Kiwi konyha

A kiwi nemzeti eledelek felsorolása meglehetősen viccesnek tűnhet egy európai, különösen egy magyar számára: fish&chips, hamburger és steak. Magyarázatot talán csak a fish&chips érdemel: ami tradícionálisan újságpapírba csomagolt, szigorúan szálkamentes, rántott (panírozott) tengeri halfilét és nagyobb mennyiségű sült szalmakrumplit jelent. Ez az az étek, amit jószerével mindenütt meg lehet találni, és ez a legolcsóbb is: akár öt dollárért is termetes adaghoz juthat az ember.
A hamburger kéremszépen nemcsak a Moszkva tér csalamádés, pufi-bucis talponálló verzióját, vagy a McDonalds – ízlés dolga –, Burger King ipari termékét jelenti. A hamburger az angolszász országokban legalább annyira a házikonyha része, mint Magyarországon a pörkölt vagy paprikáskrumpli – világhódító útját egyszerű, sztenderizálható és nagyon gyors elkészíthetőségének köszönheti (akárcsak az pizza), de globalizációs diadalútja nem jelenti azt, hogy kiveszett volna az otthoni konyhák mindennapi kínálatából: a hamburgert vacsoráztam kijelentés korántsem egyenlő a gyorsétteremben jártam deklarációval.
A hamburger minden kelléke kapható külön-külön az élelmiszeráruházakban – hamburgerhús: csinos, előreformázott, hatos kiszerelésben akciósan 7 dollár (mióta Új Zélandon vagyunk akciós és 7 dollár a hat husi); hamburgerzsemle, tucatnyi egy zacskóban, 2 dolláért; saláta, uborka és tetszés szerinti hozzávalók. Az emberfia idővel kialakítja a saját verzióját, amit ehelyütt csak azért nem teszek közzé, mert Magyarországon egyszerűen hiányzik hozzá a support (ha nagyon bíztattok, akkor persze mégis).
Ehelyütt jegyezném meg, hogy két olyan gyorsétterem lánc is létezik Új Zélandon, amelyik párját ritkítóan jó hamburgerrel szolgál. A Burger Fuel kifejezetten kiwi találmány (épp a napokban mentek tőzsdére): véleményem szerint a legfinomabb (és ezt nem gyorséttermi kategóriára értem csupán) hamburgert ők csinálják, igaz a legdrágább versenyzők is egyben. Míg a McDonaldsban egy BigMac menü kijön 7 dollár körül; a Wendy’s-ben $8.70 egy Big Bacon Classic menü, addig a Burger Fuel-ben 8 dollár az átlagára egyetlen burgernek, krumpli és üdítő nélkül. A Burger Fuel burgere viszont akkora, hogy egy termetes férfiember is csak némi elszántsággal birkózik meg vele: ár érték-arányban mindenképpen nyerő.
Az Oporto nevű franchise ausztrál, amelyik portugál alapítóra eredezteti magát. Csak és kizárólag csirkehússal dolgoznak – de személyes véleményem szerint csirkeburger tekintetében abszolút győztesek; nemcsak ÚJ Zéland viszonylatában, de soha életemben nem ettem még olyan finom csirkehúsos burgert, mint náluk. Az Oporto szépséghibája viszonylagos ritkasága: én összesen három üzletüket ismerem (Mission Bay, Queen Street, Silvia Park), ameddig nem terjednek el jobban, én is csak alkalmi vásárlójuk leszek, pedig szívesebben ebédelnék náluk, mint a Wendy’s-ben.
Steak tekintetében ugyebár a marha különböző darabjairól beszélünk. Életem eddigi legjobb steak-jét (azt hiszem egyszerű hátszín volt) Queenstownban, a Captains nevű étteremben ettem, de Pali újabb meglepetéssel szolgált.
Az Angus Steak House valószínűleg nemzetközi franchise – muszáj erre következtetnem, bár még sosem hallottam róla. Pali Dél-Afrikában talákozott a rendszerrel, de elmondása szerint az aucklandi étterem sem különbözik sokban. A steakek nemcsak finomak, de értelmetlenül nagyok is, alapvetően két méretből válogathat a tisztelt vendég: a bélszín negyven dekás, az összes többi 1 kilós.
Igen. Odamész a pulthoz, ahol csinosan, étvágygerjesztően, ki vannak állítva a nyers marhahúsdarabok: vesepecsenyék, hát- és bélszínek és oldalasok… (A falon előzékeny grafika, amely a megmutatja, a marha melyik darabja, honnan való.) A kiválasztott húsdarabot már a látvány (ízvány) konyha szakácsának kell átadni, hogy cirka negyedóra múlva, a kívánt mértékben átsütve tálalják. Kellemes meglepetés egyébként az ára is: a tetszőlegesen választott hús mellé korlátlan saláta fogyasztással is csak 29 dollárt kérnek.