Nem tudom, mennyire veszik magukat a valóságban komolyan, de a kedvenc monarchistáim új párt létrehozásán munkálkodnak. Új Zéland már több, mint 50 éve (1953 óta) nem része hivatalosan a Brit Birodalomnak, ellenkező esetben mind a külpolitikát, mind a hadügyet az Egyesült Királyságból irányítanák. Az új párt nem kevesebbet tűzött tehát ki, mint fél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét. A programja különösen tetszik – felváltva ultrakonzervatív vagy ultrakonzervatívnak szánt, valójában tragikomikusan rasszista/nacionalista litánia:
– a zendülés büntetése legyen igazán súlyos: életfogytiglan vagy halál; – ennek kapcsán, nyílván: a halálbüntetés visszaállítása; – halálbüntetés kiszabása az erőszakos elkövetők és a droggal visszaélők számára; – az Emberi Jogok Törvényének visszavonása, hogy bárki szabad kritikával élhessen a homoszexuális propaganda ellen; – a rasszista pártok – például Maori vagy Nemzeti Front – betiltása; – a maorikkal kötött Egyezmény visszavonása, és földek korrupt maori csoportoknak való juttatásának befejezése; – az új-zélandi rang-rendszer eltörlése; – a lovagság intézményének és a Brit Birodalmi rang-rendszer visszaállítása; – kilépni a katonai szövetségekből, szabadkereskedelem az USA-val és a kommunista Kínával, Új Zéland csak a Brit Nemzetközösséget támogassa;
és végül egy különösen tetszetős:
– Új Zéland támogassa Írország Brit Nemzetközösségi tagságát, ami remélhetőleg erősíti majd a kapcsolatokat és elindítja a demokratikus folyamatokat abban az országban.
Mit is mondhatnék? A történelem kerekét visszaforgatni akaró holdkórosok mindenütt vannak – Új Zéland sem kivétel; taláncsak errefelé senki sem veszi komolyan őket, és egy választási küzdelem során nem számítanak mozgósítható hátországnak.
Gondolkodtam, hogy a magyarországi melegfelvonulás kapcsán megírjam-e a véleményem, de azután nem tettem – pedig meglehetős a két ország közötti kontraszt –, mert Marci nagyjából mindent megírt erről, amit gondolok.
Ám ismét előtolakodott a melegkérdés: a Blogtorna első fordulójában az őszinteség jegyében értékelik a blogpárokat, és mit tesz isten, én Collegeboyt, egy meleg fiatalembert kaptam ellenfélül. Persze beleolvastam a blogba, már csak azért is, mert őszinte kíváncsiság sarkalt egy számomra eddig többé-kevésbé ismeretlen szubkultúra megismerésére. És az olvasás kapcsán óhatatlanul felmerült bennem, hogy mennyi esélyem lehet az őszinteség terén egy coming out-olt meleggel szemben? (Noha Collegeboy olyamatosan használja magára a buzi szót, nekem valahogy nem jön a billentyűzetemre. Vajon tőlem sértés lenne, vagy csak a fogalmak helyén kezelése?) Egy normális, rendjén működő világban nem lenne helye a meleg coming out pozitív diszkriminációjának, mert a teljes (és valódi) egyenjogúság talaján, ahol kinek-kinek magánügye a szexuális beállítottsága, a homokosság kimondása nem különbözne semmiben sem attól, hogy az én megnyilvánulásaimból nyíltan kiderül: heteroszexuális vagyok. Zag schön… Nem tudom, eljutunk-e idáig valaha. Ennek azt hiszem, az lesz a legnyilvánvalóbb jele, amikor már nem lesznek melegfelvonulások, és nem lesznek meglepő vagy bátor coming out-ok: mert annyira természetes lesz a másság, hogy értelmetlenné válik a hangsúlyozása.
Ehelyütt jegyezném meg egyébként, hogy Új Zéland meglehetősen előkelő helyen áll a melegjogok biztosításának tekintetében: civil union néven simán házasságot köthetnek az egyneműek is (tavaly egyik miniszterünk is megtette), és annak sincs akadálya, hogy gyereket fogadjanak örökbe. Homofóboknak Új Zéland még véletlenül sem ajánlott.
Kettőezernégyben pedig egy időre komolyan eljátszottak a hármas civil union gondolatával (igen, ahol három ember alkot egy családi közösséget), de aztán mégsem lett belőle semmi, valahogy lekerült a napirendről.
Először azt hittem a – minap szinte mindenfelé publikált – képekről, hogy valamiféle médiahacket látok, azután kiderült, hogy nem…
A 12 méter magas, 25 méter hosszú óriási rugbylabdát október elején három napig építik majd, hogy az idei rugbyvilágbajnokság utolsó három hetére az Eiffel torony előtt, a Champs de Mars-on hirdesse Új Zélandot és a kiwik megkérdőjelezhetetlen elsőségét a rugby terén.
Miközben persze ötletes országimázs hirdetésnek tartom, nem győzök csodálkozni, hogy a franciák belementek. Valahogy úgy képzeltem, sokkal arogánsabbak és büszkébbek annál, semhogy egyik nemzeti büszkeségük elé engedjenek egy efféle meglehetősen egyértelmű üzenetet: lehet, hogy éppen itt tartják a világbajnokságot, de azért a rugby mégiscsak rólunk, kiwikről szól.
Welcome bro… Pali megjött, nemcsak tervezgette. Nézzétek sorstársak, és olvassátok őt: frissebb, talán kevésbé elfogult, némiképp gyakorlatiasabb beszámolót kaphattok tőle. Mindenesetre olyan ötletei vannak, amelyek nekem eszembe sem jutottak annak idején.
Csak egy kicsit kell kihúznom a lábam, és történnek mindenféle dolgok azonnal. Példának okáért kedden volt az évszázad tornádóval körített vihara – illetve, ahogyan megfogalmazták “emberemlékezet óta a legnagyobb vihar” –, ami az Északi Szigeten pusztított, de kijutott belőle Aucklandnek is. Kriszti szerint elég vad volt, de azért félelmet nem keltett benne – ami azt jelenti: Takapunára nem jutott el a veleje. Volt még áramszünet is, és a céges parkolóban hagyott Toyota úgy beázott, hogy tegnap, amikor a reptérről hazafelé beszálltam, tocsogott a benne a víz. Nem mondom, hogy az idestova 20 éves autó tömítése tökéletes lenne, de eddig még sosem volt ehhez fogható problémája – ebből kiindulva nem akármilyen eső eshetett. Láttam képeket összedőlt, meg a tornádó által megcsócsált házakról, s most, hogy gondoltam beszámolok róla hirtelen nem találtam semmi érdemlegeset az esetről, viszont egy csomó érdekes hírrel szembesültem.
Jöjjenek hát rövid híreim Kiwilandről, a teljesség igénye nélkül természetesen:
Két olajipari konzorcium harcol egymással az Új Zéland partjainál található tengeralatti olajmező kitermelésének jogaiért. Mind az amerikai ExxonMobil, mind az osztrák OMV vezette társulás megkapta a kutatási engedélyeket. Harry Duynhoven energetikai miniszter szerint éves szinten dollármilliárdokat jelenthet Új Zélandnak adók és jogdíjak formájában, ha beindul a kitermelés.
A tavalyi, holland házaspárral szemben erőszakoskodó két férfit majd egy év után jogerősen is elítélték: az erőszakot kitervelő fő vádlott életfogytiglant kapott, azzal a megkötéssel, hogy tíz évnél hamarabb semmiféleképpen sem szabadulhat; társa, a másodrendű vádlott megúszta kilenc évvel, úgy, hogy ebből legkevesebb 6 évet mindenképpen le kell ülnie. Ehelyütt hívnám fel a kiwi törvénykezés szigorúságára a figyelmet: ezeket a büntetéseket súlyos testi sértés, rablás és nemi erőszak miatt osztották ki.
Ijesztő és kezelhetetlen gyorsasággal nő az új-zélandi gazdaság – figyelmeztetett Michael Cullen pénzügyminiszter tegnap. A növekvő kereslet, a növekvő bevételek nyomás alatt tartják az inflációt, magasban tartják a banki kamatokat és veszélyesen túlértékelik a kiwi dollár árfolyamát.
Kissé ellentmondásos érzelmekkel és tapasztalatokkal érkeztem vissza Tahitiről. A véleményem és a benyomásaim folyamatosan változtak az ott töltött cirka három nap folyamán. Jószerével semmit sem tudtam Francia Polinéziáról, csak valami halvány elképzelésem volt a pálmafás paradicsomról – őszintén szóval Tahiti gyakran összemosódott bennem Hawai-al, ahol eddig még szintén nem voltam. Ugyanakkor volt bennem némi gyanakvás, mert a franciákról nem alakult ki túlságosan jó véleményem a párizsi tartózkodásom alatt: sosem fogom elfelejteni azt a nagyképű idegengyűlöletet, amit mindenkivel szemben éreztetnek, aki nem beszéli a nyelvüket. Abban persze biztos voltam, hogy a polinézek roppant kedvesek – ez azért Aucklandben gyorsan kiderül –, de azt nem tudtam, ezen mennyit rontott vajon a francia befolyás, ha ugyan rontott valamit.
Paul Gauguin
Az első meglepetés az Air Tahiti Nui járatán ért még odafele: kifejezetten filmbeillően szép utaskísérőket kaptunk: nemcsak a nők voltak roppant csinosak, de a férfi stewardok is nyugodtan szerepelhettek volna tetszőleges magazinban férfimodellként. A Kiwilanden élő szigetiek (polinézek) és maorik nem elsősorban a szépségükről ismerszenek meg. Leggyakrabban hatalmas, kövér (nálam is sokkal kövérebb) emberek, akik tüneményesek tudnak lenni, de azért nem a fizikai vonzalom jut az európai szépségideálhoz szokott embernek eszébe róluk – ezért okozott kifejezetten kellemes csalódást a légitársaság személyzete.
Az Airbus A340-400 gépen három nyelven tájékoztattak: franciául, tahiti (ami a polinéz nyelvcsalád tagja), és angol nyelven, majd vacsorára rendes, becsületes pörköltet szolgáltak fel, simán megállta volna a helyét egy tetszőleges magyar kiskocsmában is. Kicsit több, mint négy óra repülés után Tahiti fővárosában Papeeten szálltunk le, a mínusz 22 órás időeltolódás miatt előző este 11-kor. A nemzetközi repülőtér meglehetősen korszerűtlen, lepattant – kissé kontrasztban azzal, amit vártam volna. A párás meleg azonban már a gépről lekászálódva arcabavágott, és mitagadás kifejezetten jólesett. A reptéren már felhagytak az angol tájékoztatással: mind a feliratok, mind a hangosbemondó tahiti és francia nyelven szólt – ez kicsit tovább erősítette az aggodalmamat. Jópofa volt ugyanakkor, hogy az EU állampolgároknak külön kaput tartanak fent, itt a megérkezésünkkor senki sem állt, így a magyar útlevelem először életemben pozitív diszkrimináló hatását élvezve elsőként léphettem be a határon a gépünk utasai közül, kiwi főnökömet jó negyven perccel megelőzve. A vámnál azért kekeckedtek egy kicsit: hét notebook, egy szerver, fél kilométernyi hálózati kábel volt a csomagjainkba – de azután mégiscsak beengedtek vámfizetés nélkül. A formaságok elintézése után a lengőajtón túl tahiti élőzene, és csinos polinéz – tradicionális színes lepelruhába öltözött – lányok várják a kilépőket, hogy virágfüzért akasszanak mindenki nyakába.
A reptér előtti főúton rendes, becsületes, nappalinak tűnő forgalom zajlott, pedig már jóval elmúlt éjfél is. A szállásunk a Hotel Intercontinentalban volt, s amíg a busz – nem egészen 8 perc alatt – odavitt, szinte alig láttam valamit a külvilágból.
A szálló a déltengeri trópusok luxusképviselője, a transzferből leszállva csak a számat tátottam: a környezet, a személyzet… akárha egy nagy költségvetésű hollywoodi film valóságába csöppentem volna. Ezen az estén még azt hittem, hogy ez Tahiti, és ez meglehetősen elkápráztatott – ekkor döntöttem úgy, hogy ide jövünk majd nászútra –, és a blogbejegyzésre gondolván úgy fogalmaztam magamban: olyan, mint amilyen a Kanári-szigetek szeretne lenni, csak épp a spanyolok híján vannak a franciás nagyvonalúságnak, és gyaníthatóan a kellő tőkének is. A vendéglátó AXA egyik munkatársa beszélgetés közben megjegyezte: Tahiti se rossz, de a szomszédos Bora-Bora összehasonlíthatatlanul szebb, viszont még sokkal drágább. Őszintén bevallom, akkor nem nagyon tudtam hova tenni ezt a megjegyzést: egyszerűen nem éreztem valós alternatívának a környezet szépségének fokozását. Az ízlésemnek kissé rövid – egy elvadult kakas folyamatos kukorékolásától eltekintve eseménytelen – alvás után, másnap egész nap szinte a konferencia teremben telt a napom: odakint amúgy is zuhogott az eső, hogy 28-30 fokos hőmérséklet ne tévesszen meg senkit, mégiscsak tél van a déli féltekén. Ez a tél főleg a gyakori esőkből és a viszonylag korai alkonyatban nyilvánul meg, a hőmérséklet viszont ideális – magas páratartalom ide vagy oda. A szállóban még valamit kénytelen voltam megjegyezni: a személyzet polinéz része (és 90%-ban polinéz volt) egyfolytában mosolyog. Egyszerűen nem lehetett egyikükre sem úgy ránézni, hogy ne kedves mosollyal pillantottak volna vissza, a tetovált, félmeztelen, tradicionális tahiti ágyékkötőt viselő boy-ok azonnal bohóckodni kezdtek, ha észrevették, hogy fényképezné őket az ember. Mindehhez tegyük hozzá: nem a borravaló reményében viselkedtek így, sőt…
Paul Gauguin
A következő napot jóleső szervezetlenséggel kezdtük. Sikerült fél tízig aludni, úgyhogy kicsit már el is múlt tíz óra, amikor a recepción lefoglaltunk délutánra egy félnaposnak aposztrofált Tahiti körutat, ami 2 órakor indult. Addig azonban meg szándékoztuk nézni Papeetet, ám a városba jutás korántsem bizonyult olyan simának, mint gondoltam volna. Először is elkeserítettek (már a recepciónál a consierge-nek titulált hölgy – pedig a consierge amennyire emlékszem a maffiában a Don közvetlen tanácsadójának a megnevezése) azzal, hogy nincs is értelme a városba mennünk, hiszen 11-től 2-ig úgyis minden bezár sziesztára. Ez némiképp persze elkedvetlenített, de az elhatározásunktól nem tántorított el. A második akadályt ugyanaz a franciás lazaság gördítette utunkban, amelynek köszönhetően aktuálisan nem működött az internet sem a Hotel Intercontinental területén – a hotel saját pénzváltója kifogyott a tahitin használható “dél-csendes-óceáni frank” nevű, helyi pénzből. A városban ugyan már találhatunk ATM-et, de sem a buszjegyért, sem a taxiért nem lehetett kártyával fizetni. Hülyén bámultunk egy darabig, hogy akkor most mi a legyen a helyzet feloldása, a hotel előtt a legképtelenebb arrajárókat interjúvoltuk meg, hogy nem vinnének-e be minket, amikor az egyik agyontetovált ágyékkötős boy – mint később kiderült Teve névre hallgatott – felfigyelvén a problémánkra, a kezünkbe nyomott négyszáz frankot (ez kb. 6 dollár), hogy ez elég lesz az olcsóbbik típusú, a helyiek által csak truck-nak (teherkocsi) becézett buszra. Nem győztünk hová lenni a hálálkodástól, és amikor biztosítottuk, hogy amint visszaérünk azonnal kiegyenlítjük a számlát, akkor megjegyezte, hogy addigra ő már nem lesz itt, de ne aggódjunk emiatt: ajándék. Tetszik érteni? A hotelboy ajándéka a turistának…
A truck – tömegközlekedés Papeete-n
A truck felkészíthetett volna, hogy mi vár a városban – ennek ellenére meglepett Tahiti fővárosának ásító szegénysége, gondozatlansága. Az Intercontinentál luxusa csinált művilág – köszönő viszonyban sincs a valósággal: kifejezetten elmaradott infrastruktúra; koszos, máló vakolatú falak; rossz grafitik mindenhol. Tahiti valóságában már az emberek sem mind szépek: gyakran visszaköszön az Aucklandben megismert testes-darabos polinéz embertípus. A délelőttöt a Papeete belvárosában töltöttük és jókorát sétátunk (mégsem volt szieszta miatt minden zárva), szendvicseztünk, internetcaféztunk, hogy azután kishíjján lekéssük a lefoglalt Tahiti körutazást. Magáról a túráról nincs mit mesélnem különösképpen. A guide-unk egy Dave névre hallgató, Tahitire nősült amerikai volt, akinek kifejezetten szórakoztató előadásából megismerhettük nemcsak Tahiti, de egész Francia Polinézia történetét, kultúráját. Külön fejezetet kapott Paul Gauguin – a túra egyik állomása egy meglehetősen lehangoló kis Gauguin múzeum volt –, végigkövethettük a Bounty lázadásának történetét, elmentünk a Point Venus-ra, ahol Cook kapitány obszervatóriuma állt (ma már nincs belőle meg semmi), és megnéztük ugyanott a Kincses sziget szerzője – Robert Louis Stevenson – apjának tervezésében épült, még ma is működő világítótornyot.
A híres Stevenson féle világító torony Point Venuson
A körutazás csak megerősített abban, amit délelőtt Papeeteben megállapítottam: Tahiti egy kissé elmaradott és szegény; természeti adottságai és látnivalói átlagosak. Meggyőződésem, hogy nem az elfogultság mondatja velem: Új Zéland egy nagyságrenddel szebb, minden szempontból.
Azért a vége happy end. Amiért mégiscsak életreszóló, felejthetetlen élmény Tahiti, az nem a szigetnek, hanem a lakóinak köszönhető. Soha ilyen vendégszeretettel, ennyi nagyvonalúsággal, ekkora nyílt, mosolygós odafordulással nem találkoztam még sehol a világon. Jószerével még most is alig hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek. Teve (a boy) 400 frankos ajándéka csak kezdte a sort. Az ismeretlen taxis, aki meghallotta, hogy lekéssük a körutazást, ha nem érünk vissza kettőre, viszont nincs nálunk elég pénz, 1700 frank helyett 1300-ért is elvitt minket. Este Francia Polinézia minden évben megrendezésre kerülő tánc és énekfesztiváljára, a Heiva i Tahiti-re szerettünk volna ellátogatni. Hatalmas, arénaszerű sportcsarnokban tartják az eseményt, minden fontosabb szigetről érkeztek tánccsoportok, hogy bemutassák tudásukat. A kezdés után félórával érkeztünk, de sehol sem találtuk az előre beharangozott jegyárusító lakókocsikat. Az ajtónálló hölgyeket kérdezve kiderült: az este teltházas, ezért a jegyárusítók már rég bezártak. Tétován, elkeseredetten tébláboltunk, amikor az egyikük elnevette magát, intett, hogy kövessük, és megjegyezte, lehet, hogy mégiscsak tud tenni valamit az érdekünkben. Végül egy oldalajtón bevezetett minket, és két igazán kitűnő helyre kísért minket. Amikor kérdeztük, hogy mennyibe kerül, csak mosolyogva legyintett.
Heiva i Tahiti
A Heiva végeztével egyedül próbáltam visszajutni a szállóba – a főnököm úgy döntött, még marad. Állok az út szélén, várom a truck-ot már hosszú percek óta, amikor egy tahiti lány leszólít, hogy mit csinálok. Mondom neki, hogy várom a buszt, ő pedig rossz angolsággal magyarázza, hogy hiába: ilyenkor, hétfő este már nem jár a truck. Hova akarok menni, kérdezi. Az Intercontinentálba, válaszolom én – messze a reptéren túlra. Jó – feleli a lány, megkérdezi az exbarátját, talán el tudnak vinni. Rövid telefonálgatás után mosolyog: minden rendben, hamarosan itt az autó. Kérdezem mennyibe fog kerülni? Elkerekedett szemmel néz rám, azután csak kacagva megrázta a fejét: – Természetesen semmibe sem kerül. Hiszen Tahitin vagyunk.
