Marks & Spencer

Ez most egy rövid megjegyzés lesz, elsősorban az új-zélandi meg ausztrál olvasóimnak. A Marks & Spencer  £30 rendelési összeg felett ingyenesen szállít házhoz. Érdemes megnézni őket, különösen a gyerekholmik miatt. Most rendeltünk Lilynek – az árak versenyképesek, valamivel a Pumpkin Patch alatt, minőségben és designban viszont simán veri. Szállításra két hetet igérnek, ehhez képest egy hét alatt ideér – csupa kellemes meglepetés volt a mai nap.

Bojler

Amikor megvettem a házunkat, egy öregecske, alacsony nyomáson üzemelő melegvizes bojlerrel volt felszerelve. Első ténykedéseim egyikeként  a hagyományos külön hideg-meleg vizes csapok kicserélése mellett  egy modern, rendes nyomású bojler szereltettem, mert szeretek pacsálni a kádban és szeretem, ha rendes, erős sugárban jön a melegvíz.

Azóta majd minden évben előfordult, hogy egy-egy napra a bojler minden különösebb látható ok nélkül felmondta a szolgálatot. És mindig rendbe is jött másnapra, mielőtt még szerelőt hívhattam volna. Eleinte Meit gyanusítottam az időleges kikapcsolásával  néha erőt vesz rajta az energiatakarékosság , de annyira tiltakozott, hogy végül kényetelen voltam elhinni, hogy tiltásom ellenére sem nyúlt a bojlerhez. Bosszantó kis rejtély volt, de sosem tartott elég ideig, és sosem volt elég bosszantó ahhoz, hogy nekiveselkedjem és a végére járjak.

Itt Aucklandben egy Vector nevű cég tulajdonolja az elektromos hálózatot (meg a gázt és némi optikát), de szerződni nem velük szerződik az emberfia, hanem valamelyik szolgáltatóval. Véletlenül úgy esett, hogy már egy fél éve a Vectornak dolgozunk, és éppen én vagyok a Smart Home project vezetője. E munka kapcsán derült ki, hogy a hálózati szolgáltatónak (Vectornak) direkt külön hozzáférése van a bojlerekhez, azaz távolról, a tulajdonosok tudta és közreműködése nélkül is ki-be tudja kapcsolni, illetve állítani a hőmérsékletét. Ennek a technikai bravúrnak persze mindenféle helyes vonzata is van, de bennem azért mióta tudom ezt, berzenkedik az individualista kisördög, és a project tervezése kapcsán többször is kísérletet tettem rá, hogy a kontrollt visszajuttassam az ügyfélhez  ám végül nem jártam sikerrel: noha a rendszerünkön keresztül programozható és felügyelhető lesz a bojler is, de a Vectornak megmarad a felhasználói programot felülírói joga.

Szóval annak ellenére, hogy már tudok egy ideje a Vector külön hátsó kapujáról, ezt a tudást valahogyan nem kapcsoltam össze a saját bojlerem rejtélyes meghibásodásaival.

Húsvét előtti csütrötökön azonban kaptunk a képünkbe egy csinos kis hurrikánt (csak amolyan új-zélandi fajtát: fák kicsavarásánál és hajók partra dobásánál nem szokott nagyob károkat okozni), ami megtépázta az aucklandi elektromos hálózatot. Nálunk, a mi kerületünkben nem volt ugyan áramszünet, de elég sok más helyütt volt. És ezen a viharos csütörtök estén beadta a kulcsot a bojlerünk ismét  úgy annyira, hogy egész húsvét pénteken sem működött. Meglehetősen kellemetlenül éreztük magunkat, én pedig ezegyszer elhatároztam, hogy amint vége az ünnepeknek, most már tényleg szerelőt hívok, mert ez így nem mehet tovább.

Mígnem a hétvégén az újságból tudtam meg, amire magamtól is rájöhettem volna: nincs semmi baja a bojleremnek. A Vector egyszerűen lekapcsolja a bojlerek elektromos ellátását, ha csak így tudja biztosítani, hogy a többi rendszert elég árammal tudják ellátni. A hivatalos kommunikáció szerint persze csak arról van szó, hogy ha a hálózat bojlerekért felelős része is kiesik, akkor azt csak a legvégén állítják helyre, miután már minden egyéb fontosabb üzemzavart elhárítottak.

Ez könnyen lehet, hogy csak nekem volt újdonság, és mindenki tudja, sőt, talán már Magyarországon is így működött  néha tényleg olyan tájékozatlan vagyok, mintha egy kő alatt élnék. Majd megmondjátok.

Új fórum – magyarok.co.nz

Szülészet

Zsuzsi újra bloggol, ami jó hír. Ráadásul most a szülészetről, terhesgondozásról írt, ezzel én elmaradtam annak idején, szóval hiánytpótló. Ide tessék kattintani: Terhesgondozás, gyes stb

Mi a kettes opciót vettük igénybe a privát midwife-ot, és komplikációmentesen kórházban szültünk. Igen, szültünk, mert apás szülés volt, úgyannyira, hogy én vágtam el a köldökzsinórt.

A midwife (szülésznő) kiválasztása egyébként meglehetősen nyögvenyelősen ment, tekintettel arra, hogy nyilván csak olyat akarsz magadnak, akiről csupa jót mondanak általad megbízhatónak tartott személyek, viszont Lily december 26-ra (Boxing day) volt kiírva, így az első néhány midwife, akit ajánlottak, nagy sajnálkozással elhárította a megtiszteltetést azzal, hogy ők bizony karácsonykor szabadságon lesznek.

Végül egy Ann Gouws nevű, dél-afrikai hölgynél kötöttünk ki, és roppant mód meg voltunk vele elégedve minden szempontból.

Zsuzsi lakonikus soraiból nem tudom mennyire jött át, de had hangsúlyozzam, az államilag finanszírozott szülés  akkor is jár, ha csak az egyik szülő rezidens , mindenféle boríték csúsztatás nélkül is elsőrangú, már már a luxust súroló minőségben áll rendelkezésre. Nemcsak a vajúdó szoba volt minden jóval felszerelve  hogy mást ne mondjak, volt egy külön medencés fürdőszoba arra az esetre, ha Mei medecében szeretett volna szülni , de a szülés után is tágas, egyszemélyes szobát kaptunk. Ami talán a legjobb  és számomra a legkellemesebb meglepetés   volt,  hogy Lilyt egyetlen percre sem vették el tőlünk, és bármit csináltak vele, ahhoz mindig bejöttek a szobába és a szemünk láttára tették.

Azért ha már itt tartunk, még gyorsan elmesélem, hogy amikor a terhességi teszt második napja is makacsul pozitív maradt, tudtam hogy nincs mese valamit tenni kell. Magyarországon nyilván lett volna nőgyógyász, akihez fordulni tuftunk volna, hiszen gyakorlatilag minden általam ismert ivarérett nőnek van saját nőgyógyásza  itt Új-Zélandon fogalmunk sem volt a következő lépésről, hogy kihez is kéne menni. Mei-nek nem volt nőgyógyásza  tablettát a háziorvos ír. Persze meg lehetett volna kérdezni rokonoktól vagy ismerősöktől, de hát a terhesség első pár hetében/hónapjában nem véletlenül marad csendben az ember.

Láttam viszont Takapunán egy Family Planning Centret (Családtervező központ), úgyhogy gondoltam, legjobb lesz ha ott kezdjük. Kis várakozás után be is vezettek minket egy meglehetősen bizalomgerjesztő nővérszerűséghez, akinek előadtuk, hogy mi járatban vagyunk: úgy tűnik Mei terhes.

 Semmi gond  felelte a hölgy,  azért csináljunk még egy tesztet  és már nyújtotta is , addig hozzá is kezdhetünk a papírok kitöltésének.

Én eléggé megnyugodtam, hogy ennyire simán megy a dolog, és már a papírmunka felénél jártunk  Mei is visszatért az ismételt teszt pozitív eredményével , amikor elkezdett gyanús lenni a dolog. Szó szót követett, míg végül kiderült, hogy épp az abortuszt készítik elő. Ezen aztán kellőképpen elszörnyedtünk, míg a hölgy megmagyarázta, hogy hát a Family Planning az kiwiül a terhesség megelőzést és megszakítást jelenti, ha kívánatos a terhesség, akkor nem hozzájuk kell fordulni. Végső soron viszont tőle tudtuk meg, hogy terhesség esetén is  mint ahogy majd minden más esetben is  a háziorvosnál kell kezdeni, aki aztán majd útba igazít a továbbiakat illetően.

 

Csodálatos őszi napunk volt a Western Springs parkban
A nagyszemű kislány
Lilian

Őszi nap a Western Spring parkban

Honosítási cirkusz

Zsuzsi kérdezte, de a választ inkább külön posztba rakom, mert lehet, hogy másokat is érdekel.

Szóval, hogy Lilynek megszerezzük a magyar állampolgárságot, ahhoz elméletileg elég lett volna, ha a születését regisztráljuk. Ez úgy megy, hogy az itteni születési anyakönyvi kivonatával, és az arról készült hivatalos fordítással (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda – Budapest, VI ker, Bajza utca) be kell sétálni a lakhely szerinti illetékes önkormányzat anyakönyvi irodájába és ott kérvényezni kell a születésének a magyarországi regisztrációját és a magyar születési anyakönyvi kivonatot. Miután egy csomó helyről hallottuk, hogy problémás, ha a szülők nem mindegyike magyar állampolgár, különösen úgy, hogy Magyarországon nincsenek is összeházasodva – ezért mi nemcsak Lily születését, de a házasságunkat is regisztráltattuk.

Inkább visszalépek egyet, és kezdem ott, hogy okos akartam lenni, és sórolni akartam – de persze ráfizettünk: pénzben és időben egyaránt. Ti ne tegyétek. Tehát: mind a házasságot, mind a gyerek születését lehet külföldről is regisztráltatni. Ehhez a tiszteletbeli konzulunk minden segítséget megad, a hivatalos papírmunka rajta keresztül eljut Canberrába, és így tovább. Amikor beszéltem vele és kiderült, hogy ez nagyjából egy hat-hét hónapos procedúra és majdnem 350 dollárra jön ki, akkor ezt nagyon sokallottam, és meghoztam azt a fantasztikus döntést, hogy egy fenéket: úgyis megyünk Magyarországra, majd ott elintézzük – nyilván mind időben, mind pénzben sokkal jobban kijövünk majd. Tévedés. Aki csak tudja, csinálja külföldről, mert jobban jár.

Szóval ott kezdődik a dolog, hogy a magyar állam nem fogadja el, a sima új-zélandi születési/házassági kivonatot, külön pecsétes hitelesítést kell kérni (Apostile Cetificate), azaz postai úton Wellingtonba kell küldeni egy kitöltött formanyomtatvánnyal egyetemben a már meglévő birth/marriage certification-t és 32 dollár ellenében már meg is kapod az plusz pecséttel kiegészített verziót. Ez kb. egy hetet vesz igénybe.

Ha itt csináltatjátok, akkor elég ha ti lefordítjátok és hitelesíttetitek – mondjuk a konzullal. Ezután van még valami hivatalos díj, ami magába foglalja a különböző illetékeket meg postaköltséget – mondom, nekünk az egész (Lily plusz a házasságunk) cirkusz mindenestül majdnem 350 dollárra jött volna ki. Ehhez képest Magyarországon nem lehet ám csakúgy fordítást hitelesíteni, erre az Offinak monopóliuma van, szóval bumm, csak a kétszer 2 oldal fordítása és hitelesítése majdnem 70 ezer forint volt. Utána jöttek még az illetékek. Magyarországon a hivatalokban nem lehet sem kártyával, sem készpénzel fizetni, hanem illetékbélyeget kell használni. Mindig. Minden körülmények között. Illetékbélyeget a postán lehet kapni, ahol nem lehet hitelkártyát használni. (A magyar olvasóim kedvéért: Az elmúlt kilenc évben gyakorlatilag teljesen leszoktam a készpénz használatáról. Új-Zélandon minden körülmények között és mindenütt lehet kártyával fizetni, akár taxiban is. Ezért Magyarországon folyamatosan bajba kerülök, mert sosincs nálam készpénz.)

Szóval, ha mindent összeszámolok: fordítást meg az illetékeket, akkor egy kicsivel többe került, mintha innen intéztük volna. Plusz a ráfordított idő, ami gyakorlatilag felzabálta a Magyarországon töltött két hetünk negyven százalékát. Ezek után természetesen az anyakönyvi kivonatok nem készülnek el azonnal, vagy napok alatt – hanem inkább hat-nyolc hét az átfutási idejük. És természetesen külföldre nem is tudják elküldeni, szóval apámnak kellett utánunk küldeni – addicionális kényelmetlenség és költségek.

Mondjuk ravasz voltam, mint a róka, és csak az utolsó nap jelentkeztem ki az akkor még létező magyar lakcímemről, így volt illetékes önkormányzat, ahová mehettem. Ha nincs magyar lakcím, fogalmam sincs hova mentünk volna.

Lily kínai állampolgársága. Szóval Kína nem enged többes állampolgárságot, ami azt jelenti, hogy ha akarnánk neki szerezni kínait, akkor le kellene mondania az összes többiről – ez nyilván nem játszik. Ebből kifolyólag kellett neki vízumot kérni, amikor ment látogatóba. Itt szeretném megjegyezni, hogy a kínai bürokrácia egy nagyságrenddel jobban működik, mint a magyar. Ugyan sem nem udvariasak, sem nem kedvesek a kínai nagykövetségen, és angolul is meglehetősen sajátságosan beszélnek (először egyedül próbáltam elintézni a vízumokat, de a kommunikációs nehézségek miatt másodjára már inkább MeiMei ment tárgyalni), de legalább viszonylag kevés hercehurcával lehetett vízumot szerezni.

Ami egyébként még viccesebb lesz, hogy amint megkapja MeiMei a kiwi állampolgárságát úgy elveszíti a kínait: utána már neki is vízumot kell kérnie, ha Kínába akar látogatni.

Útlevelek

Megint mennyi idő telt el, pedig egészen biztos voltam benne, hogy tudok majd sűrűbben írni. Igazság szerint rá kell jönnöm, hogy az egyik ok a sok közül, amiért nem írok, az az, hogy mindig valami, hosszú és kimerítő bejegyzésre készülök, amire azután sosem találok időt. És nem arról van szó, hogy ne akarnák írni Lilyről, sőt, tekintve hogy leginkább vele van tele az életem, egy csomó minden mondani valóm lenne róla, és nem érzem úgy sem, hogy a privacyja miatt kéne aggódnom, és nemcsak azért mert még kicsi, hanem mert egészen sajátos elképzelésem van a 21-dik századi privacyről. Az ilyeneken (mármint a 21-dik századi privacyn) való töprengés egyébként pont olyasmi, amiről írni akarok, de úgy gondolom, csak egy tanulmány méretű és részletességű írásban tudnám kifejteni – erre pedig nincs időm.
Ez a nincs idő kérdés nyilván nem pontos, bár tegyük hozzá, hogy az elmúlt 6 hétben voltam a legközelebb hozzá, hogy joggal hivatkozhassak erre a kifogásra. Ám hogy egy picit értsétek, Lily igazi ázsiai gyerek módjára, nagyon későn – kilenc és tíz között – megy csak ágyba, utána pedig legtöbbször már sem erőm, sem kedvem nincs leülni a gép elé. Ez a késői fekvés azt jelenti, hogy hétköznap is számottevő időt tudok vele tölteni – ha, mint a becsületes nyugati gyerekek már 7 és 8 között aludni küldenénk, akkor a fürdetéséig maximum másfél órám lenne, aminek egy jelentős részét a vacsora tenne ki. Persze a hátulütője a késői fektetésnek, hogy nincsenek értelmezhető estéink – szóval ezen változtatni fogunk, és ez különösen aktuális, mert néhány hónapon belül bölcsibe megy hetente két napra.

Valamikor február elején megérkeztek az új magyar útlevelek, amiket még tavaly december elején csináltattunk, amikor Aucklandben járt a ausztrál nagykövetség néhány munkatársa. Hat hetet ígértek, kilenc lett belőle, de szerencsére az időtényező nem számított. Viszont nyilván elírták benne Lily középső nevét, pedig többször is ellenőriztem, hogy mindenütt helyesen lett kitöltve. Ez gondolom különösebben nem számít most, ám biztos vagyok benne, ha egyszer Lily bármiféle hivatalos ügyet akar majd Magyarországon intézni, akkor belefut majd ebbe: miért különbözik a neve a születési anyakönyvi kivonatában és az útlevelében. Szóval van Lilynek már magyar útlevele és állampolgársága is a kiwi mellett, így végülis megérte az cirkusz, amit még két éve kellett Magyarországon végigcsinálni, hogy regisztráltassuk a házasságunkat, meg Lily születését és ezekről magyar anyakönyvet szerezzünk. Erről is akartam írni – mármint a magyar utunkról, és viszontagságainkról, de mostanra kiment belőlem a spiritusz, és nincs kedvem felidézni az egészet. Elég legyen annyi, hogy két hetet töltöttünk Magyarországon, és gyakorlatilag a két hét minden napján fel kellett keresni valami hivatalt, hogy a teljesen használhatatlan magyar bürokrácia képes legyen regisztrálni egy külföldi házasságkötést és gyerekszületést.

A házasság regisztrációja egyébként egy mini házasságkötésnek felel meg – így mi MeiMei-el háromszor házasodtunk össze –, amit az önkormányzat anyakönyvezetője hitelesít, de ahol a feleknek hivatalosan ki kell jelenteniük, hogy házastársul fogadják egymást. Tekintve, hogy MeiMei nem ért magyarul, és hogy az anyakönyvezető nem beszél angolul (bár nyelvizsgája nyilván volt, hiszen különben nem fejezhette volna be a felsőoktatási tanulmányait sikerrel), így az önkormányzatnak keríteni kellett egy hivatalos tolmácsot (újabb egy napnyi csúszás). A mondott napon tehát ismét megjelentünk az anyakönyvezető előtt, és megérkezett egy kedves fiatalember személyében az önkormányzat hivatalos angol tolmácsa is, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy megbeszélték az anyakönyvezetővel, hogy fordítsam én a szöveget, nekem ez úgyis jobban megy, ő majd csak a nevét adja. Kíváncsi lettem volna, ha valami véletlenül vagy szándékosan félrefordítok észrevette volna-e, de sajnos akkor nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam.

Végül az utolsó pénteken sikerült a teljes cirkuszt befejezni, és most februárban meg is lett a gyümölcse Lily útlevele formájában. Ha azt kérdezitek – ahogy az itteni magyar ismerősök egy része megtette –, hogy mi szükség volt Lilynek magyar állampolgárságot és útlevelet szerezni, arra csak azt tudom mondani, hogy mert nyitva akarom hagyni neki a lehetőséget, saját maga dönthesse el, hogy merre akar élni ha majd nagykorú lesz. Én ugyan nem tudom, miért akarna pont Magyarországon élni, de húsz év olyan hosszú idő, akármi történhet addig.