Csanad | 赛纳德

赛纳德 | BLOG. ÚJ ZÉLAND. MAGYARUL.

Kávét? Teát? Patkánymérget?

Mivel tölti a péntek estét valaki, ha vezető programozó egy üzleti stratégiával foglalkozó cégnél, egyre közelebb van a negyvenhez és előzőleg tizenhárom napot dolgozott egyvégtében, mert közelít az év végi leadási határidő?
Természetesen elmegy Coffey-boynak egy születésnapi partira, 12 dolláros órabérért.
No jó, végülis a fizetség nem volt szempont, az egész ökörségre csak Annamari kedvéért vállalkoztam. Annamari főnöke ugyanis, amikor épp nem házakat épít, éttermet birtokol, így lakótársunk Personal Assistant munkaköre (vagy nevezzem inkább mindenesnek?), nem merül ki figyelmetlen kínai építészek zaklatásában, de nagyjából-egészéből a teljes vendéglátóipari egység menedzselése is az ő vállát nyomja. Tekintve fiatalkori idealizmusát és lelkiismeretességét, napi idegállapotát leginkább egy űzött vadéhoz lehetne hasonlítani – de, mint tudjuk, a residencyért mindent…
Múlt szerda este a szokásosnál is kimerültebben és kétségbesettebb pofácskával kucorgott a kanapén. Rövid kérdezősködés után kiderült, péntek este egy születésnapi parti cateringjét kell megszerveznie, de nincs szabad felszolgálószemélyzet, a betervezett egyedek felmondtak, kész a tragédia. Én ostoba ökör pedig – nyilván valami átmeneti elmezavartól vezérelve -, felajánlottam, hogy ezen ne múljon, kisegítem. Tegyük mindjárt hozzá, a vendéglátásból mindezidáig szigorúan a vendég szerepét ismertem, de gondoltam nem lehet rocket-science.
Akkor még nem tudtam, hogy másnap (csütörtök este) hajnali fél háromig fogok beszélgetni azzal a magyar sráccal, aki egy hete érkezett turistának (és aki a Mazdát használja), ezért csak három és fél órányit sikerül majd aludni. Így esett, hogy pénteken félkómás állapotban halódtam az irodában néhány makacs hibát keresve a programban, hogy azután hazaszáguldjak és egy gyors zuhanyozás után fél hatkor munkára jelentkezzek Ponsonbyben az étteremnél. Mire odáig jutottam bántam már, mint a kutya; legszívesebben beteget vagy halottat jelentettem volna, de nem volt visszaút.
Estasi-s formaruhába öltöztettek (fekete ing, meg bokáig érő kötényszoknya!), a Bighorn telepakolása az estéhez szükséges kellékekkel és irány Mission Bay. Kezdetben nem is realizáltam, milyen pokoli kis estének nézek elébe: az $1700 értékű hidegtál kipakolása, a kávé és teafőző beüzemelése elfoglalt egy darabig. Aztán elkezdett szállingózni a felső-középosztálybéli vendégsereg, én pedig a terem sarkában, egy kényelmetlen bárszéken – ülésnek alig nevezhető pozícióban – mosolyogva vártam, hogy kávéval, netán teával kínálhassam őket. Kilenc óra tájban kezdett világossá válni, hogy ezt a két fajta italt nem preferálják – ami egy birthday party esetében azért nem meglepő -, és egyszerre a maga teljességében rám tátotta pofáját a gyehena: hajnal kettőig kell ott ülnöm, magányosan, az arcomra fagyott vicsorral, teljesen feleslegesen.
Életemben nem unatkoztam ennyire és ennyit. Hovatovább ennél nagyobb büntetést hirtelen el sem tudok képzelni. Eleinte azzal próbáltam magam szórakoztatni, hogy a vendégsereget figyelve megpróbáltam kitalálni az egymáshoz fűződő relációjukat. Az, a részeg kordzakót viselő beatboy nyilván rokon: nyeglén bennfentesként viselkedik. Az valaha jónő – mostanra elvirágzott, de ezt nem vette észre a jelek szerint – meg valószínűleg középiskolai osztálytárs, akivel az ünnepelt 30 éve még a pasik kegyéért rivalizált. Később már történeteket költöttem hozzájuk, végül megpróbáltam kitalálni, ha lenne köztük titkoszolga, melyikük lenne az. Nyilván a legszürkébb figura, akiből a legkevésbbé nézné ki az ember.
Tizenegy óráig ezzel eltelt az idő – közben két csésze kávét is kiosztottam -, de akkor rámzuhant a végtelen kimerültség. Elkezdtem rettegni, hogy nem bírom ki még három órát: jó esetben csak elalszom, rosszabb esetben ájultan fordulok le a kakasüllőről, magam alá temetve kávéscsészéket, hidegtálat meg az asztal romjait; akárhogy is, tele lesz velem a hétvégi Herald. Ha legalább fel mertem volna állni. De mert fogalmam sincs a vendéglátás alapjairól sem, nem tudtam, mit tehet egy kávésfiú és mit nem. Például ihatok egy csésze kávét abból, amit főztem? Kimehetek dohányozni?
Éjfélre elfogyott a cérnám. Dacosan körbenéztem és töltöttem a kávéból. Láthatólag senkit se érdekelt. Elkezdtem inni: borzalmas lötty, hirtelen nem bántam, hogy nincs több kuncsaft. Miután elmaradt felháborodás, senki sem intett le, hogy mégis mit képzelek, felbátorodtam. Négy órányi strázsa után lekászolódtam az őrhelyül kijelölt, bárszéknek hazudott kínzóeszközről, nagy levegőt vettem és kisétáltam a teraszra rágyújtani.
Óriási megkönnyebbülés volt mozogni, és beszívni a halálos mérget, ami idővel minden bizonnyal a gyilkosommá válik. Aztán egyszercsak körbevett a vendégsereg – beszélgetni. Előbb Fijiről származó építész telepedett mellém – én korábban indián színésznek tippeltem Hollywoodból -, akivel megtárgyaltuk, hogy a kiwik nem is tudják, hogy mennyire jó dolguk van; utána egy valószínűtlenül magasra nőt – legalább két méter húsz centis – ősz hajú ember, bizonyos Peter Biggs a feleségével, akikkel a politikai elit teljes elhiteltelenedése volt a téma. Az utolsó két óra gyorsan eltelt így – és a kómaszerű fáradtság dacára éppségben hazajutottam fél háromra.
A fentiek fényében talán érthető, miért aludtam át majdnem az egész szombatot. Az előző éjszaka keresett 100 dolláros bankjegyet másnap az íróasztalomon találtam, és még most is azon gondolkodom, lehet, hogy bekeretezem és kilógatom a falra, mintegy örök mementóul: mire ne vállalkozzak soha többé.

Previous

[email protected]:>$%

Next

Tapu az autópályán

2 Comments

  1. Üdv a vendéglátós-szakmában!
    Most is kiderült, hogy nem egyszerű dolog a felszolgálás/kiszolgálás.
    Azért rendes tőled, hogy elvállaltad!

  2. Azért azt megnéztem volna ahogy csendben kedvesen mosolyogva kávét szolgálsz fel. :)))))
    Megmondom őszintén ezt azért elég nehéz elképzelni.

Leave a Reply

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén

%d bloggers like this: