Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Month: November 2006 Page 3 of 5

Vevőszolgálat

Csak hogy világos legyen, a bunkóság teljesen internacionális – az adott reakciók már kultúránként és országonként különböznek.
Az alábbi levélváltás a minap került a nyilvánosságra, előbb csak e-mail formájában terjedt, aztán persze megjelent a kiwiblogon – innen pedig egyenes út vezetett a napi elektronikus és nyomtatott sajtóba.

Csak az érthetőség kedvéért: egy fiatal pár a jövő áprilisi esküvőjét tervezve a The Great Marquee Company nevű cégtől akart óriási esküvői sátrat bérelni. Aztán, mielőtt megrendelték volna, elsétáltak és megnézték a referenciának kínált példányt. Innen jöjjön a levelezés maga:

From: Steve Hausman
To: ‘Events Team’
Sent: Wednesday, November 15, 2006 4:06 PM
Subject: RE: Quote #00002417; from The Great Marquee Company Ltd.

Hi Klaus

Paula and I went and viewed your marquee setup at Devonport the other weekend and unfortunately we did not like it.

So this is just to let you know we will not require your services on 7 April 2007.

Thanks for your assistance and we are sorry that it turned out this way although we are glad we looked at the marquee prior to booking as that would have been a huge disappointment.

Regards

Steve Hausman

magyarul:

Üdv Klaus

Paula és én elmentünk Devonportba megtekinteni az általatok felállított sátrat a múlt hétvégén, és sajnos nem tetszett nekünk.

Mindezt azért közöljük, hogy tudassuk, nem fogjuk igénybevenni a szolgáltatásotokat 2007 április 7-én.

Az együttműködést köszönjük, és nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, noha örülünk, hogy megnéztük a sátrat mielőtt megrendeltük, különben nagy csalódást okozott volna.

Tisztelettel

Steve Hausman

erre a válasz, egész hihetetlen:

From: Events Team [mailto: [email protected]]
Sent: Wednesday, 15 November 2006 6:30 p.m.
To: Steve Hausman
Subject: Thank You From The Great Marquee Company

Hi Steve,

Thanks for your reply. Your wedding sounded cheap, nasty and tacky anyway, so we only ever considered you time wasters.

Our marquees are for upper class clients which unfortunately you are not. Why don’t you stay within your class level and buy something from payless plastics instead.

Kindest Regards
Katrina
Office Manager
The Great Marquee Company

magyarul:

Üdv Steve

Köszönjük a válaszodat. Az esküvőtök amúgy is olcsónak, undoknak és ízléstelennek tűnt, és abban is biztosak voltunk, hogy csak az időnket vesztegetitek.

A sátraink a felsőbb osztálynak valók, amihez sajnos ti nem tartoztok. Miért nem maradtok inkább a saját szinteteken és vásároltak valami olcsó műanyagot.

A legmélyebb tisztelettel
Katrina

Az ügy pikantériája, hogy az eset teljesen felháborította – megjegyzem teljes joggal – a közvéleményt; az érintett új-zélandi szakmai szervezet a cég kizárását fontolgatja. Amennyiben nem csalnak az ösztöneim, az ilyenfajta viselkedést nem lehet elvinni szárazon a világnak ezen a felén: nagyobb összegű fogadást mernék kötni, hogy a The Great Marquee Company ezzel a levéllel mintegy be is fejezte földi pályafutását.

