Nárcisztikum, kérem alásan

Az, hogy az új hálószobánk egyik falát – az ággyal szemben, igen – gyakorlatilag egybefüggő tükör borítja nemcsak egyértelmű előnyökkel jár.
Egy ideje kénytelen vagyok napról napra a pőre valóm látványára kelni, és mitagadás ez mostanra megfeküdte a gyomrom.
Még nem sikerült teljességgel eldöntenem a kérdést: az, hogy ennyire zavar egyre gyarapodó pocakom látványa vajon színtiszta hiúság és nárcisztikum, avagy akár az egészéges életvitelért aggódás még tolerálható formája?
Az önképem sosem a “karcsú, izmos fiatalember” mondakörben gyökerezett, és még nagyjából sem azonosítottam magamat pusztán a porhüvelyemmel, ámde a “pocakos középkorú” jelzősszerkezet felidézése kapcsán sem gondoltam magamra eddig.
Ebből a középkorúval nem tudok mit kezdeni – és már pusztán ezzel a ténnyel is elég megvívni. Engem is meglep, micsoda riadalomra késztet a negyedik iksz felé közeledés: nyugodtan kijelenthetjük, hogy szépen, csendben pánikolok miatta.
No jó, gondolom ez átmeneti állapot, amiben volt már egyszer részem a harmicadik születésnapom környékén, csak már nem emlékszem, hogy mitől és mikor múlt el.
A pocak az más – legalábbis azt hiszem. Azzal nem muszály muszáj (ezt nagyjából 25 éve éve nem tudom megjegyezni) együttélnem, az ellen akár tehetek is.
Nemcsak az a baj, hogy rosszul érzem magam miatta a bőrömben, hanem az is, hogy nem tudom, baj-e, ha rosszul érzem magam miatta a bőrömben.
[Sigh.]
Azt hiszem a nyavajgást abbahagyom egy időre.