Hát kérem még az sem kizárt, hogy sikerült. A Listening test-ben volt amit elrontottam, de ha nem többet, mint amire tippelek, akkor akár meg is lehet. A Reading valószínűleg 100%-os lett, nagyon meg leszek lepve, ha nem maximum pontot kapok rá. A Writing test so-so. Azt hiszem meglesz. Remélem. De azonban. A Speaking (szóbeli) test. Hat vizsgáztató volt: öt kedves, mosolygós fiatal. Meg egy baszatlan, vén, mogorva picsa. A várakozás közben találgattam, hogy engem kihez osztottak be; Kriszti került hamarabb sorra, az egyetlen férfihez kellett mennie. Jókedvűen, mosolyogva jött ki: végleg megnyugodva. Én a végére maradtam. A gyomrom akkor ugrott először görcsbe, amikor kiderült, hogy a vénasszonyhoz megyek. A szóbeli ugye három részből áll: először személyes kérdések jönnek, aztán egy téma, amit gépelt papírlapról tolnak az ember elé. Esetemben a saját tanulmányaimról kellett kiselőadást rögtönözni. A harmadik rész kifejezetten a vizsgáztatóra van bízva. Ő dönti el, miről kell beszélni, egyetlen megkötése, hogy kapcsolódnia kell a második rész papíron húzott témájához. A Speaking test első két fázisa jól ment, aztán a harmadik részben a következő témát eszelte ki a mosolytalan vén dög: A felnőtt oktatás szerepe a magyar nemzetgazdaságban. No comment. A felháborodástól még magyarul is elfelejtettem. Csak a kontraszt végett: Krisztinek egy vagy több olyan eseményről kellett beszélnie, ahonnan elkésett. Hogy mindent összevéve segített-e, hogy Varga Szűz Máriával vizsgáztam egyidőben, majd csak csütörtökön derül ki.
Nem vesztem el. Sőt. Az igazat megvallva minden nap nekikezdtem egy postnak, és aztán rendre úgy alakult, hogy felibe-harmadá kellett hagynom. Számtalan érdekes téma gyűlt fel: például a napokban ismertették Új Zéland közép és hosszútávú energetika-politikai elképzeléseit, aztán az idei első pénzügyi negyedévben tovább nőt a költségvetési többlet. Láttam egy egészen sokkoló és szenzációs filmet is: Once were Warriors (Egykor harcosok voltak) címmel, a jelenkori maori életről. El fogom még mesélni kedvesem legutóbbi kalandját, amikor önmagát is meghazudtolva csinált tökéletes hülyét magából. Holnap azonban nyelvvizsga, és főképp ez az oka a hallgatásomnak: a készülődés és az egyre erősebb görcs megakadályozott az írásban. A vizsga délben kezdődik és este fél hétig tart majd (igen hat és fél óra hosszú). Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni, mondjuk úgy, nem teljesen esélytelen, hogy sikerüljön. Mindenesetre akármi is lesz a végeredmény (amit amúgy is csak két hét múlva tudok meg), óriási teher gördül le a vállamról a holnappal, a jövő hét pedig már inkább lazulásnak ígérkezik az irodában is. Azután december 22.-ől egészen januárt 15.-ig szabadságon leszek; remélem nem az IELTS megismétlésére való készülődéssel kell töltenem.
Újra nőt a költségvetés többlete. A ma nyilvánosságra hozott adatok szerint, 3,08 milliárd dollárra nőt az október 31-én zárult negyedév költségvetési többlete, a tervezett 2,28 milliárd dollárhoz képest. A kincstár a gazdaság az előrejelzésekhez képest erősebb növekedésével, a foglalkoztatottság bővülésével és a fizetések emelkedésével magyarázza a helyzetet.
Még nem számoltam be róla, pedig ideje lett volna már: Életem Értelme második hónapja Art Schoolba jár. Igazándiból Réka kezdte már tavaly, Kriszti pedig idén csatlakozott hozzá. Eleinte olyan értelmetlen időtöltésnek tartottam, amit unatkozó háziasszonyok űznek gyereknevelés mellett és félrelépés helyett – ráadásul ilyenkor kreatívnak is érezhetik magukat. A dolog ellen mégsem tiltakoztam (bár az amúgy is kevés együtt tölthető időből rabol el értékes órákat), és bevallom, revideálnom kell a nézeteimet. Egyfelől jó látni, hogy milyen felhőtlen örömet tud okozni ez a minden kedden esedékes két óra, másfelől elismerem, tényleg nem pletykapartit álcáznak így: a kedvesemben eddig is lappangó művészhajlamot némi elméleti és gyakorlati tudással vértezik fel. Elég kíváncsian vártam tehát, hogy miféle produktum fog születni első nekifutásra, és roppant kellemesen csalódtam.
A szerintem inkább absztrakt, Kriszti szerint valamit ábrázoló kép azóta a hálószobánk falát díszíti, sajnos a fotó nem teljesen színhelyes, így kevésbbé látszik a sejtelmessége. Mindenestere a mai nappal véget ér az idei szezon, legközelebb majd csak februárban folytatódik, aminek két vonzata is van: Ma érkezik párom festőambíciójának egy újabb végterméke. Szegénykém másfél hónapot nélkülözni lesz kénytelen egyik kedvenc elfoglaltságát, ez minden bizonnyal némi nyüszítéssel jár majd. (Mondjuk festéket meg ecseteket beszerzett már magának, a családi költségvetés elleni újabb súlyos támadást így csak egy festőállvány kikövetelésével intézhet.)
Legyünk fotóblog egy kicsit. Korán ébredtem ma, Kriszti még javában aludt az éjszakai munkája után, én pedig elhatároztam, hogy csavargok egy kicsit a délelőtt. Szeretek a kikötőben bóklászni, van néhány félreeső, nyugalmas része, ahol a reggeli napsütésben szívesen olvasok újságot. Kegyelmi állapot – kihalt dokk, szálloda méretű teherhajók és csak a sirályok rikoltoznak. Jó rég nem volt már részem benne, de mert pénteken végre befejeződött a hajtás, úgy éreztem, ma megengedhetem magamnak. A fényképezőgépet inkább szórakozottságból, mint előre tervezés alapján ragadtam fel, aztán úgy gondoltam, ha már nálam van, használom is. Íme: Auckland belvárosa a North Shoreról nézve. Még a Harbour Bridge előtt megálltam az autópálya leállósávjában, onnan készültek a fentebbi képek. Ezt látom minden reggel, munkába menet.
Gyerekkorom egyik meghatározó tévéfilmsorozata az Onedin család története volt. Magát a történetet már alig-alig tudom felidézni, de a szereplők arca még tisztán előttem van, ha visszagondolok. Egyik kikötői csavargásom alkalmából bukkantam rá a sorozat főszereplő hajójára, a Soren Larsen nevű vitorlásra. A lelet fellelkesített és nosztalgiázásra késztetett, már akkor szerettem volna lefényképezni, de nem volt nálam az apparát, aztán amikor meg direkt e célból kerestem fel a dokkot, a hajót nem találtam ott. Ma reggel végre szerencsém akadt, nemcsak bent állt, hanem éppen kifutáshoz készülődött, így alkalmam nyílt a tengeren is megörökíteni. Az aucklandi éjszakai élet egyik központja – nem meglepő módon – a kikötő. Péntek este két magyar turista sráccal – egyikükket megfogta Új Zéland és marad végül – közös sörözést beszéltünk meg. Miután eddig csak hallottam a Lenin bárról, de sosem voltam még, úgy döntöttünk teszünk egy próbát. Nem bántuk meg, jópofa és elviselhető zene, nagyjából korunkbéli közönség és 6 dolláros sör fogadott minket, Peti pedig szerelembe esett egy ázsiai szépséggel. Sajnos csak egyoldalúan…A Lenin bár tőszomszédségéban található a Minus 5 nevű becsületvesztő. Specialitása, hogy a teljes berendezése jégből készült: nem véletlen a neve sem. Sapka, sál, kesztű hiányában nem próbáltuk ki, de kivülről meglehetősen jópofának tűnt, amolyan Blade Runneres feelinget árasztott.Tartok tőle, sosem fogom megtudni, hogy a new-yorki szabadságszobor gipsz mását mi célből építették, és főképp, hogy mit keres a kikötő egyik eldugott zugában. Mindenesetre megörökítettem. Ps.: A képekre kattintva a teljes felbontású, teljes méretű fotók is megtekinthetők.
Beszéltem már róla, hogy Auckland területileg kétszer akkora, mint Budapest. Mégsem egy metropoliszt kell elképzelni: a nem túl nagy belvárost (CBD – Central Business District) leszámítva inkább egy gigászi kertvárosra emlékeztet. Sőt méginkább egymással összenőtt számtalan önálló kertvárosra. Ezeket a kerületeket – nem meglepő módon – néven nevezik, nem pedig számmal jelölik, és talán ez az oka, hogy bár van irányító számunk, mégsem használja senki: elég a Suburb (kerület) nevét feltüntetni – azt viszont kötelező. Minden Suburbnek van egy jól definiált, önálló központja üzletekkel, postával, gyakran plázaszerű bevásárlócentrummal. Ez meglehetősen megkönnyíti az életet – leggyakrabban mi is csak Northcote Centerig megyünk, ha szükségünk van valamire.
Takapuna Center
Auckland építészete fura Janus a maga módján. Óriási parkok, és gyönyörű golfpályák tarkítják: talán a legzöldebb nagyváros, amit valaha láttam. Az emberek elsősorban önálló házakban, ritkábban unitok-ban (sorházakban) élnek; klasszikus bérházra emlékeztető épületet alig látni, sőt a Budán annyira divatos társasházakból is csak nagyon kevés van. Ugyanakkor – és ez lepett meg igazán – a házak, épületek közel vannak egymáshoz, még a nagyobb kerttel rendelkező épületek is úgy vannak elhelyezve, hogy vagy a szomszéd háztól, vagy az utcától (esetleg mindegyiktől) csak két-három lépés választja el. Ez persze azt jelenti, hogy a magyar ízlésnek kicsit kicsi a személyes tér, gyakorta az az érzésem: egymás szájában élünk. Rá kellett ugyanakkor döbbennem, ennek az oka a sajátos angolszász, s talán protestáns gyökerű életfelfogás: már az épületek elrendezése is jelzi, egy közösséghez tartozunk, nincs rejtegetnivalónk, és figyelünk egymásra. A kerítések is ennek jegyében épülnek – a kiwik mindent elkerítenek -, jelzik a személyes tulajdon határát, de nem akarják megakadályozni, hogy valaki átlásson rajtuk, és nyilvánvalóan fel sem merül, hogy fizikai gátat képezzen.
Tipikus sorház. A külső ne tévesszen meg senkit: nem tégla, hanem könnyűszerkezetes.
Maguk a házak döntő többségükben könnyűszerkezetesek, fából és gipszkartonból épülnek. Igaz ez még azokra is, amelyek kívülről téglaépítménynek tűnnek: a vörös dísztéglák vékonyak, és csak dekorációs célra szolgálnak a gipszkarton falra ragasztva.
Modern kiwi ház dísztéglával és weatherborad-dal.
Vannak persze kivételek, de alapvetően elmondható, hogy csak a nagyon drága és exkluzív villák épülnek szilárd anyagból – ez a szilárd anyag azonban beton vagy ytong, sohasem tégla. (Ennek a téglakerülésnek egyszer még utána járok, mert sehogyan sem fér a fejembe.) Az házak stílusa meglehetősen ekletikussá vált az utóbbi években, miután a nagyarányú bevándorlás megkezdődött: láttam én már mexikói ranchot imitáló háztól kezdve mediterrán bungallót vagy csupafém, csupaüveg modernitást. Azért a klasszikus gyarmati angolszász épületek még többségben vannak: ezek jellemzője a fa vagy fának kinéző, fehérre festett un. weatherboard, azaz falburkolat.
Klasszikus gyarmati angolszász épület és burkolata a weatherboard. Egyenlőre még az ilyen épületek vannak többségben.