Kim Marsh és a moralizálás

Lajos javaslatára kerestem fel Sunnybraeben Kim Marsh-ot. Olcsó, segítőkész és közel van – ajánlotta Lajos.
A neve alapján britnek gondoltam a mestert, aztán meglepetésemben majdnem nekihajtottam a szerviz vaskapujának: lehet hogy nem teljesen maori, de háromnegyed részben biztosan az. Talán már említettem, nekem eddig csak kellemes tapasztalatom volt maorikkal, de azért egy pillanatra eszembe jutott, hogy egy olyan nép fiára bízom épp a japán csúcstechnikát, amely 150 évvel ezelőtt a még kőeszközöket sem nagyon használta.
Maori autószerelő? Valahogyan ellentmondásnak tűnt első pillanatra.
Melegbarna szemű, maorinak határozottan kisnövésű, de sűrű, tömzsi ember Kim Marsh, örökös mosolya meg őszülő haja azonnal bizalmat ébresztett bennem.
Nem tudott azonnal árat mondani, de megnyugtatott, nem kell vagyonokra számítanom. Legfeljebb 4-500 dollár, ha nagyon peches vagyok.
Mondjuk ez az összeg egy fél heti fizetés, nem repestem a boldogságtól, különösen, hogy jövő héttől Életem Értelme kedvesem is elkezdi az IELTS felkészülést, én meg még egy hónapot ráhúzok, szóval van most fizetnivalónk bőven.
Délutánra elkészült a Bighorn, Kim Marsh kissé idegesen topogva fogadott. Nem tehetek róla, de leginkább egy barátságos, zavarban lévő idős emberszabásúra emlékeztetett, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a banánt.
– 177 dollár lett a vége – nyomta a kezembe a kulcsot. – De ebben már egy időszerű olajcsere is benne van. Megfelel? Nem találom túl soknak?
Láthatóan aggódott, én pedig a megkönnyebbüléstől nem tudtam hogyan hálálkodni. Aztán elmagyarázta, hogy rosszabbra számított, de az ékszíjak szakadása nem okozott semmi motorikus károsodást, így szerencsések vagyunk.

Én különösen annak éreztem magam, és hazafelé vezetve azon mosolyogtam, mennyire fog örülni kedvesem, hogy ennyiből megúsztuk, amikor sanda ötlet merült fel bennem.
Mi lenne, ha nem árulnám el neki, hogy kevesebb, mint a fele volt a számla a várakozásunkhoz képest?
Nem tudom, ki hogyan van vele, én még gyakorlatlan vagyok. Életemben először fordul elő – két házasságom dacára -, hogy egyetlen közös bankszámlánk van a párommal. Mondhatni pénzügyekben teljes a transparency. Ezt nem bánom egyébként különösképpen, de vannak kényelmetlen aspektusai, különösen így karácsony előtt. Már hetek óta foglalkoztat a kérdés, hogy miképp tudok meglepetést/ajándékot vásárolni úgy, hogy legkésőbb másnap ne derüljön ki, ne késztessen hülye magyarázkodásra hazudozásra?!
Életem egyetlen értelme persze sikkasztott a születésnapom kapcsán, de ő könnyebben megtehette, tekintettel arra, hogy a fizetése nem fix, hanem hétről hétre változó, ráadásul készpénzben kapja, így nem tűnt fel, hogy heteken keresztül egy részét visszatartotta. Ámde az enyém banki átutalás formájában, minden hónapban rendszeresen, azonos összegként érkezik.
Szóval a mostani lehetőség kapóra jött. Párom úgyis 4-500 dolláros kiadásra számít, ha 450-et mondok, a többit félreteszem, akkor nincs lebukás, és a módszert elég gyakran alkalmazva megvan a karácsonyi meglepetés.
Egész hazaúton a helyzeten moralizáltam: hazugság vagy kegyes hazugság? Hol a határ? Végül úgy döntöttem, megcsinálom, még ha vannak is megkérdőjelezhető erkölcsiségű vonatkozásai. És ha már a döntésen túljutottam, mindjárt tervezgetni kezdtem, elvégre a közeljövőben a másik két kocsit is fel kell készíteni az értékesítésre: újabb kiválló lehetőség a sikkasztásra. Aztán persze azt sem kell tudnia, hogy pontosan mennyiért sikerül majd eladni az autókat…

Amikor leállítottam az autót, még biztos voltam benne, hogy 450 dollárt mondok. Az ajtó felé menet idegesen félbehajtottam a számlát. Aztán amikor megláttam az ilyedt arcocskáját, és rajzfilmfigurára vékonyodott hangon megkérdezte mennyit fizettem, önkéntelenül az igazat mondtam.
És megérte feleim – az az öröm, az a mosoly megérte.
Most pedig törhetem ismét a fejem, hogy miképp sikkasszak karácsonyra. Minden ötletet szívesen fogadok, de inkább emailben küldjétek, a blog nem biztonságos.

