Nyár

A tavalyi nyár volt a legrosszabb emlékeim szerint. Későn kezdődött, hamar vége lett, hűvös volt sok esővel. Úgy tűnik idén kárpótlást kapunk: már két hete tombol. November közepe óta gyönyörű az idő, a házban délutánra 28 fok van – már-már a légkondi bekapcsolását fontolgatom. Lily két hete minden délutánt a medencében tölt, ami jelentősen leegyszerűsíti a gyerekpásztorkodást. Cserébe viszont elkezdett kiégni a fű, úgyhogy egy hete elkezdtem locsolni megint. Picit aggaszt a várható vízszámla (fel fog menni duplájára a havi nyolcvan dollárról), de valamit valamiért.

Volt valami makogás, hogy az El Nina időjárás miatt lesz hosszú, száraz és meleg nyarunk, de aztán arról is szó volt, hogy a Balin kitörni készülő vulkán majd jól teleszemeteli hamuval a légkört és emiatt minden jól lehűl majd.

Ne felejtsek majd el visszatérni erre a témára mondjuk márciusban, hogy meghozzam a konklúziót. Egyelőre örülünk.

Időutazás

Időutazáson voltam az elmúlt napokban és egészen fantasztikus volt. Végigolvastam ugyanis a saját blogomat az elejétől a végéig: így találkoztam a saját fiatalabb valómmal. Érdekes és ambivalens érzéseket keltő volt végigkövetni magamat az elmúlt 11 éven, és tényleg csak azt sajnálom, hogy ekkora lyukak tátonganak az egyes bejegyzések között. Ez az experimentum azonban rá is világított, hogy miért érdemes írnom. Nyugodtan eltekinthetek attól, hogy ti olvasssátok-e – ha soha többet senki nem téved erre, akkor is érdemes, mert megteremti a lehetőségét, hogy később visszatérjek és felidézzem nemcsak az emlékeimet, de személyiségem fiatalabb stációit is.
Kimaradt 2013-ból a kínai utunk és az ottani esküvőnk, nem meséltem arról sem, hogyan lettem végül manager, még később igazgató. El kellett volna mondanom, hogy hogyan kezdte Lily előbb az óvodát, majd az iskolát, hogy mennyit aggódtunk, amiért csak piszok későn kezdett el beszélni. Hogy szerintem nem állt még készen a sulira, amikor elkezdte, hogy mekkora meglepetést okozott, amikor magától jelentette ki, hogy egyedül akar aludni a szobájában a saját ágyában; pedig előtte évekig küszködtünk ezzel. Hogy mennyire meglepett, hogy az előző házunkra – három éves múlt amikor eljöttünk – mennyire nem emlékezik, de amikor az építkezés befejeztével átköltöztünk az új házba, akkor hetekig hiányolta az időszakos bérleményt, ahol az építkezés alatt laktunk.
Hogy hogyan terveztem, hogy apám velünk lakjon vénségére és ezt hogyan akadályozta meg a politika végül. Hogy mennyi buktatóval jár az interkultúrális házasság, és hogyan jutottunk egymást végre megértve közös nevezőre. Ezek mind kimaradtak, és ugyan tervezem, hogy a meglévő fényképek felhasználásával majd felidézem a fontosabb mérföldköveket – akár az évekkel ezelőttieket is –, az már biztos, hogy a nüanszokról lemaradok: nem állnak itt mementóul, hogy milyen apróbb vagy nagyobb események foglalkoztattak akkoriban.

Írni fogok tehát, nem másnak, hanem magamnak. Ne haragudjatok ezért – természetesen örömmel látok továbbra is minden olvasót –, de muszáj leszámolnom a megfelelési kényszerrel, és szembenézni azzal, hogy miért és kinek írok. Nem hiszem, hogy a blog stílusa, akár tartalmában sokat változna ettől – pont mert így volt jó visszaolvasni az elmúlt évtizedet.

Nem fogadkozom innentől kezdve – de írni fogok, amikor lesz rá időm és amikor úgy érzem, hogy van megörökítésre érdemes mondanivalóm.

Szervusz naplóm, hamarosan találkozunk megint.

Az előző részek tartalmából (amelyek végül nem kerültek közlésre)

Sok minden történt mióta nem láttatok az életembe, meglehetősen eseménydús évek jöttek-mentek, egy ideje már ezért is halogattam a folytatást, mert piszok nehéznek tűnt felvenni a fonalat. Mindenesetre most teszek egy kísérletet, hátha nem fogy ki a szufla, és akkor mindannyian jól fogunk mulatni.

