába nyúlt, így ma reggel nemcsak jócskán másnaposan, de kialvatlanul is ébredtem. Mindent összevéve azért jó kis este volt, és számtalan dolgot megtudhattam a kínai kultúrkörből.
A legmeglepőbbnek azt találtam, hogy a kínai nem egységes rassz, ők megkülönböztetik magukat – míg nekem néha azzal is problémám van, hogy egy koreait megkülönböztessek egy thaitól vagy kínaitól -, See például kifejezett büszkeséggel mesélte, hogy ő 90%-ban igazi, eredeti őskínai, azaz Han, és alig akad benne kevert vér, majd kiselőadást tartott a Hanokról, és a Han dinasztiáról.
Józan paraszti ésszel persze gondolhattam volna, hogy másfélmilliárd ember nem lehet teljesen egyforma, de ezt eddig valahogy mégsem realizáltam, azt pedig sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiók-rasszizmus bujkál bennük.
Aztán megtudtam, hogy inkább kiwinek tarja magát, mint kínainak, hogy már a dédanyja is új-zélandi állampolgár volt, csak a huszas években visszatelepült Kínába, így a szülei számára különösen egyszerű volt ide emigrálni. És közben fény derült az eddig számomra rejtélyes kérdés nyitjára is, hogy miképp lehet az, hogy az Immigration meglehetősen rigorózus nyelvi szabályozása ellenére ennyi angolul alig tudó kínai él Új Zélandon.
Mint kiderült a századfordulón nagyon sok bevándorló érkezett Ázsiából Új Zélandra, ám sokan közülük nem találták meg a számításukat, így a huszas-harmincas években, már új-zélandi állampolgárként visszatértek Kínába. Ez az állampolgárság nem veszett el számukra, sőt a leszármazottaik számára sem: most tehát könnyített módon egész nagycsaládok érkeznek, akik egész más elbírálásban részesülnek, mint az egyszerű újjonnan jöttek.
Mindig is érdekelt, hogy a kívülről egyébként kifejezetten zártnak tűnő kínai közösség hogyan tolerálja vagy nem tolerálja a keveredést, de See szerint legfeljebb a frissen érkezettek elutasítóak az idegenekkel szemben, a többedik generációs kínai kiwik (:-) természetesnek veszik, ha valamelyikük fehér partnert választ. Példaként említette, hogy eddig neki is csak fehér barátnője volt, és a családjában az ő korosztálya mind europid párt talált magának.
Aztán beszélgettünk még mindenféléről, amire az igazság szerint már nem nagyon emlékszem – azt azért remélem, hogy mégsem kérdeztem meg tőle, vajon szőrös-e a segge.
Azt hiszem az északi túránk második és harmadik napjáról jóval szűkszavúbban számolok be: egyszerűen túl sok idő telt el azóta, hogy minden részlete a kezdeti lelkesedéssel töltsön el. Nem mintha kevésbbé érdekes lett volna, csak…
Örök tanulságként szolgáljon, ha hagyom az élményt üllepedni, az emlékeket fakulni, akkor kevesebb mondanivalóm lesz róla. Ez persze nem feltétlenül baj, vagy legalábbis azt hiszem.
Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, s kissé kábán, némiképp kétségekkel eltelve üldögéltünk a vendéglőben, ahol méregdrága reggelit szolgáltak fel. Mire azonban végeztünk az evéssel kisütött a nap is, így fellelkesülten a várható időjárástól, a Ninety Miles Beach hozzánk közelebb eső vége, a Giant Sand Dunes felé vettük az irányt.
A látvány káprázatos: a haragoszöld növénytakaró és a valószínűtlenül kék óceán között egy darab hamisítatlan sivatag.
Talán geológusnak, talán egyszerűen csak műveltebbnek kéne lennem, hogy tudjam, miképp keletkezhetett ez földtani különlegesség – mindenesetre egész valószerűtlen a képződmény.
A hatalmas homokdűnék megmászása közben egyszerre megértettem, miért pusztulhat el olyan egyszerűen az ember a Szaharában: a meredek emelkedőn felfelé kapaszkodni hatványozott megterhelés, csak minden harmadik lépés minősül hasznosnak, az első kettő csupán kisebb homokzuhatagot indít lefelé. Nekem a legnagyobb dűne megmászása elégnek is bizonyult, a vége felé legszívesebben csak elhevertem volna, várva a kiszáradást meg a keselyűket. Gondolom ha ezt még a nap negyven, negyvenöt fokos izzó poklával kombináljuk, a nálam kevésbbé puhány, edzettebb emberek is gyorsan eljutnak nincstovább állapotba – egy-két meredély megmászása után hiába lehet a potenciális oázis a következő mögött, már nincs erő, ami továbbvinné az emberfiát.
A homokdűnék viszont eddig még nem tapasztalt szórakozással szolgáltak, a Sand Surfinggel (Homokszörfözés). Mind Waitiki Landingben, mind a Dűnék lábánál lehetett bérelni szörfdeszkára hajazó – bodyboardnak nevezett – eszközt. Ezt magával hurcibálja az ember a domb tetejére, aztán ráfekszik és visongatva csúszik lefelé, hogy újra mászhasson fel és kezdje előről. Bandi és Jocó sem volt rest deszkát kölcsönözni, így mindannyian kipróbáltuk az élményt – kivételt csak Életem Értelme képezett, aki köszönte szépen és nemkért a dologból.
Jó volt egy kicsit gyereknek lenni megint.
Kora délután indultunk tovább, az éjszakát már a keleti parton, Bay of Islands egyik nagyobb városában, Russelben akartuk tölteni. Életem Értelme annyira fellelkesült az előző napi vezetési élménytől, hogy eldöntötte, ő ül a volán mögé. Végül közel 120 km vezetett minden gond nélkül. Próbáltam nem belepofázni, de ez eleinte egyáltalán nem sikerült, később is csak rettenetes önuralom árán. Mindent összevéve tökéletesen uralta a Bighornt, a beleszólási kényszert inkább kezdőségének tudata, mint valós tények váltották ki.
Bandi előremotorozott, mi valahol lehagytuk Jocóékat, s már Bay of Islands festői kis településein hajtottunk keresztül, azt latolgatva, hogy komppal menjünk-e át Russelbe, vagy kerüljünk, amikor Bandi telefonált: ne erőltessük a dolgot, a városban nincs hol aludni.
Persze elkövettük azt a hülyeséget, hogy nem foglaltunk szállást előre – illetve Jocóék megpróbálták, de aztán egy sikertelen kísérlet után fel is adták -, valahogyan egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a hosszú hétvégén nem mi leszünk az egyetlenek, akik kirándulásra adják a fejüket.
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, amíg végképp ránkesteledik, és azonnal lecsapunk az első szóbajöhető szálláshelyre – Russelt felkereshetjük másnap is.
Jocóék viszonylag gyorsan sikerrel jártak: találtak egy kempinget szabad sátorhelyekkel, ám ez rajtunk nem segített, tekintettel, hogy sátorral nem rendelkeztünk.
Paihia gyönyörű kis tengerparti település, igazi mediterrán üdülőparadicsom, ám a környék iránt érzett csodálatunkat némiképp beárnyékolta a keserű tudat, hogy csak nem akadt kiadó szoba. Miután végigjártuk a szóbajöhető backpackerseket és moteleket, komolyan kezdtünk kétségbe esni, egyikünk sem lelkesedett a kocsiban alvás ötletéért.
Elkeseredésünkben tértünk be egy már ránézésre is drága szállodába, ahol persze tudtak volna szobát adni, ám az egy éjszakáért 208 dollárt fejbeverően drágának találtuk.
Elszántuk magunkat egy utolsó körre – bennem közben a kényelmesség kezdte lekűzdeni a skótot -, s már éppen azon voltunk, hogy visszatérünk a szállodába, amikor leszólított minket egy jóember:
Látta ám, hogy itt körözünk, és hogy mindennel megpróbálkoztunk, de ott van az Admiral View Lodge, ami tudja, hogy öt csillagos, de azért szerinte érdemes megnézni, mert nem olyan vészesek az árai, mint elsőre gondolnánk. Gyorsan kiderült, hogy neki épp az Admirallal szemben van egy hotelje, persze szobája már rég nincs, s csak a kollegialitás beszélt belőle, meg mert tudja, hogy az Admiral még nincs tele.
Gondoltuk, sokat nem veszíthetünk, teszünk egy próbát. A kis hotel valóban elriasztott minket elsőre – jól láthatóan luxus szállásnak építették, úgy tippeltük megfizethetetlenül drága.
Épp ezért némi kétellyel slattyogtam a recepcióhoz, ahol maga a tulaj ügyködött – mosolygós, törzsgyökeres kiwiember. Kérdésemre, hogy van-e szobája, közölte, hogy már csak a legszebb (és legdrágább) lakosztály kiadó, s az ráadásul háromszemélyes: egy franciaágy meg egy sima van benne. Mintha csak nekünk találták volna ki.
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor kiderült az ára – 135 dollár egy éjszakára. Döbbenetenben angolul is elfelejtettem, s magyarul kérdeztem vissza: – Mi? Mennyi?
A jóember azonban úgy látszik megértette, mert mosolyogva ismételte meg, lassan szótagolva.
Persze azonnal a kezébe csaptam, és jól tettem: épp jöttünk ki a recepcióból, hogy megmutassa a szobát, amikor egy újabb késői vendég fékezett az udvaron. A fickó kipattant az autóból, sietősen a tulaj mellé került, s amikor megtudta, hogy épp most kelt el az utolsó szoba is, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Nem zavartatva a ténytől, hogy ott állok és hallom minden szavát, közölte, hogy 100 dollárral többet fizet, mint a rendes ár.
Kíváncsi lennék, Magyarországon hány hoteltulajdonos tett volna, ahogyan a mi kiwink, aki sajnálkozva széttárta karját: a szoba elkelt, nem áll módjában az ajánlatot elfogadni.
Mindezt úgy, hogy még egyetlen sort nem írtunk a vendégkönyvbe, és egyetlen fillért nem fizettünk ki.
Igen, ez a mentalitás még egy év után is meglep. Kíváncsi leszek, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ezt tartsam természetesnek, hogy kioldódjanak a magyar reflexeim.
A szoba és a szervíz valóban öt csillagosnak bizonyult, a többiek átjöttek a kempingből – így elalvás előtt még sörözgettünk, és közben nem tudtam legyőzni a szállásunk felett érzett diadal érzését.
Reggelre aztán beköszöntött a hétvégére jósolt rosszidő, a felhőrengeteget látva, a kiadós esőben inkább a hazatérés mellett döntöttünk – Russel és a Bay of Islands tüzetesebb felfedezése még hátra van.
Nem véletlenül nem írtam tegnap, ugyanis oktatáson vettem részt, amit nagyképűen Internet Marketing Conferencenek hívtak.
Szolid 1000 dolláros részvételi díját a cégem fizette – én próbáltam tiltakozni, de hiába: a főnököm szerint biztos tudnak újat tanítani ennyi pénzért.
Nem tudtak.
Ez már akkor gyanussá vált, amikor a rádöbbentem, a résztvevők azon elényésző kisebbségéhez tartozom, akik számára az informatika nem szitokszó.
Hogyan fogalmazzam meg azt a pánikot, amit akkor éreztem, amikor bevezetésképpen elkezdték magyarázni, mi az internet? Végül nem volt szörnyű: gyorsan túljutottunk az alapfogalmakon, hogy rátérjünk olyan grandiőz tudnivalókra, mint Search Engine optimalizáció, meg Vertikális Portálok.
Végül egész érthetően ledarálták egy hozzám hasonló geek számára a tudnivalókat, azt azonban erősen kétlem, hogy a hallgatóság nagyrészét kitevő egyszerű marketingesek bármit megértettek volna.
Mindenesetre, akárcsak nekik, nekem is egy újabb papírral gazdagodott a gyűjteményem: tegnaptól Certified Internet Marketing Expert vagyok.
Az egyik legkülönösebb, legszokatlanabb és legbosszantóbb kultúrkülönbség bevándorlók számára a bútorzat kérdése lehet. Erre ugyanis sehol, senki nem készíti fel az embert.
Új Zélandon a szekrény nem divat. Úgyannyira nem, hogy klasszikus bútoráruházakban hiába is kerestünk szekrényt: ezt a kategóriát nem ismerik.
Van tallboy, ami a komód megfelelője, de a jól megszokott – rúddal az akasztós ruhának, polcokkal a többinek – szekrényt égen-földön nem találni.
Ez persze nem feltétlenül baj: a házak nagytöbbsége legkevesebb kettő, de inkább több beépített szekrénnyel rendelkezik – és ezt nem is mulasztják el a hirdetésekben közzétenni.
A gond akkor van, ha belefut az emberfia egy olyan házba, ahol ez a feature kimaradt – mint például mi is. Tekintettel arra, hogy érkezésünkkor fogalmunk sem volt, hogy szekrényt beszerezni nagyjából a Szent Grál utáni hajszával ér fel, nem akadtunk fent a beépített szekrények – a storage – hiányán, gondolván, a többi bútorral együtt úgyis meg kell vennünk.
Hónapokig kergettük megfelelő szekrényt, aztán már bármilyen szekrényt – míg beletörődtünk, minden hiába, nem fogunk kapni. Vagy máshová költözünk, vagy kerítünk egy asztalost, vagy maradunk a karnisokra akasztott ingek, bőröndökből és nájlonzacskókból előcimbált ruhák fémjelezte valóságban.
Ez utóbbit nagyon meg lehet unni egy év alatt, higyéttek el.
Sokáig azzal a gondolattal szedáltuk magunkat, hogy költözünk, és ezúttal odafigyelünk majd a megfelelő számú és mérető gardróbra, ám ahogy egyre tolódott a költözés időpontja, úgy vált egyre sürgetőbbé a probléma megoldása.
Végül, mikor – feláldozva az egyébként naphosszat használaton kívüli dolgozószobát, amely egykor János hálója volt, és a privacynket – befogadtuk ideglenes lakótársnak Annamarit, a probléma elhatalmasodott.
Annamari beköltözött egy hete, és ezzel olyan káosz uralkodott el, aminek a felszámolása nem tűrt halasztást.
A hétvégét ennek a felszámolására szántuk, eldöntvén: történjék bármi, de szekrényszerűséghez kell jutnunk.
A kutatás először a Freedom Furnitureben látszott eredménnyel járni: olyan Mobile Robeot (Mobil Szekrény) találtunk, ami kellő mérettel, egész esztétikus megoldást nyújtott, tolerálható (130 dollár) áron. Lelkesedésünket némiképp lehűtötte, hogy a közeli boltban csak a mintapéldányt tekinthettük meg, s hogy egész Manukauig (Dél-Auckland, 40 perc autóval) kellett autóznunk egy megvásárolható pédányig. Mindenestere boldogan cipeltük haza a kínai ipar remekét, hogy aztán örömünk dühöngésbe csapjon, amikor az összeszerelés folyamatában felfedeztük a lyukak hiányát.
– Damn, gyárihibás ez a vacak.
Szombat késő délután lévén esélyünk sem volt a korrigálásra, így meglehetősen gyászos hangulatban mentünk a már előre leszervezett grill-partira, ahol aztán végignéztük a múlt hétvégi túra Czuppy által készített képeit, és Bandi videoját.
Vasárnap a kötelező mosodai túrát (még mindig nincs mosógépünk, úgyhogy a Northcote Center mosodájába hordjuk a ruháinkat) követően azonnal Manukauba robogtunk, ahol dicséretes gyorsasággal elintézték a problémánkat: visszavették a hibás árut, és visszaadták a pénzt, tekintettel arra, hogy bármennyire is erőlködtünk, hibamentes termékkel momentán nem tudtak szolgálni.
Manukauban egyébként az általam valaha látott legnagyobb bevásárlóközpont van, megtippelni sem tudom a méreteit, legyen elég annyi, hogy autóval is tízpercekig tart bejárni.
Hiába nézelődtünk azoban, semmiféle megfelelő pótlást nem találtunk, pedig makacsul a fejembe vettem, addig nem nyugszom, amíg szekrényszerűséget nem lelek.
Ha egyszer sikerült, kell sikerülnie másodszorra is.
Életem Értelme javasolta a mostanában nyitott – azóta agyonreklámozott – Sylvia Park nevű plázát, amely hazafelé tartva egyébként is útba esett.
A Sylvia Park még csak félig kész, ám máris lenyűgöző méretű, és elképesztő áruválasztékkal várja a betévedőket. Itt bukkantunk a Howard Storage World nevű üzletre, amely nevéhez méltóan a tárolásra szakosodott. Rövid válogatás után ráleltünk egy szekrényre hajazó tárgyra, ami, ha esztétikailag nem is tökéletes (lévén a tervezők eredetileg üres gardróbszobába terveték), de funkciójában tökéletesen passzolt. Némiképp drágábbnak bizonyult, mint a Freedomos elődje (170 dollár), de legalább van szekrényünk.
Ahhoz képest, hogy milyen vacakul éreztem magam pénteken nap közben, estére – egy kis délutáni szunyókálás után – teljesen rendbejöttem, így kissé ünnepélyes hangulatban indultunk a Sky Towerbe vacsorázni.
Tudtam ugyan, hogy Életem Értelme akut tériszonyban szenved, de ezt sosem kapcsoltam össze pusztán a magasság tényével: valahogyan úgy képzeltem, hogy a pánik kiváltódásához nemcsak a magasság, de a védtelenség, meg a nyílt tér is kell. Így azután meglepetéssel észleltem, hogy kedvesem már az autóba ülés pillanatától elkezdett pániktüneteket produkálni – de erősen tartotta magát, így inkább komikus volt, ahogyan önszuggesztió képpen folyamatosan motyogta, hogy nem is lesz vészes.
Maga a torony a déli félteke egyik legmagasabb építménye – a reklám szerint a legmagasabb, de ezt kétlem némiképp – a maga 328 méterjével, de a forgó étterem, mely stílszerűen az Orbit nevet viseli, “csak” 190 méter magasan van.
Az Orbit egyébiránt valóban grandiőz, európai értelemben is osztályonfelüli étterem – ha leszámoljuk, hogy nincs terítő az asztalon -, szolid ételválasztékkal (mindössze két szellősen nyomtatott oldal az egész menü), ám elképesztően gyönyörű kilátás nyílik belőle. Hogy a vizuális orgiát tovább fokozzák, az étterem lassan forog a torony körül, mérésem szerint – amit persze némiképp befolyásolt a közben fogyasztott 2004-es évjáratú Hawke’s Bay dűlőiről származó Cabernet Sauvignon – 20 másodpercenként tesz meg egy métert, s kb. egy óra alatt egy teljes fordulatot.
Párom hősiesen küzdött tériszonyával: részint a borba, részint az evésbe próbálta folytani, ez pedig többé-kevésbbé helyes taktikának bizonyult, mert mindent összevéve jól érezte magát, és még a kilátás is tetszett neki.
Az étel jó volt, bár nem extra; igaz nem is kulináris szenzációkért jöttünk ide. Én inkább a biztonságra játszottam a magam csirkés mindenféléimmel, de Életem Értelme osztrigát evett – velem mondjuk tökéletes gyomorállapot esetében sem fordulhat elő, hogy nyers, döglött kagylót kanalazzak a héjjából.
Az árak tekintetében oda lyukadtunk, amire nagyjából számítottam: közel 200 dollár volt az este végszámlája – ebből mondjuk 24-et megúszhattunk volna, ha van annyi eszem, hogy az étteremben érvényesítem a parokolójegyet. Olcsónak tehát semmiképp sem olcsó, bár ha jobban belegondolok, Magyarországon is kényelmesen el lehet költeni ennyi pénzt egy osztályonfelüli helyen – különösen, ha számításba veszem az üveg bort és az osztrigát.
Új Zéland azonban valahogy megváltoztatja az ember pénzhez fűződő viszonyát – én legalábbis sokkal kritikusabban viszonyulok az árakhoz: soha életemben nem voltam annyira spórolós, mint itt.
Ma azzal búcsúzott el a főnököm, hogy én vagyok a cég valaha volt legprofesszionálisabb munkatársa.
Azért azt nagyon remélem, hogy ez nem igaz. A cég jövője szempontjából…