Nagytalpú, kaporszakálú…

Hétvégén mégsem lesz Rotorua.
Pedig olyan szépen elterveztük, leszerveztük.
Délután azonban a Bighorn ékszíjai elszakadtak, természetesen csak miután elértem az autópályát. Az ékszíjak elszakadásában az a csodálatos, hogy egycsapásra megszűnik a fékszervó, kormányszervó és bonuszként a hűtés is.
Az autót lehetett fékezni: például ha két lábbal, erőből tapostam a féket miközben 40 km/órás sebességgel haladtam, akkor 50 méteren belül sikerült megállni.
Általában nem vagyok félős, különösen kocsiban nem – tényleg, mi annak az esélye, hogy kétszer haljon meg az ember autóbalesetben? -, de a hazafeléút féórája alatt úgy féltettem a tyúkszaros életemet, mint még soha.
Holnapra tehát szabadnapot vettem ki, irány a szervíz, de ezzel egyidőben életbelépett a helyi Novák Csomag, a hétvégére szánt pénzt nyilván felemészti a javítási költség, a megtakarításainkból pedig nem vagyok hajlandó úri huncutságokat finanszírozni.

Piszkos anyagiak

Úgy döntöttem, ma a pénz lesz a központi téma – a kérdések egy része is ezt firtatja.
Leszögezem mindjárt, nem áll szándékomban tudományos igényű vagy aprólékos, az egész országot átfogó értekezést írni. Az alábbiak Aucklandre vonatkoznak – amely talán a legdrágább város – és főképp a tapasztalataimat tükrözik.

Kezdjük a pénz értékével: régi, elcsépelt ökölszabály, nem szabad forintban gondolkodni, egyszerűen nincs értelme, annyira más az itteni financiális élet dinamikája.

Tények:

A minimálbér jelenleg bruttó $10.25/óra azaz nettó $8.17/óra. (Felnőtt munkavállalót és a teljes adóterhelést számolva.)
Ez bruttóban heti $410; évi $21,320 – nettóban: heti $324.72; évi $16,885.44.

A hivatalos átlagfizetés heti $610 (férfiaknak heti $754, a nőknek heti $473), noha a forrás nem tünteti fel, gyanítom azért, mert egyértelmű: ezek az összegek bruttóban értendők.

Jöjjön még pár hivatalos adat, ha már itt tartunk:

Adórendszer:

  • ÁFA(GST): egységesen: 12.5%

Nincs külön nyugdíjjárulék, egészségügyi járulék, meg tudjafranc.
Van adó és van ACC-nek nevezettt balesetbiztosítási díj. Ezek sávosan a következőek:

  • Évi $38,000 bruttó keresetig 19.5% + ACC = 20.8%
  • A kereset 38,001 és 60,000 dollár közé eső része: 33% + ACC = 34.3%
  • A kereset $60,001 feletti része: 39% + ACC = 40.3%