Azt mondja a blogmotor, hogy négy éve írtam utoljára, ami persze csalás – és nyilván programozói slendriánság – mert mindösszesen 3 és háromnegyed év telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Azóta Lily megnőtt, én megint új helyen dolgozom és el is költöztünk. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez utóbbival kezdem, mert sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekkel kapcsolatban.

Régi álmom volt saját házat építeni, olyat amit én/mi terveztünk, amiben nem kényszerű kompromisszumok sora a szobák elrendezése, ahol a konnektorok és a kapcsolók ott vannak, ahol lenniük kell, a falakban azok a kábelek futnak, amiket én szeretnék. A méret is lényeg persze, meg akartunk használható kertet, nagy teraszt és hogy jó környék legyen, meg jó iskola közel. Nem részletezem tovább a miérteket, gondolom mindenki akart vagy akar magának saját házat építeni.

Nagyjából az előző bejegyzésem időszakában kezdett az aucklandi ingatlanpiac megbolondulni, MeiMei-el hitetlenkedve figyeltük ahogy egyre értéksebbé válik az ingatlanunk. Ez persze önmagában még nem lett volna elég, hiszen nemcsak a mi házunk ára szabadult el, hanem a szobajöhető többi ingatlané is. Az áttörést az hozta, amikor az év tavaszán ellátogattunk barátokhoz egy távolabbi kerületbe: a Whangaparaora félszigetre. A hely nem volt teljesen ismeretlen előttem, Peter (emlékeztek még talán, ő a német bevándorlási ügynök barátom) lakott itt. Gyönyörű, tiszta, nyugis hely; jobbnál jobb beachekkel, híres iskolákkal és Auckland egyik legszebb yacht kikötőjével. De igazán akkor esett le az állunk, amikor megtudtuk az ingatlan árakat. Egyszerre elérhető közelségbe került a saját ház.

MeiMei eleinte óckodott – a hely nagyon tetszett neki – a messzeségtől. Valóban nincs közel. Úgy képzeljétek, mintha Szentendre Budapest egyik kerülete lenne – na jó, kilométerben talán a dupplája, de hát Auckland is kétszerese Budapestnek. Szóval MeiMei aggódott, hogy messze van, én azonban eddigre már pontosan láttam, hogy ez lényegtelen – ha a napi munkábajárás gyötrelmeit hajlandó vagyok bevállalni –, ugyanis az életünket amúgy is a lakóhelyünk körüli 10 kilométeres körzetben éljük – ha ebben a távolságban mindent megtalálunk, amire szükségünk van, akkor valóban nem számít, hogy a belvárostól 15 vagy 45 kilométerre lakunk. Túlzás volna azt állítani, hogy MeiMei egyből belátta volna az érvelésem helyességét, de végül kiegyeztünk abban, hogy odaköltözünk és amíg tart az építkezés meglátjuk, hogy mennyire tetszik. Ha mégsem lenne igazam, akkor eladjuk az új házat és keresünk valamit, ami nincs ennyire messze.

Lelövöm most a poént, jó? Mindhárman úgy gondoljuk, hogy életünk legjobb döntése volt.

A 2014-2015-ös nyarat az előző házunk felújjításával, szépítésével töltöttük, és végül 2015 márciusában hirdettük meg. A fehéren izzó ingatlanpiacra való tekintettel nem használtunk ügynökséget, így pont hat napba került eladni, kishíjján a duplájáért annak, amennyiért 2009-ben vettem. Április elején kezdtem az új munkahelyen, és három napra rá kiköltöztünk a félszigetre, így hivatalosan is coastiekké* váltunk. Nagyjából két hétbe tellett amíg megtaláltuk a tökéletes helyet és ahogy most megnéztem a dokumentációt, április 22-én vettük birtokba a telket, ami egy Shangri La Gardens nevű lakóparkban fekszik. Remélem minden olvasómnak megvan az áthallás James Hilton, A Kék Hold völgye című regényéből.

Ezután lelassultak a dolgok: építőcég választása, tervek, aztán még tervek, majd a tervek újrarajzolása. Azután már csak az építési engedélyt kellett kivárni, és szinte napra pontosan két évvel ezelőtt megtörtént az első kapavágás – amit persze sokkal prózaibb módon egy exkavátor ejtett meg.

Excavator at Lot 4 Serene Place

Nem megyek bele a decembertől a következő év szeptemberéig tartó építkezés részleteibe – talán majd egy következő posztban –, és az utolsó három hónap rémálomszerű hajtásába, amit fogalmam sincs hogyan tudtunk volna végigcsinálni, ha a munkahelyemmel nincs ekkora szerencsém, de végül 2016 szeptember 8-án beköltöztünk az új házba, és azóta is ott élünk legnagyobb megelégedésünkre.

* Coastie = Auckland északi felén, az Hibiscus Coast lakóit nevezik így.

Marks & Spencer

Ez most egy rövid megjegyzés lesz, elsősorban az új-zélandi meg ausztrál olvasóimnak. A Marks & Spencer  £30 rendelési összeg felett ingyenesen szállít házhoz. Érdemes megnézni őket, különösen a gyerekholmik miatt. Most rendeltünk Lilynek – az árak versenyképesek, valamivel a Pumpkin Patch alatt, minőségben és designban viszont simán veri. Szállításra két hetet igérnek, ehhez képest egy hét alatt ideér – csupa kellemes meglepetés volt a mai nap.

Bojler

Amikor megvettem a házunkat, egy öregecske, alacsony nyomáson üzemelő melegvizes bojlerrel volt felszerelve. Első ténykedéseim egyikeként  a hagyományos külön hideg-meleg vizes csapok kicserélése mellett  egy modern, rendes nyomású bojler szereltettem, mert szeretek pacsálni a kádban és szeretem, ha rendes, erős sugárban jön a melegvíz.

Azóta majd minden évben előfordult, hogy egy-egy napra a bojler minden különösebb látható ok nélkül felmondta a szolgálatot. És mindig rendbe is jött másnapra, mielőtt még szerelőt hívhattam volna. Eleinte Meit gyanusítottam az időleges kikapcsolásával  néha erőt vesz rajta az energiatakarékosság , de annyira tiltakozott, hogy végül kényetelen voltam elhinni, hogy tiltásom ellenére sem nyúlt a bojlerhez. Bosszantó kis rejtély volt, de sosem tartott elég ideig, és sosem volt elég bosszantó ahhoz, hogy nekiveselkedjem és a végére járjak.

Itt Aucklandben egy Vector nevű cég tulajdonolja az elektromos hálózatot (meg a gázt és némi optikát), de szerződni nem velük szerződik az emberfia, hanem valamelyik szolgáltatóval. Véletlenül úgy esett, hogy már egy fél éve a Vectornak dolgozunk, és éppen én vagyok a Smart Home project vezetője. E munka kapcsán derült ki, hogy a hálózati szolgáltatónak (Vectornak) direkt külön hozzáférése van a bojlerekhez, azaz távolról, a tulajdonosok tudta és közreműködése nélkül is ki-be tudja kapcsolni, illetve állítani a hőmérsékletét. Ennek a technikai bravúrnak persze mindenféle helyes vonzata is van, de bennem azért mióta tudom ezt, berzenkedik az individualista kisördög, és a project tervezése kapcsán többször is kísérletet tettem rá, hogy a kontrollt visszajuttassam az ügyfélhez  ám végül nem jártam sikerrel: noha a rendszerünkön keresztül programozható és felügyelhető lesz a bojler is, de a Vectornak megmarad a felhasználói programot felülírói joga.

Szóval annak ellenére, hogy már tudok egy ideje a Vector külön hátsó kapujáról, ezt a tudást valahogyan nem kapcsoltam össze a saját bojlerem rejtélyes meghibásodásaival.

Húsvét előtti csütrötökön azonban kaptunk a képünkbe egy csinos kis hurrikánt (csak amolyan új-zélandi fajtát: fák kicsavarásánál és hajók partra dobásánál nem szokott nagyob károkat okozni), ami megtépázta az aucklandi elektromos hálózatot. Nálunk, a mi kerületünkben nem volt ugyan áramszünet, de elég sok más helyütt volt. És ezen a viharos csütörtök estén beadta a kulcsot a bojlerünk ismét  úgy annyira, hogy egész húsvét pénteken sem működött. Meglehetősen kellemetlenül éreztük magunkat, én pedig ezegyszer elhatároztam, hogy amint vége az ünnepeknek, most már tényleg szerelőt hívok, mert ez így nem mehet tovább.

Mígnem a hétvégén az újságból tudtam meg, amire magamtól is rájöhettem volna: nincs semmi baja a bojleremnek. A Vector egyszerűen lekapcsolja a bojlerek elektromos ellátását, ha csak így tudja biztosítani, hogy a többi rendszert elég árammal tudják ellátni. A hivatalos kommunikáció szerint persze csak arról van szó, hogy ha a hálózat bojlerekért felelős része is kiesik, akkor azt csak a legvégén állítják helyre, miután már minden egyéb fontosabb üzemzavart elhárítottak.

Ez könnyen lehet, hogy csak nekem volt újdonság, és mindenki tudja, sőt, talán már Magyarországon is így működött  néha tényleg olyan tájékozatlan vagyok, mintha egy kő alatt élnék. Majd megmondjátok.

Új fórum – magyarok.co.nz

Szülészet

Zsuzsi újra bloggol, ami jó hír. Ráadásul most a szülészetről, terhesgondozásról írt, ezzel én elmaradtam annak idején, szóval hiánytpótló. Ide tessék kattintani: Terhesgondozás, gyes stb

Mi a kettes opciót vettük igénybe a privát midwife-ot, és komplikációmentesen kórházban szültünk. Igen, szültünk, mert apás szülés volt, úgyannyira, hogy én vágtam el a köldökzsinórt.

A midwife (szülésznő) kiválasztása egyébként meglehetősen nyögvenyelősen ment, tekintettel arra, hogy nyilván csak olyat akarsz magadnak, akiről csupa jót mondanak általad megbízhatónak tartott személyek, viszont Lily december 26-ra (Boxing day) volt kiírva, így az első néhány midwife, akit ajánlottak, nagy sajnálkozással elhárította a megtiszteltetést azzal, hogy ők bizony karácsonykor szabadságon lesznek.

Végül egy Ann Gouws nevű, dél-afrikai hölgynél kötöttünk ki, és roppant mód meg voltunk vele elégedve minden szempontból.

Zsuzsi lakonikus soraiból nem tudom mennyire jött át, de had hangsúlyozzam, az államilag finanszírozott szülés  akkor is jár, ha csak az egyik szülő rezidens , mindenféle boríték csúsztatás nélkül is elsőrangú, már már a luxust súroló minőségben áll rendelkezésre. Nemcsak a vajúdó szoba volt minden jóval felszerelve  hogy mást ne mondjak, volt egy külön medencés fürdőszoba arra az esetre, ha Mei medecében szeretett volna szülni , de a szülés után is tágas, egyszemélyes szobát kaptunk. Ami talán a legjobb  és számomra a legkellemesebb meglepetés   volt,  hogy Lilyt egyetlen percre sem vették el tőlünk, és bármit csináltak vele, ahhoz mindig bejöttek a szobába és a szemünk láttára tették.

Azért ha már itt tartunk, még gyorsan elmesélem, hogy amikor a terhességi teszt második napja is makacsul pozitív maradt, tudtam hogy nincs mese valamit tenni kell. Magyarországon nyilván lett volna nőgyógyász, akihez fordulni tuftunk volna, hiszen gyakorlatilag minden általam ismert ivarérett nőnek van saját nőgyógyásza  itt Új-Zélandon fogalmunk sem volt a következő lépésről, hogy kihez is kéne menni. Mei-nek nem volt nőgyógyásza  tablettát a háziorvos ír. Persze meg lehetett volna kérdezni rokonoktól vagy ismerősöktől, de hát a terhesség első pár hetében/hónapjában nem véletlenül marad csendben az ember.

Láttam viszont Takapunán egy Family Planning Centret (Családtervező központ), úgyhogy gondoltam, legjobb lesz ha ott kezdjük. Kis várakozás után be is vezettek minket egy meglehetősen bizalomgerjesztő nővérszerűséghez, akinek előadtuk, hogy mi járatban vagyunk: úgy tűnik Mei terhes.

 Semmi gond  felelte a hölgy,  azért csináljunk még egy tesztet  és már nyújtotta is , addig hozzá is kezdhetünk a papírok kitöltésének.

Én eléggé megnyugodtam, hogy ennyire simán megy a dolog, és már a papírmunka felénél jártunk  Mei is visszatért az ismételt teszt pozitív eredményével , amikor elkezdett gyanús lenni a dolog. Szó szót követett, míg végül kiderült, hogy épp az abortuszt készítik elő. Ezen aztán kellőképpen elszörnyedtünk, míg a hölgy megmagyarázta, hogy hát a Family Planning az kiwiül a terhesség megelőzést és megszakítást jelenti, ha kívánatos a terhesség, akkor nem hozzájuk kell fordulni. Végső soron viszont tőle tudtuk meg, hogy terhesség esetén is  mint ahogy majd minden más esetben is  a háziorvosnál kell kezdeni, aki aztán majd útba igazít a továbbiakat illetően.