Apám és Bloggolás

Este sikerült beszélnem apámmal MSNen keresztül, webkamerázva. Megszokott dolog ez közöttünk amúgy, hetente megejtjük, de a héten valamiért csak nyögvenyelősen akart sikerülni: vagy nem voltam épp otthon/gépközelben, amikor hívott, vagy nem jött létre a kapcsolat.
Ma végre minden klappolt, szokás szerint elmondtam, hogy mi hír felénk – érdeklődött, hogy áll a költözésünk* meg mi van Életem Értelme útlevelével.
Egy keveset politizáltunk, majd elmesélte, hogy még mindig csak várja, hogy legutóbbi kötetét kutathatóvá tegye a levéltár. Aztán szóba került, hogy valami értelmeset szeretne csinálni megint, töprengett, hogy mit tegyen. Hidegkút történelmének feldolgozásához nem látja értelmét – túl sok és hosszú munka, ami nem éri meg -, esetleg itt lenne az ideje az önéletrajzába belefogni. Ez utóbbi kapcsán viszont felmerültek az agályai, hogy már nem jól, nem pontosan emlékszik a múltja, gyerekkora részleteire. Ezen viszont nem csodálkoztam, mégiscsak 73 éves lesz pár héten belül.
Summa summárum, jót beszélgettünk, jó volt látni.
Valahol a beszélgetés elején felvetette, hogy nem az MSN nickemhez tartozó státussorba írt blogcímem okozta-e a minapi kapcsolódási problémát.
Nyilván nem, de engem ismét eltöltött a büszkeség: az apám, aki világ életében bölcsész volt, leküzdötte a generációs szakadékot, bátran emailezik és elsajátította az azonnali üzenetküldők és a webkamera használatát, csak mert a hülye fia a világ túlfelére költözött. Mindezt olyan idős korában, amikor a legtöbben már irtóznak minden újszerűtől és modern technikai kütyütől.
Sosem kedvelte pedig a sci-fit – mindig erősen kapaszkodott a realitásba -, és gyanítom sosem fogja igazán megérteni az én vonzalmamat a fantázia iránt.
Gyakran eszembe jut, hogy mennyire más, mennyire viszontagságos sorsa volt, mind a munkája, mind a magánéletét tekintve (elég ha csak a saját viselt dolgaimat felidézem), és nyilván nem ilyen fiút képzelt el magának. Gyanítom, nem sok örömét lelte bennem, és ezt sajnálom: az életem egy szakaszában mindennél jobban szerettem volna megfelelni neki és az elvárásainak.
Szerettem volna, ha úgy tud büszke lenni rám, ahogyan ő szerette volna.

De elkanyarodtam a témától, igazándiból a beszélgetésünk kapcsán két gondolat fogalmazódott meg bennem. Egyfelől, számára a mód, ahogyan kommunikálunk, minden bizonnyal maga a megvalósult sci-fi, s ha jobban belegondolok, nekem is az kell legyen: kamaszkoromban az efféle video-telefonálásról legfeljebb a Galaktika könyvekben olvashattam, vagy sci-fi filmekben láthattam.
Észrevétlenül szivárgott be az életünkben a jövő és észrevétlenül vált a mindennapok részévé, de számomra – pont az együtt haladás miatt – ez sokkal kevésbbé volt látványos vagy megterhelő. Vajon hogyan élheti meg ő, akinek már a televízió is egy technikai ugrás volt, nem a valóság természetes velejárója? Vajon miféle technikai csodát kell majd nekem elsajátítanom (és vajon lesz-e hozzá elég erőm, elég nyitott elmém) öregkoromban, huszonöt-harminc év múlva, ha a saját hülye fiammal akarok majd, ha nem is lépést tartani, de legalább kommunikálni?

Szóval miután megkérdezte, nem a blogcím okozta-e a problémát, óhatatlanul szóba került, hogy mi az a bloggolás. Próbáltam egyszerűen elmagyarázni és örültem, hogy érti, hogy tetszik neki.
Aztán ennek kapcsán rájöttem, hogy ha ő is olvassa mindazt, amit leírok, nyilván egy csomó dolgot nem ért majd, és nemcsak a technikai/szakmai bejegyzéseimet, de az amúgy őt is érdeklő szövegek egy része is kényelmetlenséget okozhat neki. Nem tudom nem lesz-e számára nehezebb áthidalni a kommunikációs szakadékot, mint volt a technikait: olyan szavakat, rövidítéseket, kifejezéseket kellene megértenie, amelyek vagy sima anglicizmusok, vagy az internetes szubkultúrából származnak.
Egyszerre még az is felmerült bennem, hogy visszamenőleg átfogalmazzak mindent – aztán ezt az ötletet elvettettem, de közben rájöttem, adós maradtam magamnak egy fontos dologgal.
Mindenezidáig nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, kinek is írom mindezt, hogy kicsit marketing ízzel fogalmazzam meg, ki a célcsoport?
E kérdés megválaszolása pedig fontos, hisz a bejegyzések nyelvezetének, tartalmának idomulnia kell az olvasóközönség elvárásaihoz, különben értelmét veszíti az egész. Lássuk tehát:

1. Mindenekelőtt a családom, barátaim és ismerőseim számára írom, akiket valóban érdekel, hogy mi minden történik velem. Jó médium erre a blog, különösen ekkora távolságnál: nem kell külön-külön levelekben megírni az eseményeket, vagy minden egyes momentumot tízszer-tizenötször elmesélni.

2. Mindazok számára, akik a kivándorláson gondolkodnak, különösen, ha épp Új Zéland a választott úticél. Gondolom – ha nem is lexikonszerűen – sok minden kiderül abból, hogy mire számíthatnak.

3. Magamnak és esetleges leszármazottaimnak. Érdekes lesz majd évek múlva visszaolvasni, és persze én sem bánnám, ha most olvashatnám apám 20-30 évvel ezelőtt írott bejegyzéseit.

Nyilván lesznek majd, akik nem tartoznak egyetlen fentebbi kategóriába sem, ám az ő elvárásaik egyelőre nem jelentkeznek prioritásként.

*Költözésünk története egy következő bejegyzésben.

Leave a Comment

16 + 1 =