És akkor jöjjön a szubjektum.
Kezdő bevándorlóként, kétkezi munkával (takarítás, mosogatás, építkezésen segédmunka, stb.) nagyjából a minimálbér $10.25 óradíjjára lehet számítani. Ebből az összegből, ha egyedül van az ember, éppencsak, de meg lehet élni. Párosan szebb az élet: a két minimálbér kényelmes megélhetést biztosít, ha nem is túl nagy lábon.
A munkavállalási engedély megszerzése után 🙂 – persze szakmától, végzettségtől roppantul függő módon – a minimális keresmény inkább $13-$15 között mozog. Arra azért mindenki számíthat, hogy Új Zéland nemcsak bevándorló barát ország, de fel is készült a bevándorlókra, és ez igaz a legtöbb munkaadóra. Miután a munkavállalási engedély alaphelyzetben egy – a munkavállalást támogató – munkahelyhez köti az emberfiát (tehát nemám kilépek és keresek másik állást, ha nem tetszik a rendszer), a munkahely változtatás újabb nyűgös Immigration-os procedúrát von magaután. Ezt tudván, a cégek – ha nem is feltétlenül elvtelenül -, inkább kevesebbet fizetnek, mondván a nagy támogatás a munkavállalás lehetővé tétele volt, a reménybeli bevándorló pedig fizesse meg az árát.
A residency (letelepedési engedély) megszerzése után nagyot fordul a kocka, onnantól ki-ki szabadon dolgozhat, és ez a fizetési hajlandóságon is megmutatkozik – szóval rosszabb esetben is csak addig kell kihúzni valahogy.
Ismereteim főleg az informatikára vonatkoznak, azt tehát tudom, hogy informatikusként évi 45,000 és 100,000 dollár között lehet keresni: a $45k inkább kezdőként és residency nélkül értendő, a $100k meg már letelepedés után, jó munkahelyen. Évi $50-60 ezer dollárrral már igazán könnyen viccel az ember, $100,000 esetében kifejezetten jó parti vagy, legfeljebb olyan gondjaid lehetnek, amire mások bicskanyitással reagálnak.
(A többi szakmára jellemző fizetésekről nincs információm, tekintve, hogy az összes mérvadó ismerősöm és barátom informatikus vagy mérnök. Igen, nerdök vagyunk, sajnálom. Ha valaki olvassa innen a blogom, és vannak kiegészítő információi, kérem komentezzen, én is kíváncsi vagyok rá.)

Árak:

Lakás, lakhatás.
A legelterjedtebb formája a ház bérlése: heti $250 és $1000 között igényektől és lehetőségektől függően. (Mi jelenleg 290 dolláért bérelünk egy két hálószobás házat a Northshore-on, viszonylag jó helyen, 10 perc autózásra a belvárostól vagy a legközelebbi beachtől.)
Nagy divat ugyanakkor a flatmate-elés – ez az albérlet egy formája, amikor akár barátok, akár idegenek közösen vesznek ki egy házat. Flatmateként egy szobát (meg persze a közös helységek használatát) heti $80 és $150 között lehet megkapni.
Az ingatlan vásárlása már húzósabb, de korántsem reménytelen: 300,000 dollárért már méretes házat lehet venni, igaz Aucklandben ez a minimum, ennél olcsóbban nincs, vagy nem érdemes foglalkozni vele. Tipikusan 10% sajáttőkét várnak el a bankok, de állampolgárként az első lakáshoz jutást az állam megtámogatja az önrész átvállalásával.

Autó, közlekedés.
Erről már írtam. Röviden összefoglalva: az autó vásárlása és tartása európai szemmel mulatságosan olcsó és egyszerű; a tömegközlekedés drága, tragikus – szinte senki sem használja.
Az előző posthoz képest csökkent az üzemanyag ára ismét: a benzin literje $1.38 a dieselé 98 cent.

Telekommunikáció.
A mobiltelefonálás szemtelenül drága, átlagosan 50 cent egy perc hálózaton belül és több, mint egy dollár más hálózatba. (Két mobilszolgáltató van: Vodafone és a Telecom.)
A vonalas telefon viszont olcsó: havi $40 az előfizetési díj, de városon belül ingyenes. Az itt létünk alatt egyszer volt 50 dollár körül a számlánk, egyébként az alapdíjat szoktuk fizetni.
Szélessávú internet: szolgáltatótól és sávszélességtől meg letöltési korláttól függően havi 25 és 100 dollár között van. Az itthoni 2 megabites Orcon DSL, 5 Giga letöltéssel havi $50.

Elektromos áram, gáz.
Gázt többnyire nem használnak. Van, de nem igazán elterjedt. A fűtést általában villanyradiátorokkal esetleg kandallóval oldják meg a kiwik.
A ház, amit bérelünk semmiféle fűtésrendszerrel nem volt felszerelve, mi vettünk pár radiátort. Nyáron nagyjából $100 fizetünk havonta, télen inkább $200-$250-et, igaz volt egy $300 hónapunk is. Tekintve, hogy melegfüggő vagyok, ez nem mérvadó, azt hiszem télen is ki lehet jönni 200 dollárnál kevesebből.
A gáz áráról megintcsak nincs információm, de azt gondolom nem lehet olcsóbb, mint az áram, különben jobban elterjedt volna. Ezt a gyanúmat erősíti az is, hogy Új Zéland vízi-erőművekben meglehetősen gazdag – köszönhetően a folyóknak -, gázzal viszont úgy tudom nincs különösebben eleresztve.

Étel, ital, egyebek.
Valamivel drágább, mint Magyarországon, bár az összehasonlítási alapomat nagyban kikezdte, hogy nem ismerem az aktuális magyar árakat.
Javaslom a Foodtown honlapjának böngészését, a Foodtown az egyik legnagyobb és legelterjedtebb élelmiszer-áruházlánc, a napi bevásárlásainkat mi is ott intézzük.
A két heti nagybevásárlást már a Pak’ n Save-ben szoktuk megejteni, 200 dolláért két hétre telepakoljuk a hűtőt minden földi jóval.
A cigaretta sokkal drágább; nem gazdaságos Új Zélandon dohányozni: egy doboz Marlboro $10.6. Összehasonlításképp, ennyi pénzért már hat üveg (egy sixpack) sör is kapható.

Éttermek, kifőzdék.
Legolcsóbb a gyilkos Fish&Chips (rántott tengeri halfilé meg szalmakrumpli), már 5 dollár körül dugig eheti magát az ember. A gyorséttermek (McDonalds, Wendys, stb.) olcsók, egy nagyobb menü is csak $10 – a legtöbb esetben ez kevesebb, mint az órabéred. A különböző ázsiai kifőzdékben is 10-15 dollár között meg lehet ebédelni, míg a klasszikus éttermekben (ha semmi extra), inkább $35-$40-ra kell számítani fejenként.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, biztos egy csomó mindent kihagytam, de sebaj, majd legközelebb. Mindent összevéve, ha egyetlen mondatban kell megfogalmaznom: könnyebb a kényelmes, becsületes megélhetés errefele, mint a Kárpát-medencében.

Kiwiország

A nacionalizmus általam egyedül elfogadott módja, a nemzeti öntudatnak az a megnyilvánulása, amit Új Zélandon újra és újra tapasztalhatok. Nem valamiféle politikai fegyver ez, nem sajátítja ki magának egyetlen párt sem és nem is felülről erőltetik: egyszerűen csak átitatja az emberek mindennapjait, megnyilvánulásait és komoly tényező némely döntésekkor. Ugyanakkor nem offenzív vagy kirekesztő módon, nem hivalkodóan és nem arrogánsan teszik. A mi kutyánk kölyke elbírálás finom fricskája a globalizációnak, ha egyszer valahol példálóznom kellene, hát itt a tökéletes megoldás.
Ez az az ország, ahol a 100% kiwi owned and operated (100%-ban kiwik által tulajdonolt és működtetett) feliratnak komoly reklámértéke van, ahol az emberek inkább megveszik drágábban a kiwi paradicsomot és narancsot, mint az olcsóbb ausztrált; ahol a McDonalds reklámfilmje azt súlykolja, hogy a cég csak új-zélandi alapanyagokat használ és a megtermelt pénz 95% kiwikhez kerül. És amikor kiwit mondanak, akkor új-zélandit értenek; nemre, bőrszínre, származásra való tekintet nélkül – olyat, aki itt él és dolgozik. Valahogyan természetes számukra, hogy a hazai termék/szolgáltatás fogyasztása az országot, közvetve a jövőt, a saját jövőt építi.
Tudom, hogy némely más országok lakóiban is megvan ez a mentalitás – de tekintettel magyar voltomra és saját tapasztalataimra, nem tudok nem rácsodálkozni.

Ha már a kiwiknél tartottunk, had jelentsem örömmel, a mai nappal választ kaptam a kérdésre (amit még márciusban tettem fel), hogy miért kiwik az új-zélandiak. A megfejtés ma reggel érkezett Banditól egy comment formájában, de miután gyanítom a legtöbben nem veszik a fáradtságot, hogy napról-napra végigböngésszék a régi bejegyzésekhez esetlegesen érkezett új hozzászólásokat, így közzéteszem inkább.

The first New Zealanders to be widely known as kiwis were the military. The Regimental Signs for all New Zealand Regiments feature the kiwi, including those which fought in the Second Boer War then with the Australian and New Zealand Army Corps in World War I. Much of the interaction between Regiments and between regiments and locals was done under the respective Regimental Sign, and the kiwi came to mean first the men of regiments and then all New Zealanders. Due to the relative isolation of New Zealand, many troops stayed in Europe (particularly at Beacon Hill, near Bulford on the Salisbury Plain, where they carved a chalk kiwi into the hill in 1918) for months or years until transport home could be arranged. The Oxford English Dictionary gives the first use of the Kiwi to mean New Zealand in 1918, in the New Zealand Expeditionary Force Chronicles.

És akkor álljon itt hevenyészett fordítása:

Az első kiwinek hívott új-zélandiak a hadsereg tagjai voltak. Minden új-zélandi ezred jelképében szerepelt a kiwi, már a Második Búr Háborúban, azután az Ausztrál-Új Zélandi Haderők első világháborús szereplésekor. Az ezredek egymás közti – majd a polgári lakossággal folytatott – kommunikációban meghatározó szerepet játszott az ezredjel, így a kiwi előbb az új-zélandi hadsereg tagjainak, később az összes új-zélandinak szimbólumává vált. Új Zéland relatív elszigeteltségének köszönhetően sok csapat állomásozott Európában (főképp Beacon Hillen, Bulford mellett a Salisbury Síkon, ahol egy mészkő kiwit faragtak a hegyoldalba 1918-ban) hónapokig, néha évekig, míg a hazatérésüket megszervezték. Az Oxford English Dictionary szerint a kiwi Új Zéland viszonylatában történő első említése 1918-ból, az Új Zéland Expedíciós Erők Krónikájából származik.

Auckland éjszaka

Mostanában egyre gyakrabban mozdulunk ki, így azután kezdem mind jobban megismerni Auckland szórakozó helyeit, éttermeit.

Péntek este a Loaded Hog – Részeg Disznó – nevű becsületvesztőben jártunk, híres szórakozóhely a kikötő mellett, már sokat hallottam róla eddig is. Érthető módon kifejezett kíváncsisággal vártam az első saját benyomást, de őszintén szólva óriási csalódás volt.
Maga a hely közepesen nagy, angolszász módra berendezett faburkolatú diszkó-kocsma, a falait rurális tárgyak borítják: kaszák, kapák, és egyéb mezőgazdasági eszközök.
Meglehetősen korán érkeztünk – nem volt még tíz óra sem – így könnyen találtunk asztalt, vendégek szinte alig. Próbáltunk a tánctértől a lehető legtávolabb lelülni, ám hiába: annak ellenére, hogy mindössze egy tucatnyi fiatal lézengett (a tánctéren pedig senki) a zene fokozhatatlan hangerővel ordított, gyakorlatilag lehetetlenné téve a beszélgetést.
A Disznó saját főzésű söröket szolgál csak fel, ami akár lehetne pozitívum is, de nem az: életemben kevés ennél rosszabb sört ittam, ráadásul Greg literes korsót rendelt, így nemcsak pocsék volt, de sok is. Éjfél körülre aztán elkezdett szállingózni a közönség, de ebben sem volt köszönet: csupa tizen/huszonéves (szentséges ég, hogy öregszem, ha ez már zavar), akik meglepő sebességgel részegre itták magukat. Végül feladtuk és a hazatérés mellett döntöttünk, pedig csak akkor kezdett beindulni az igazi éjszakai élet, ám a kellemetlen tapasztalat, és a heti fáradalom inkább az ágy irányába ösztökélt.
Az árakról sajnos fogalom nélkül vagyok – Greg megmakacsolta magát, és mindent ő fizetett -, de tippem szerint a literes korsó inkább 20 dollár körül volt, mint kevesebb.
Értékelés: 1/5

Szombaton már Seevel és Annamarival négyesben indultunk neki az estének, jóval konkrétabb elképzelések alapján.
A fő cél a már említett német étterem, a Der Metz kipróbálása volt, mondván eszünk végre egy igazi európai vacsorát, és megmutatjuk Seenek, milyen is a rendes konyha.
Miután a Der Metz Kohimarama-ban található, See invitálására a De Fontein (Mission Bay) belga sörözőben kezdtünk: a két műintézmény távolsága mindössze három perc autóval.

A De Fointein klasszikus belga sörbár, olyan, mint a budapestiek. A választék is nagyjából ugyanaz: jót mulattunk, amikor a felszolgált sörösüvegeken importőrként a Borsodi Sörgyár Rt köszönt vissza. A kipróbált sörök minősége tradícionálisan jó volt, a hely kellemes, a kiszolgálás elsőrangú, az árak pedig teljesen elfogadhatóak: a négyünk által elfogyasztott hat korsóért mindössze 53 dollárt fizettünk. Csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 csillagot, mert semmi kimagasló vagy szenzációs nincs egy európai számára a helyben. Egyszerűen csak jó.

Hétre foglaltunk asztalt az est fénypontjának remélt Der Metz-be (Der Metz Restaurant – 7 Averill Ave, Kohimarama, Auckland, Phone: 09-528 8012). Kinézetre egy klasszikus jobbfajta magyar kisvendéglőre hajaz, mind méretében, mind berendezésében. Egészen elszorult a szívem, európaisága láttán. A séf igazi germán óriás, ráadásul jól láthatóan szívén viseli a vendégek sorsát – amint kis ideje engedte, asztalról asztalra járt, hogy csevegjen és megérdeklődje meg vagyunk-e elégedve a főztjével.
Meg voltunk. Gulyáslevessel kezdtem, ami hibátlan, több rendes magyar szakács is megirigyelhetné. Aztán bécsi szeletet rendeltem, s amikor megkérdezték egy vagy két szelet legyen, azonnal rávágtam, hogy jöhet a kettő. Szerencsére végül a józanabbik énem kerekedett felül amikor Annamari figyelmeztetett, elég lesz nekem egy szelet is. See – akit valóban olcsóbb öltöztetni és hardwarerrel ellátni, mint etetni -, kissé megvetően mosolygott gyávaságom láttán és csakazért is két szeletet kért.
A bécsi szelet nagy, vastag és finom. Talán egy picit lehetett volna kevésbbé olajos, de ez már inkább csak kötekedés, ettem ennél sokkal rosszabbat Magyarországon. Két szelet egyszerűen megehetetlen – nekem a saját húsdarabommal sem sikerült megbirkóznom, és See is csak heroikus küzdelem árán tudott végezni a saját adagja felével. Külön jó pont, hogy a vacsora végeztével megkérdezték, becsomagolják-e a maradékot, hazavisszük-e? Ez a szokás egyébként nagyjából ismeretlen errefelé, vagy ne legyek ennyire sarkos: én most találkoztam a kérdéssel először.
A lakomához Warsteinert ittunk, a lányok egy üveg Rizlinget, hogy aztán desszertként almásrétes következzen, ami ismét tökéletes választásnak bizonyult. Mindent összevéve a legkellemesebb éttermi tapasztalatom Aucklandben, itt élő európaiaknak kötelező. Hogy nem leszek napi vendég, az csupán az áraknak köszönhető: négyen 240 dollárt fizettünk, ami akárhogyan is számolom, a Sky Tower Orbit éttermével vetekszik.
Értékelés: 5/5

Az este végül fölösleges és sznob flancolásba fulladt: ismét csak See javaslatára a kikötői Hilton szálló bárjába ültünk be. Erről nincs mit mondanom különösebben, olyan, mint bármelyik drága szállodai bár – itt szivarozni és whiskyt inni színtiszta pénzkidobás. Egyszer ki lehetett próbálni, többször nyilván nem fogjuk: csak igazán elvetemült és nagyon gazdag sznoboknak ajánlott. Seenek pedig megbocsátom – gyaníthatóan Annamari ostromaként vetette be imponálásként, és csak halkan teszem hozzá, hogy véleményem szerint nyitott kapuk döngetése történik.

Mosógép

Mint az köztudomású eddig nem volt mosógépünk – a közeli Northcote Centerbe jártunk mosodába. Az ár és a szolgáltatás megjárja (valódi kínai mosodás), az igazi kényelmetlenség, hogy csak hétvégén tudjuk megejteni a dolgot, mert munkanapokon hamarabb bezár, mintsem a mosás plusz szárítás összesen másfélórás procedúráját végigcsinálhatnánk.
A mosógép megvásárlása már hónapok óta a listán volt, ám valami mindig közbejött, fontosabbnak bizonyult.
Szombatra megoldódni látszott a probléma: Annamari – aki egy ingatlanokat építő/bérbeadó cégnél dolgozik – azzal az örömhírrel érkezett, kapott egy mosógépet. Az egyik házukba új bérlők költöztek, az előző tulajdonos viszont jobblétre szenderülése okán nem tudta elvinni a mosógépét, és az új bérlőknek van saját masinájuk. Annamari főnöke nagyvonalúnak bizonyult, szóval megörökölte a szerkezetet.
Szombat délelőtt tehát Hendersonba autóztunk, hogy magunkhoz vegyük, bár már útközben felmerült bennem, hogy miféle szerzet lehet, ha az új, maori bérlők sem tartanak rá igényt.
Henderson egyébként nem lenne rossz környék – legalábbis eddig így hittem – de az a része, ahová mi mentünk inkább a Harlemre hajazott, mint bármi egyébre.
Aztán szembetalálkoztam ezzel a mosógépnek hazudott gépszörnnyel, és egyből világossá vált, mitől halt meg az előző tulajdonosa (nem, nem gyógyszer túladagolásban, elég volt egy józanabb pillanatában ránézni, úgy saccolom, nem bírta a szíve), és a sápadtan topogó, maori óriás aggodalmát is megértettem; bár nem volt egészen világos, hogy a végtelen rosszindulatot árasztó, ősöreg masina megpillantása miatt reszketett, vagy a lehetőségtől, hogy mégsem visszük magunkkal.
Bevallom férfiasan, legszívesebben szűkölve megfutamodtam volna, de Annamari nyavajgására erőt vettem magamon, és pokoli erőfeszítések közepette begyömöszöltük a pattintott elektromos készülékek korából származó Simpson típusú izét.
A házba már nem voltam hajlandó behozni. Ott guggol gonoszul a patio-n, süt belőle az ártani vágyás, kopott, mocskos, terebélyes. El sem tudom képzelni, hogy amit beleteszünk az tisztább lesz…
Mindenesetre megmakacsoltam magam. A Simpson kintmarad, amíg ilyen állapotban van, s ezúttal kitört belőlem a disznó férfisoviniszta: én bizony nem nyúlok hozzá, a megtisztítása a lányokra vár. Elég gondot okoz nekem, hogy kieszeljem, honnan szerezzek egy kellő hatalmú ördögűzőt, esetleg maori vajákost, aki képes megszabadítani a nyilvánvaló spirituális rontástól.

Page 3 of 5

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: