Május 2 és június 18 közt Magyarországra látogatunk és erre a 7 hétre keresünk valaki megbízható albérlőt a házunkra.
A házikó /igazából egy ikerház egyik fele/ Auckland Beach Havenben van, két szobás, deckkel, kerttel, carporttal.A költségeink kímélése érdekében nem housesittert keresünk, hanem albérlőt.
A házat $330/hét-ért béreljük rezsi pedig kb: havi $80 internet és telefon, $30 víz és $70 áram.Ha valakit érdekel, írjon: [email protected] címre
Page 6 of 54
Kedves olvasóim, mindenféle kalandok, és sok-sok jószándékú segítség után, végül a Svájci nagykövetség jóvoltából, sikerült megszereznünk Mei schengeni vízumát, így szeptemberben három hetet Magyarországon töltünk. Mei még sosem járt Magyarországon, de még csak Európában sem, neki különösen izgalmas lesz ez az utazás. Szeretnék neki minél többet megmutatni, de legfőképpen elvinni néhány étterembe, ahol megismerheti, hogy milyen a magyar konyha, ha nem a férje főzi kiwi alapanyagokból. Ehhez szeretném a segítségeteket kérni: az én emlékeim már gyaníthatóan elavultak, és fogalmam sincs, hogy melyik étterembe vigyem, ahol mindeféle klasszikus magyar főztöt kipróbálhat, lehetőleg minél magasabb színvonalon. Nem az új gasztró mizéria csúcséttermei gondoltam, hanem olyanokra, ahol borjú-paprikást, bécsi szeletet, gulyást, hortobágyi palacsintát, újházi tyúkhúslevest lehet kapni, lehetőleg családbarát környezetben. Amolyan Náncsi Néni vendéglője típusra gondoltam, de oda (ha még megvan egyáltalán) mégsem szeretnék minden nap elmenni.
Kérlek benneteket, ha van ötletetek, akkor a kommentekben osszátok meg velünk.
Köszönöm.
Nem is emlékezem, hogy utoljára mikor dolgoztam ilyen sokat, ilyen kevés pénzért. Az ügyfél és projekt, ami eleinte könnyűnek és gyorsnak tűnt, a végére gyűlöletes lett, kimerítő és végetérni nem akaró. Hírértékű tehát, hogy befejeztem, most jó nekem, persze azon a módon, ahogy a régi viccben, amikor Móricka odacsukja a macska farkát, mert milyen jó lesz neki, amikor majd elengedi.
Egy csomó tanulságot érdemes ugyanakkor levonni az ügyből.
A saját vállalkozásomat még a Hyundai előtt alapítottam, ez itt úgy megy, hogy egy szombat reggel felébredsz arra, hogy szeretnél egy saját Ltd.-t és miközben megiszod a kávédat létre is hozhatod az interneten, hogy a délután bevásárlás előtt a kezedbe legyen a hivatalos cégbejegyzés a cégbíróságtól meg az adószámod. A bankszámlára egészen hétfőig várni kellett. (Amúgy, amikor vállalkozó barát környezetről beszéltek, akkor én mindig ilyesmiről álmodoztam.)
Eredetileg azt képzeltem, hogy majd konzultációs munkákat vállalok, mert a konzultánsok semmi kis munkával rettenetesen sok pénzt keresnek, kód ellenőrzést, rendszer biztonsági auditok, ilyesmi. Ezzel ellentétben nyilván főleg különböző fejlesztésekre kaptam megbízást – de változatos volt, fizetett, és akkoriban jól is jött ez az extra pénz. Aztán elkezdődött a cégszamuráj korszakom, ami az anyagi aspektusát a különmunkának zárójelbe tette ugyan, viszont az új ügyfelek továbbra is ösztönöztek, hogy napra kész maradjak és kövessem az új technológiákat (a corporate IT egyik legnagyobb veszélye, hogy beragadsz a használt technológiákba). Viszonylag könnyen ment a work-life balance megtartása is: munka után minden este tudtam még pár órát dolgozni mialatt Mei tanult, aztán nagyjából este nyolckor befejeztem: volt magánéletem, jutott idő szocializálni, és azzal a tudattal éltem, hogy van egy olyan hátország, amire majd lehet építeni a jövőben.
Régóta foglalkoztat, hogy mi lesz majd. Van egy kor ugyanis, amikortól már nem könnyű programozóként állást találni, a szakma nincs tele 50 fölötti kóderekkel. Valahol 40 és 50 között a szakmabéliek managerek vagy konzultánsok lesznek, esetleg saját vállalkozást alapítanak. Én ugyan élvezem, hogy fix munkahelyem van, havi fizetésem, de nyilvánvaló, hogy idővel majd kell kezdeni magammal valamit – már a nálam tíz évvel fiatalabbaknak is tud lenni annyi szakmai tapasztalata, ami bőven elég bármilyen senior pozícióhoz, és hát más az ember teherbírása 30 évesen, mint 40 fölött. A versenyt még lehet bírni, a nehézséget az okozza, hogy nehezen vesz fel egy 35 éves manager valakit, akinek 15 évvel több tapasztalata van: a seggféltés nemzetközi.
Ilyen és hasonló megfontolásokból futtattam a saját vállalkozást, hogy, ha majd oda kerül a sor, akkor ne a nulláról kelljen indulni, hanem csak a súlypontot áthelyezni.
Aztán Mei terhes lett, ráadásul a nyűgösebb fajtából, akinek a reggeli rosszullétek az egész nap jelentkeznek, én pedig leállítottam a különmunkákat, úgy döntöttem csak a feleségemre, a terhességére fogok koncentrálni és nem vállaltam több ügyfelet. Életem legbékésebb és legboldogabb 6 hónapját töltöttem így – nem is emlékszem, mikor volt rá precedens, hogy a heti negyven óra munka mellett csak a magánéletemre tudtam koncentrálni.
A végzetes hibát a terhesség utolsó másfél hónapjában követtem el, amikor megérkezett az anyósom. Úgy gondoltam, hogy most már van segítsége Meinek, beesett egy könnyűnek tűnő, jól fizető projekt (mert a vállalkozás túlélte a féléves tetszhalált), és hát a külön pénznek is lett hirtelen helye: hogy mennyit lehet költeni egy még meg sem született gyerekre, azt majd egy külön posztban fejtem ki.
A munka első része nagyjából gond nélkül és gyorsan el is készült, bár voltak intő jelek. Ekkor kellett volna egyébként elköszönni, de aki fejlesztett már, tudja, hogy a további fázisokat nem szívesen adja ki az ember a kezéből, általában az első a legnyűgösebb, a többi már csak igazgatás, és abban van a több pénz. Amikor az ügyfél előállt tehát, hogy szeretne további funkcionalitást, akkor jeleztem, hogy szívesen vállalom ha ráér, de nekem most lányom születik, úgyhogy március végétől tudok csak foglalkozni a munkával. Úgy kalkuláltam, hogy az első három hónap után már könnyebb lesz, beáll valamiféle rutin. Elképzelésem szerint munka után babázom és családozom, majd este 8 és 9 között Lilynek úgyis aludni kell mennie, tehát éjfélig egy csomó időm van, amikor tudok dolgozni. Naivitás.
Nem számoltam bele, hogy Lily nem szeret majd aludni, és gyakran tíz óra is van, mikorra elcsendesedik, hogy milyen – ha nem is túl nehéz –, de állandó és egyenletes megterhelés a napi 3-4-5 óra babázás, és hogy a hétvégékből sem lophatok, hiszen Mei alig várja, hogy valaki segítsen neki, és egy picit pihenhessen. És azt sem számoltam bele, hogy negyvenhárom évesen már nem ugyanakkora a teherbírásom, mint 30 évesen. Pokoli, stresszes és kimerítő fél év következett, állandóan változó és bővülő specifikációkkal, néha úgy éreztem, sosem lesz vége: közben megszűnt a szociális életem, és Mei szerint öregedtem tíz évet.
Tegnap elkészültem és elküldtem az elbocsátó szép üzenetet az ügyfélnek; és szentül megfogadtam, hogy vége a külön munkának, nincs tovább. Babázni fogok, családozni és megint lesz szociális életem, feltéve, ha a barátaim még nem felejtették el a nevem. És persze írok majd blogot is, mert lesz megint miről.
Ez most egy nagyon rövid, de nagyon komolynak szánt figyelmeztetés. Az elmúlt hónapokban többször is hallottam, hogy a Bevándorlási Hivatal bekeményített, és már a belépéskor is olyan szigorúságot tanúsított, amire az elmúlt tíz évben nem volt példa: reptérről visszafordított utasok, korlátozott (nem megváltoztatható) turista vízumok kiadásáról szóltak a hírek.
Pénteken azonban ismét az Instant Immigration szokásos rendszergazdai tevékenységét láttam el, ahol azt mondják, úgy tűnik, a Bevándorlási Hivatal kifejezetten rászállt a kelet-Európából érkezőkre, több bolgár és ukrán ügyfelük is bajba került, úgy hogy közben a magasan képzett, kifejezetten kívánatos bevándorlók kategóriájába tartoznak, úgy is, hogy minden vitán felül álló, jóhírű cégektől volt érvényes munka ajánlatuk. Minden esetben abba kötöttek bele, hogy a határon még turistának jelentkeztek – de nyilván már akkor tudták, hogy munkát akarnak vállalni, ergo hazudtak. Volt amelyiküket azóta már deportáltak, volt akiknek csak simán megtagadták az amúgy teljesen rendben lévő munkavállalási kérelmét.
Magyar áldozatról még nem érkezett ilyen konkrét hír, de az Instant Immigration szerint példátlan, ami folyik és úgy tűnik, hogy kifejezetten a kelet-Európaikat célozza. Hajnalka esetleg megoszthatná velünk, ha vannak tapasztalatai a közelmúltból.
Javaslom tehát mindenkinek, hogy többször is gondolja át, mielőtt az utazás mellett dönt és mindenképpen vegye fel a kapcsolatot bevándorlási szakértővel.
Ez a bejegyzés már régen kikívánkozott belőlem, de komolyan megírni akkor akartam először, amikor olvastam Szandra: Nyelvi korlátok című írását. Aztán a Tumblr-en egy más aspektusa – jelen dolgozatom témája – került elő, persze a mikroblog formai szabályainak és a magyar Tumblr szcéna hagyományainak megfelelően meglehetősen vitriolos formában.
A nyelv pedig állandó érzékeny pontja lesz majd minden ki, el és bevándorlónak, minél erősebb az anyanyelvi kultúrája, annál inkább. (Vannak persze kivételek, anyámon kívül hirtelen Faludy jut az eszembe – ha ebbe a szerencsés, nyelvzseni kisebbségbe tartozol, úgy csendben mosolyogj meg minket, de azért vedd tudomásul, hogy a jelentős többségnek ez a probléma valós.)
A problémát azt hiszem, nem is elsősorban az idegen nyelven tudás szintje, hanem az anyanyelvi tudás és az idegen nyelvi tudás közötti szint adja. Egy a magyar nyelvi kultúrára nem érzékeny, de az idegen nyelvet jól megtanuló számára sokkal kevesebb konfliktust okoz, mint azoknak, akik hangsúlyt fektettek az anyanyelvük különösen virtuóz használatára.
Szandra azt fogalmazta meg, ami az első néhány évben engem is a legtöbb bizonytalansággal töltött el – persze mindent el tudok mondani, csak nem úgy. Ez fals önképhez vezet (nem tudok elég jól angolul), amivel a környezet nemigen tud mit kezdeni, mert az átlagos kiwi percepció szerint jól beszélek. Hacsak nem kifejezetten olyan területen próbál elhelyezkedni a bevándorló, ahol a nyelvi kultúra az elsődleges értékmérő, az élet legtöbb területén a legtöbb anyanyelvű sem használ 10-15 ezer szónál többet, ez a szint pedig elérhető egy nem anyanyelvű számára is.
Én kifejezetten büszke lehettem a magyar nyelvtudásomra, az a fajta voltam, akivel szórakoztató beszélni, aki ura a nyelvének és mindent éppen úgy, olyan árnyaltan tud kifejezni, hogy az akár meghökkentő és imponáló tudott lenni. Ehhez képest óriási visszalépést jelentett az angol kommunikációs képességem. Emlékszem, naivan azt képzeltem amikor a kivándorlást tervezgettem, hogy néhány év múlva majd elébb angolra fordítom a magyarul megjelent dolgaimat, azután pedig angolul fogok írni. Emlékszem arra a szomorú felismerésre is, amikor szembe kellett néznem ennek az álmomnak a mulatságos, lehetetlen voltával: sok ezernyi angolul olvasandó köteten elolvasásán kívül az a közeg is pótolhatatlan, ami a magyar nyelvi kultúrám fejlődésében elengedhetetlen szerepet játszott, kezdve a szüleimtől, folytatva azzal a közösséggel, ahol kiteljesedhetett; ahol nemcsak elvárták, de nagyjából az egyetlen értékmérője volt az emberi minőségnek.
Aztán emlékszem, hogy néhány éve már főleg attól tartottam, és azért nyavalyogtam a hozzám közel állóknak, hogy ha párkapcsolatba kezdek egy nem magyar anyanyelvűvel, akkor miképpen tudom majd az érzelmeket úgy és olyan árnyaltan kifejezni, elvész majd az intimitás (nyilván a félelmeim abból is táplálkoztak, hogy tartottam attól, miképp leszek képes angolul csajozni, amikor magyarul meglehetősen támaszkodtam a verbális képességeimre). Utólag persze mulatságosnak tűnnek ez irányú félelmeim: a családi életem angolul folyik, az intimitás úgy is megvan, hogy nincs nyelvi virtuozitás – a gesztusok, egymásra hangoltság legyőzi az anyanyelvi különbözőséget.
Ez a bejegyzés azonban inkább arról akar szólni, hogy még ilyen háttérrel is, mint az enyém, hogyan fakul meg idővel az anyanyelvi készség. Nyilván személye és helyzete válogatja, hogy mikor és milyen szinten merül fel ez a probléma – de hiszem, hogy huzamosabb nem anyanyelvű környezetben tartózkodás után mindenkinél előkerül. Annak idején rettenetesen mulatságosnak, és őszintén bevallva manírnak, nagyképűségnek tartottam, ha (akkor még így hívtuk őket) a disszidensek elfelejtettek magyarul, és angol szavakat kevertek az akcentusos magyar beszédükbe. Az akcentust ugyan még most sem értem igazán, de ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy mindössze hetedik éve élek Új-Zélandon, amiből az első öt nem számít, mert akkor magyarul beszéltem itthon is. El tudom képzelni, hogy tíz év múlva nekem is lesz akcentusom, minden erőfeszítésem ellenére, mert hét évvel ezelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy ne találjam egy angol kifejezés magyar megfelelőjét, és úgy kelljen keresnem a szavakat, amikor apámmal beszélek. Egyelőre nem súlyos a helyzet, de a trend világosan kirajzolódik.
Vannak ugyanis szavak, kifejezések, amiket magyarul sosem használtam: egyszerűen nem voltam olyan élethelyzetben, ahol szükség lett volna rá. Hogy a legegyszerűbbnél kezdjem, amikor apámnak elkezdtem mesélni, hogy Lily már eszik szilárdat, hirtelen fogalmam sem volt, hogy a poridge, hogy szólna magyarul. Szerencsére apám megértette, utána pedig voltam annyira dühös, hogy megnézzem a szótárban. Ezt még nevezhetnénk rövidzárlatnak, de van egy csomó olyan kifejezés, amit magyarul, Magyarországon nem használtam, és nem csak hirtelen, de utána gondolás után sem ugrik be, miképp kellene szabatosan mondani magyarul. Nyilván sok mindent elárulnak rólam, hogy pont ezekkel a kifejezésekkel vagyok bajban, és az is valószínű, hogyha időt és energiát fektetnék bele, akkor pontosan le tudnám fordítani őket, de pont itt a lényeg: egy idő után az emberből elmúlik a késztetés. Az itteni magyar barátaim pontosan megértik ha angolul mondom is, nincs már meg a késztetés a mindennapokban, hogy megkeressem a szabatos magyar kifejezést, ezért aztán amikor nagy ritkán magyar-magyar a beszélgető partnerem, számomra természetesen, észrevétlenül mondom az angol kifejezést. Pont úgy, mint azok, akiket annak idején kigúnyoltam. Még nem you know-zom (talán mert angolul sem teszem sűrűn), de nem tudom hogy kéne mondanom a separation fear-t, a tummy time-ot, a family trust-öt. A work-life balance-ot persze körbe tudnám írni, de nem rémlik hasonlóan rövid és egyértelmű magyar kifejezés, a balance sheet-re biztosan van magyar kifejezés, de sosem használtam, így fogalmam sincs mi az, a midwife pedig (bába?, szülésznő?), mint a Plunket nurse, valami angolszász specialitás.
Azok a szavak, amelyeket nem használtam magyarul a mindennapi életben – ha itt viszont használom őket – kitakaródnak, sokszor a saját belső beszédemben is. Ez egyébként a legfurcsább. A kezdetekben, ha bármit meg kellett fogalmaznom, előbb magyarul fogalmaztam meg, azután lefordítottam. Mára nemcsak, hogy nem így teszem, de jelentősen nagyobb nehézséget is okozna, ha ragaszkodnék ehhez: visz a megszokás és a rutin, nemcsak a szavak, de a mondatok és mondatszerkezetek is angolul ugranak be először. Ez talán még nem érződik, ha odafigyelek rá, de egyre kevesebb a motiváció az odafigyelésre, egyre kevesebb a helyzet, amikor szükségem van rá, és a trendet nem tudom letagadni: az angol kifejezések egyre többször szivárognak át a magyar beszédembe. Ki tudja, talán húsz év múlva én is oda jutok, amit annak idején kiröhögtem. Néha azon gondolkodom, hogy harcolni kellene ellene. De a változás lassú, alattomos és idővel a motiváció is egyre fogy. Egyenlőre az tartja a homlokteremben a problémát, hogy szeretném szép magyarul megtanítani a kislányomat. Ha ez valami miatt nem sikerülne, valószínűleg ez a folyamat is felgyorsulna.
Nem hiszek abban, hogy teljesen el lehet felejteni az anyanyelvet. Azt viszont látom, miképp lehet rondán törni, idegen szavakkal keverni.
UPDATE: utólag végigolvasva a magamról írtak visszatetszést keltően nagyképűnek tűnhetnek. Ezért elnézést kérek, különösen azoktól, akik nem ismertek személyesen Magyarországon.
Kevés annál viccesebb van, mint amikor azt hallom kántálni a fürdőszobából, ahol Mei éppen Lily pelenkáját cseréli, hogy:
– Eszte jo, eszte jo…
– Cicijababaja…
Hét hónap alatt kialakulnak bizonyos rutinjai az apukáknak, így például én majd minden este lefekvés előtt verseket olvasok Lilynek egy hónapos kora óta.
Tekintettel arra, hogy az egyetlen magyar nyelvű gyerek könyvünk a Cini-cini muzsika, az ebben szereplő versek szerepelnek terítéken és ismétlődnek újra meg újra.
Két vers van, ami minden este szerepel a repertoárban: Zelk Zoltán – Este jó, este jó, este mindig jó és Weöres Sándor – Csiribiri-je. Ezek Lily kedvencei, amiket akkor is nyugodt figyelemmel hallgat végig, ha egyébként a többire nem figyel, mert teszem azt a nagy lábujja vagy a gyűrött plüss egere sokkal érdekesebbnek bizonyul.
Miután ezt a kettőt annyit olvastam, hogy kívülről tudom őket, ő pedig annyira szereti és rögtön megnyugszik tőlük (legalábbis időlegesen), ezért akkor is mondogatom neki, ha éppen nincs olvasás, csak úgy csitító indíttatásból.
Meinek is feltűnhetett, hogy ezek a kedvencek, és hát annyit hallotta ő is őket, hogy úgy tűnik, az Este jó, este jó első sora megragadt az agyában.
Így eshetett, hogy tegnap este ezt hallottam a dünnyögni a fürdőszobából: eszte jo, eszte jo – nyilván nem képes tökéletesen kiejteni, aztán miután a folytatás nem jutott eszébe, jött a csicsija babája – az ő előadásában: cicijababaja.
Roppant mulatságos volt ezt hallani, ugyanakkor megindító is. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy minden időnként felmerülő nehézség ellenére is mennyire szeretek multikulturális házasságban élni.
