Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: October 2006

Dafke

Életem Értelme: – Rossz sávban állunk.
Én: – A másik buszsáv…
Életem Értelme: – Nem.
Én: – ???!!!

És persze ne csattanjak föl. Az idézett beszélgetés amúgy az Onewa-Lake Road kereszteződésben, az Onewán zajlott, ott, ahol az emúlt egy hónapban minden reggelemet töltöm, mióta rálelltem a menekülő útra és nem kell a Lake Road-i dugulást végigcsinálnom.

Nem tudom, hogy a 28-adik életév, vagy a honvágy hozta-e ki a belőle, de az elmúlt hetekben ismét erőt vett rajta a dafke korszak, ami mindentjobbantudással és elhülyepicsulással párosul.
– Te is tévedhetsz – vágja kicsit később hozzám, persze még ő van megsértődve.
Naná, hogy tévedhetek. Az egész életem kapitális tévedések sorozata, nem újdonság az nekem. De nem a Poincaré-sejtés igazolásáról volt szó, hanem egy rohadt tábláról, ami huszadik napja minden reggel a képembe vigyorog.

Nyavaja

Már megint permanensen egy kődarabot érzek a gyomromban.
Úgy tűnik, kezd visszaütni, hogy húsz éven át nem reggeliztem – sőt semmiféle rendszert nem vittem a táplálkozásomba. Ez a kődarabosdi télen jött elő először (júliusban), eleinte valami gyomorfertőzésre gyanakodtam, aztán kisvártatva gyomorrákra.
Miután nem volt olyan rég, hogy teljes kivizsgáláson kellett átesnem (az Immigration Office jóvoltából), és akkor még nyoma sem volt bármiféle szervi bajnak, gondoltam, rohadt rapid lehet ez a gyomorrák, s magamban már egy elengánsabb fajta pusztulásra készültem.
Később tüdőrákra módosítottam a diagnózist, és megfogadtam, hogyha mégsem az, akkor leszokom a dohányzásról.
Mindenestre nem adtam túl nagy sanszot, hogy ezt a fogadalmamat be kelljen váltanom.
Mielőtt végrendelkeztem volna, mégiscsak elmentem az orvoshoz, aki a rendszertelen táplálkozás (reggelire két-három cigaretta és egy nagy bögre nyers presszókávé) miatti gyomorsav túltengést állapított meg. Adott rá pirulát, amit egy hónapig szedtem, de már harmadnapra eltűnt a kődarab – fújhattam a rákos elméleteimet.
A kődarab ismét megjelent. Némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy nem vagyok halálos beteg, csak struktúrát kéne vinnem az étkezéseimbe, és fel kellene hagyni a cigaretta/kávé kombó reggelivel.
Az önmegtartóztatás nem tartozik a fő erényeim közé.

Blogger Beta

Kicsit molyoltam, meg molyoltak a Googlés fiúk, úgyhogy van megint AdSense. Változatlanul nem fűzök hozzá nagy reményeket, de miért is ne?!
Emellett belegyógyítottam a Statgép scriptjét is az oldalba, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy tökéletesen működik. Majd kiderül.

Autók és Magyarok

Nem tudom miért, talán mert ennyire olcsó és egyszerű, vagy valami kelet-európai lelki defekt miatt, a helyi magyar kolóniának az a része, akivel kapcsolatot ápolok, mániákusan gyűjti az autókat. Úgyértem van aki három-négy ócska vackot is tart, tele velük a garázs meg az utca, és persze egyet használnak csak, a többit szerelgetik, meg csak úgy van.
Nem győztem röhögni ezen, és persze szóvátenni úton útfélen. Mert tegyük hozzá, bármelyikük (melyikünk) megengedhetné magának, hogy rendes autót vegyen, de nem. Egy-két ezer dolláros autók, abból viszont több is.

Egyik nap aztán azon kaptam magam, hogy engem is ledöntött a lábáról ez a hülye kór. Szinte észrevétlenül lett három autónk: tegyük hozzá, úgy, hogy kettőnk közül csak én vezetek, tehát pont elég lenne egy is. Mondjuk van mentségem, vagy legalábbis mentségnek tűnő kifogásaim:

Az első egy fehér Mazda volt, még a megérkezésünk utáni hetekben vettem. Mert autó az kell ugye (lásd tegnapi post). Igazán racionális döntés volt: kifejezetten jó állapotú, olcsó, bár kissé koros jószág, mindenesetre a célnak megfelelt.
Eltelt egy jó csomó idő, aztán júniusban elkezdtem piszkálni a párom, hogy itt lenne az ideje, hogy ő is megtanuljon vezetni (jogosítványa van már lassan tíz éve, de nem vezet, mert fél!) – elvégre egy olyan városban lakunk, ahol gépjármű nélkül nem lehet létezni, azt pedig mégsem várhatja el, hogy én fuvarozzam állandóan.
Szó szót követett, végül úgy döntöttünk, hogy veszünk neki egy autót, ami automata: így mégis egyszerűbb lesz a dolga, nem kell olyan trükkös dolgokra is odafigyelni, mint kuplung meg váltó.
Ráadásul a Mazda amúgy is túl nagy, vegyünk egy kisebbet, csinosabbat. Így jutottunk a kék Toyotához, ami többé-kevésbbé mindenben megfelelt az elvárásoknak, csak éppen az én életem értelme nem hajlandó vezetni.
No nem a kocsival vannak problémái, az elvi kifogások továbbra is a vezetés mondakörben lelhetőek fel.
Hamarosan azon kaptam magunk, hogy én használom a Toyotát, a Mazda pedig mozdulatlanul ázik-porosodik az utcán.
Teljesen értelmetlen állapot – morogtam – a Mazdát eladjuk, felesleges nekünk két autó. Párom beleegyezőleg bólogatott, én pedig nekiláttam férfiúi kötelessségem teljesítésének, nevezetesen a felesleges Mazda eladásának. Igen ám, de időközben lejárt a WOF-ja, s így csak jelentős árengedménnyel tudtunk volna megválni tőle.
Három hónapnyi utcai tartás után elvittem egy mások által ajánlott szervízbe, ahol a perzsa tulajdonos-szerelő azonnal meg is húzta a vizsgán. Kérdésemre, hogy mibe kerülne nála a javítás, szemtelenül $500 mondott. Lajossal egymásra néztünk, aztán úgy döntöttünk, a hibák nagyobb részét önerőből is kivállóan, töredékösszegből meg tudjuk javítani.
Én ugye nem vagyok egy könyékig motorházban turkáló szaki, de Lajos (neki is három kocsi áll az utcán), épületgépészként még elvégzett egy autószerelő tanfolyamot – pont az ilyen esetekre.
Hétvégén aztán nekiláttunk a Mazdát bütykölni: a kisebb dolgokon simán túl is jutottunk, amikor is a bal első teleszkópcserére került volna a sor. Itt azután megakadtunk, majd elnapoltuk a további munkálatokat.
A Mazda visszakerült a házunk elé az utcára, s hogy hogynem, azóta minden hétvégre találtunk jobb elfoglaltságot.
Időről-időre azért felmerült bennem, hogy mégiscsak kezdeni kéne vele valamit, de gondolat elhatározássá érését minduntalan megakadályozta a várható kényelmetlenségek felidézése.

A végső irracionalitás azonban egy hónapja tette tiszteletét nálunk. A történet érthető folytatásához pedig feltétlenül szükséges egy kis kitérő, íme:

Nevezzük Ricsinek azt a szerencsétlen lúzert, aki tavaly ősz elején, heveny ön- és Magyarország-undortól vezérelve, mindent pénzzé tett és egy barátjával Új Zélandra költözött.
A barátjának ehhez a lépéshez semmiféle anyagi háttere nem volt adott, ám Ricsi, mert jótét lélek, fizetett (repülőjegyet, szállást, ételt-italt, majd húzos kórházi számlát), akár a katonatiszt.
Ne menjünk most bele, hogy Ricsi képesítései, múlt és levetett hazai élete mennyire predesztinálták egy sikeres emigrációra (legyen elég annyi, hogy egy szót sem beszélt angolul, értékelhető iskolai végzettséggel nem rendelkezik, ahogyan használható munka-tapasztalattal sem). Megismerkedésünk után egyetlen 20 centest sem tettem volna rá, hogy sikerül itt maradnia.
Hogy mi történt közöttük – már a barát és Ricsi közt – sosem tudjuk meg, mindenesetre e nemes kapcsolat felrobbant, átalakult keserű gyűlöletté.
Teltek múltak a hónapok, és láss csodát, Ricsi job-offert kapott, egy aluminium joinery-ben (olyan üzem, ahol alumínium alkatrészekből ablakot, ajtót szerelnek készre). Mi a csuda, gondoltam én, mégiscsak sínen az élete.
Persze Ricsi vérbeli lúzer, így a legjobb lehetőségeket is tragédiába tudja fordítani. A munkavállalási engedély megkérésekor, becsülettel beírta, hogy ő bizony január óta dolgozik. Vagyis hivatalosan elismerte a kérvényében, hogy lassan fél éve illegális munkavállaló. Nem okozott tehát nagy meglepetést, amikor az Immigartion Office, a kérelem beadását követő harmadik hónapban elutasította, és felszólította, hogy haladéktalanul (a haladéktalan az új-zélandi bürokráciában 42 napot jelent) hagyja el az országot.

Az egész történet úgy kapcsolódik hozzám és az autókhoz, hogy ex-barátja (nem, nem úgy voltak barátok) a tartozása egy részének kiegyenlítése fejében, egy kifejezetten pofás, Isuzu Bighornt adott neki.
A mi Ricsink hatezer dollár értékben számolta be. (Ez majd később fontos momentum lesz, kéretik észben tartani.)
Jött tehát a kiutasító végézés, Ricsi azonban nem volt rest, azonnal megfellebezte. Közben persze elfogyott a pénze, az aluminium joinery-ben sem dolgozott már, leginkább kölcsönökből és szívességekből tartotta fent magát. Ismét elutasították, ezúttal a fellebezését.
Ám (az Immigration útjai kifürkészhetetlenek), javasolták, adja be a kérelmét újra, ezúttal helyesen kitöltve, és nem hivatkozva az illegális munkájára.
Mint halottnak a szenteltvíz, gondoltam magamban. Így érezhette Ricsi is, aki egyszerre észbekapott, hogy szeptemberben lejár az egy éves nyitott repülőjegye, arra pedig végképp nem lesz pénze, hogy újat vegyen.
Legyen elég annyi, hogy ekkor merült fel először, hogy megveszük tőle a Bighornt, no nem mintha kellett volna a harmadik autó, hanem utolsó mentsvárként, ha sehogy másképp nem tud pénzt csinálni belőle.
Szégyeltem is magam, mert azt gondoltam, pofátlanul kevés, amit hajlandóak vagyunk adni, ám vele ellentétben nem akartam lúzerré vállni.
Ő hatezer dolláért számította be, szerintem nem ért többet négynél, de mert a hátsó diferenciálmű hangja egy Ikarus busszal történő utazás élményével ajándékoz meg, úgy véltem, komoly szervíz vár rá.
Ráadásul megtakarításaink nagyobb része életem értelme Magyarországi látogatását és költekezését hivatott fedezni, így aztán mindössze 2500 dollárt ajánlottam végső mentőövként. Mondom, még lelkifurdalásom is volt emiatt.
Aztán megtörtént, ami azonnal zárójelbe teszi az Immigration Office teljes működését: két elutasítás után, harmadik próbálkozásra Ricsi megkapta két évre a munkavállalási engedélyt.
Hurrá, marad.
Megkönnyebbültem, mégsem kell ebbe a méltatlan helyzetbe belemászni. Igen ám, de a mi Ricsink lúzer.
Elhatározta, hogy mindenképp eladja a Bighornt, mert kell a pénz: tartozást visszafizetni, új albérletet taláni, miegymás. Gondoltam magamban, ez már kívül esik az én hatókörömön, ideje van, nem kergeti tatár: kényelmesen pénzé teheti a dzsippet.
Kivitte az autópiacra, majd a harmadik hétvégén sikerült is vevőt találnia: 3500 dollárért vitte volna egy tongai jószág. Sajnos nem volt nála elég pénz, de 1200 dollárt kifizetett előlegbe, majd csütörtökön hozza a többit.
Ha csütörtökön nem is – a szigetiek időfelfogása meglehetősen furcsa -, de pénteken megjelent a tongai, ezúttal egy autószerelőt is hozott. Az pedig kipróbálta és megnézte a Bighornt, feltűnt neki ez pici probléma a hátsó diferenciálművel, s miután a mi Ricsink erről elfelejtette tájékoztatni jövendő vevőjét, az üzlet kútbaesett – teljes joggal követelték vissza az előleget.
Azt az 1200 dollárt, amit Ricsi már eltapsolt időközben.
Így esett, hogy idegességtől és félelemtől remegő hangon, egy vasárnap délután felhívott, hogy mégiscsak életmentő lenne, ha megvenném a Bighornt – vissza kell fizetnie az előleget, különben a tongaiak kicsontozzák, esetleg meg is eszik.
Morogtam egy sort, nemigen fűlött a fogunk az ügylethez, de mert gyakorta felemlegettem a nemzeti anomáliánkat – márhogy a magyar nem tart össze és segít másikon, ha külföldre szakad -, nem akartam, hogy rámsüljön: én is csak prédikálok.
Hétfőn aztán átvettem a dzsippet, még mindig erős lelkifurdalással. Kérdem Ricsit, mit kell tudnia az autóról, már a hibás hátsó difiművön kívül. Semmitse – válaszolta. – Tökéletes állapotban van, sosem vált volna meg tőle, ha nincs rászorulva.
Időközben életem értelmével elhatároztuk, nem tartjuk meg pár hétnél tovább: mennie kell a Mazdával együtt. Így a racionális.
Kedden este squasholni indultam a böhöm gépjárművel, ám elkövettem azt a hibát, hogy nem foglaltam előre pályát, így öt perc után hazafelé vettem volna irányt. Ha indul a Bighorn.
Nem indult: annyi elektromos áram sem volt benne, ami egy szentjános bogarat derengésre késztetne.
Meglehetősen indignálódva vettem tudomásul a tényt, majd a mi Ricsinket kérdőre vonva kiderült: tudott ő erről, csak a harci idegességében elfelejtett tájékoztatni. De ne aggódjak, háromhetente csak egyszer fordul elő az ilyen, meg különben se használjam egyszerre a lámpát, meg a rádiót…
Dúltam-fúltam, és csendben reménykedtem, hogy az újabb hiba ellenére mégiscsak pénzünknél maradhatunk, a piacon csak elviszik annyiért, amennyit mi fizettünk érte.
Elkövetkezett a hétvége, pénteken megpróbáltam beindítani. Hétközben az ominózus leállás, majd bikázás utáni hazagurulás után nem mertem használni, nehogy az irodából hazafele menet ne induljon: rohadt nagy dög, tologatni nem lehet, és ha véletlenül nem úgy állok meg vele, hogy az orrához odaférjen egy másik autó, még bebikázni sem tudom.
Szóval pénteken délután ismét beleülök: se kép, se hang. (Pedig az akkumlátor igazoltan három hetes.) Már akkor gyanús lehetett volna, hogy a bebikázása sem ment egyszerűen: másfél óra után kellt életre, épp, amikor már feladtam volna. Ravasznak képzeltem magam, mint az egyszeri róka, gondoltam elmegyek egy nagyot autózni, had töltődjön fel az akkumlátor, így aztán jó eséllyel bírni fogja a vasárnapi autópiacot. Elhatoltam tehát Silverdale-ig az autópályán, meg vissza, majd 100 kilométer: ennyinek elég kell lennie.
Szombaton reggel próbálból beültem: a Bighorn nem indul. Dühöngeni, törni-zúzni lett volna kedvem – ugrott az értékesítés, nem úszom meg a javíttatást.
Kérdezősködtem, ki mit gondol, mibe kerülhet ez az akció. Pár száz dollár – nagyjából ennyire tippelte a konszenzus.
Jólvan, még mindig van remény, hogy ne bukjunk rajta – morfondíroztam.

Szerdára jelentettem be az ismerős és megbízható autóvillamossági szervízbe: reggel ötkor keltem, hogy legyen másfél-két órám beindítására.
Délben hívnak a szervízből: meg tudják csinálni, de nincs jó hírük. Generátort kell cserélni, meg a motortér teljes elektronikai paneljét, az ugyanis nagyrészt elolvadt, reléstől-mindenestül.
995 dollár adóstul.
Damn’!!!
Amikor meghallottam az összeget, azt hittem mentem kivetem magam az emeletről. Egyszerre teljesen világossá vált, nem tudjuk annyiért eladni, amennyibe nekünk került.
Marad tehát a Bighorn, immáron a Toyotának és persze a Mazdának kell mennie. Végülis dzsippem még úgysem volt soha.

Ugyanakkor levontam a végső tanulságot, feltaláltam egy újabb darab spanyolviaszt:
Ne kezdj lúzerre, még segítőszándékkal sem, mert óhatatlanul lúzerré válsz magad is!

Update: Időközben a Toyotának is lejárt a WOF-ja. A perzsa persze meghúzta ezt is – mielőtt eladhatnánk, megcsináltathatom, vagy szerelgethetünk Lajossal. Mondtam már, hogy utálom? Csak annyit szeretnék, hogy legyen EGY rohadt gépjárművem, ami teszi a dolgát, nem kell sem bütykölni, sem szerelőhöz hurcibálni.

Update 2.: Ricsi megígérte, hogy kifizeti az elektromos javítás 995 dolláros számláját. Heti ötven dollárjával. Rémisztő lúzerek vagyunk…

Autók és Auckland

Most, hogy kicsit lenyugodtam, nem tudom sírjak-e vagy nevessek.*

Szóval ma az autókról akartam írni, illetve az aucklandi tömegközlekedésről. Emlékszem, még valamikor az elején azt mondtam, hogy majd jól kiderül, milyen dolog Új Zélandra költözni, és eddig még nem derült ki szinte semmi. Hát majd most.

Tehát:
Auckland nagy város, már nem lélekszámra – 1.24 millió lakos -, hanem területre. 1086 négyzetkilométer, ami akárhogyan is számolom, nagyjából a duplája Budapestének (525 km2). Ezzel szemben tömegközlekedés nincs. Illetve van valami, amit annak csúfolnak – például némi buszközlekedés és egy pár éve felélesztett vonat, ami leginkább a HÉV-re hajaz -, de gyakorlatilag elhanyagolható hatékonyságú, és a mindennapi életben használhatatlan.
Én például helyi mércével mérve nem lakom vészesen messze a munkahelyemtől – 15 km -, de ha tömegközlekedve szeretnék bejutni, akkor átszállással, 1 óra 7 perc alatt érnék be, 7 dollár 50 centes jegyáron. Ez ugye oda-vissza $15. Ha a mostani árakat nézem, ezért 10 és fél liter benzint kapok, amivel legkevesebb száz kilométert tudok autózni, nem számítva, hogy a csúcsforgalomban is csupán fél órát kell vezetnem. Van ugyan havi bérlet – 200 dollár momentán – de rövid fejszámolás után kiderül, hogy az sem bolt.

Ezzel szemben Új Zélandon a legolcsóbb az autótartás. (Ezt mondjuk nem ellenőriztem le, de valahol olvastam, megragadt bennem, és itt élve teljesen hitelesnek tűnik).

Egyfelől a jó állapotú használt autók ára mulatságosan alacsony. Nemcsak az itteni jövedelmekhez képest, de objektív mércén is. Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe: durván $1000 körül már teljesen elfogadható kocsit tud venni magának az ember, $6-8000-ért pedig keveset futott, pár éves modellt.
Az új, szalonautó árakról nincsenek részletesebb információim, de első blikkre olcsóbbak a magyar áraknál.

Másfelől ugye olcsóbb az üzemanyag is: jelen pillanatban $1.43 a benzin literje míg $1.03 a dieselé. Mondjuk a diesel autó tartása kicsit trükkösebb – van úgynevezett Road Charge, amit kilométer alapján kell fizetni, de ha ezt is beleszámolom, akkor sem sokkal több $1.25-nél a diesel.

Nincs kötelező biztosítás, zöldkártya és súlyadó – van helyettük Registration, amit lehet 3-6-9 hónapra vagy egy évre fizetni (egy évre $183), illetve van WOF (Warrant of Fitness), ami leginkább a mi műszaki vizsgánknak felel meg. A WOF-ot hatévesnél fiatalabb autókra 12 havonta, az ennél öregebb autókra 6 havonta kell megcsináltatni. A WOF díja változó: nagyjából $30 körül van, de épp most találtam egy szervízt, ahol már $17.50-ért megcsinálják.
Persze, ha a WOF-on elhúzzák az embert, akkor fizetheti a javítás költségeit, de alapesetben egy rendben lévő gépkocsi TCO-je (Total Cost of Ownership): autó ára+$183/év+$35/év (hat évesnél öregebb benzines járgány esetén).
Tegyük hozzá még, hogy az autópálya használat ingyenes, és a parkolási díj sem haladja meg budapestit, viszont sokkal könnyebb nem fizetős helyet találni.
Ez mulatságosan alacsony összeg, ha valakinek nincs errefele autója, semmiképpen sem azért, mert nem engedheti meg magának.

Hmm… Hogy mit is akartam ebből az egészből kikerekíteni? (Mondjuk első tanulság: nem okos dolog sört inni bloggolás közben, mert ilyen sefüle-sefarka bejegyzések születnek.)
Ja, igen: nyilván a fentebb kifejtettek is hozzájárulnak ahhoz, hogy az autó sokkal kevésbbé státuszszimbólum. Vannak persze kivételek, de alaphelyzetben leszögezhetjük: az autó milyensége és birtoklása nem szempont csajozáskor, sőt más tekintetben sem különösebben imponálási tétel.

(*Autókkal kapcsolatos személyes nyavajgásaim, és a helyi magyar kolónia autótartási szokásai egy következő post-ban.)

Visszatértem

Az elmúlt időkben sem kedvem, sem energiám nem volt írni, hovatovább már azt fontolgattam, hogy felhagyok a bloggolással.
Aztán mégsem.
Ebben a döntésemben persze sokat segített, hogy nincs akkora hajtás az irodában, illetve, hogy sikerült éppeszű munkaidőt kiharcolnom magamnak: reggel nyolctól, fél-ötig.
Ez már a harmadik munkaidőbeosztásom itt: eleinte elég volt otthonról dolgoznom, de ahogyan egyre magasabbra hágtam a céges ranglétrán, úgy szigorodtak az elvárások is. A mélypontot őszre (már az itteni őszre) értem el: reggel kilen harmincra jöttem és bár hivatalosan 6-ig tartott a munkaidőm, de hétnél előbb ritkábban végeztem.
Ősszel és a télen nem bántam különösebben (persze azért el tudtam fáradni, akár egy kutya), de amint kitavaszodott – sőt küszöbön a nyár -, elkezdtem lázadozni: ez még sem járja, az egész napom elmegy így. Végül a felmondási kísérletemkor (erről majd később) megoldódott ez a probléma is, úgyhogy épeszű időben végzek: ha van kedvem, akár délutánra is tervezhetek programot.
Ennek az új munkaidőnek pedig megvan az a csodálatos mellékeredménye is, hogy reggel, mikor érkezem, másfél óráig egyedül vagyok bent, ami gyakorta a növelni tudja a hatékonyságomat, és persze időt enged arra is, hogy rendszeresen írjak ide.
Tegnap egyébként tovább feszítettem a húrt: ultimátum szerűen bejelentettem a főnökségnek, hogy október végétől márpedig én fél nyolcra járok, hogy 4-kor végezhessek.
Beleegyeztek.

A Blogger megújulása is kapóra jött – ugyan még mindig nem vagyok maradéktalanul elégedett vele -, de legalább már vannak Tagek, RSS, és az egész szerkesztőfelületet kicsit jobban összerakták. Viszont azzal hogy átköltöztettem magam a Blogger Beta-ra megszűnt a Google AdSense-m. Nem mintha óriási veszteség lenne – eddig mindösszesen 67 centnyi bevételt generált, erről pedig szívesen lemondok a fejlettebb szolgáltatásokért cserébe.

Auckland parádé és a video megosztás II.

Jó rég nem írtam, és most, hogy megint kedvem támadt hozzá, meglepve tapasztaltam, hogy a YouTube valamiért elérhetetlenné tette a videómat.
Annakidején szerencsére feltöltöttem a Google-ra is, bár el voltam kámpicsorodva, hogy mennyi időbe telt, amíg jóváhagyták.

Itt viszont megvan, úgyhogy azért is szerepelni fog.

Page 4 of 4

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: