Párhuzamos univerzumok

Van ez a Dick-i narratíva, amikor a főhős felébred reggel egy idegen lakásban, egy idegen nő mellett egy idegen városban. És lassan kiderül, hogy kiesett az életéből tíz év, és a nő a felesége… Emlékszem, egy örökké valóság előtt (úgy 20-25 éve) amikor ezt tárgyaltuk Andrással meg Jánossal, azon gondolkodtunk, hogy milyen lenne ez, milyen lehetne az alternatív jövőnk, amire ráébredünk így. És sok minden eszünkbe jutott – bár felidézni már nem tudom őket –, de az biztosan nem, ami mostanra a valóságommá vált.

Ma reggel – a nyár dacára – kicsit didergősen ébredtem fel, nem is teljesen, amolyan lebegés volt ez, az álom és az ébrenlét határán, és hirtelen elveszettnek, eltévedettnek éreztem magam: egyedül voltam az ágyban, ami furcsa volt, mintha nem lenne az enyém; a hajnali forgalom zaja idegenül zúgott és egy darabig nem tudtam hová tenni hol vagyok, a tudatom tétován próbálta megragadni a valóságot, de az mintha el akart volna szaladni, sőt, mintha nem is egyedül lenne – incselkedtek a valóságok, hogy melyiket akarom elkapni, és lassan kimásztam az ágyból, olyan öregesen, ami megintcsak furcsa volt; nekem nem fáj a derekam, nem lüktek a bokám. Pizsama volt rajtam és ez meghökkentett ebben a félálomban, kerestem az ajtó világosabb négyszögét, de nem találtam, belerúgtam valami kemény élbe, talán egy fiókos szekrény sarka lehetett, végre a kezembe akad egy kilincs, az ajtó egy folyosóra nyílt, a folyosó végén a nappali szófáján egy kínai nő aludt meg egy kislány – álmukban mosolyogtak, a kislány a nő hajába kapaszkodott.

Zavarodottan visszaaraszoltam a hálóba, ami még mindig jótékony homályba burkolta idegenségét, megint belerúgtam valamibe, az éles fájdalomtól felébredtem, a valóságok egyike közelugrott és belémkapaszkodott, és egyszerre tartalmat nyertek a formák, a zajok, az árnyak – már nem a kínai nő aludt kint, hanem a feleségem a lányommal, és tudtam, hogy szabadságon vagyok, és ha kimennék a házból, a felhajtón egy elektromos autó várna, meg lenyírni való fű, és hogy a garázsban ott van egy másik, szürke, német autó, a feleségemé – és mindez hirtelen rontott rám, mint egy farkasfalka, ez annyira nem én vagyok, egy idegen bőrében éreztem magam, pedig Dick hősével ellentétben még emlékszem a forró júliusi napra a Balaton partján, ahol Réka unszolására igent mondtam az Új-Zéland projectre, aztán később berúgtam és átaludtam a buli második felét. És emlékszem a reptérre is, ahová csak Kriszti családja kísért ki minket, még élesebben az aucklandi reptér útlevélkezelőjére, ahogy zavart, tört angolsággal magyarázom, hogy turistának jöttünk, az unokatestvéremhez.

De a másik valóság (vagy a többi) még nem volt elég messze, éreztem a közelségüket, tudtam, ha elég nagyot tudnék és mernék ugrani még elérhetném. Ez az enyém érzett idegennek, az ott; az ott ismerős volt minden porcikájában: a Heinrich utca Bagolyvárának öt méteres belmagasságával; a Pasarét kis lakása, ami íróvá válással kecsegtetett, a Dohány utca vedlett bérháza, ahol János azzal viccelődött, hogy retával szúrja magát, de végül Sipitől kaptam az első adag gyorsat. Az Alsóhegy utca apró zuga, amit János csak Nyuszicsapdának becézett, mert szerinte a csajok leginkább azért akartak velem dugni, hogy ne kelljen többé elmenniük, ahol az utcán értelmetlenül nagy és drága sportkocsijaim parkoltak. Ahol a méretre csináltatott, egyedi étkező asztalnál éjszakákon keresztül – amfetamintól fűtve – váltottuk meg a világot.

Azon gonolkodtam ezen a reggel, vajon hol zökkent ki az univerzum a valóságomból? Vajon ha elég aprólékosan végigkövetem, visszafejtem az események láncolatát, megtalálom a pontot, ahol átkerültem ebbe a párhuzamos valóságba, ami végül erre a csendes-óceáni zátonyra vezetett, ahol aztán tipikus középosztálybeli, kertvárosi apu lett belőlem, aki hétvégenként fűvet nyír, a szomszéddal barbecuezik és a lányát felügyeli, amíg az a medencében egy két négyzetméteres felfújható flamingóval játszik.

Hol volt az a pont, ami még biztosan a nagyszemű, sikeréhes, állandóan kompenzálni akaró és örökös álomvilágban élő kelet-európai bohémhoz tartozott, és hol tudom tettenérni, amikor a sors ügyeletes baktere átlökte a váltót és a Buda-Pest menetrendszerű gyors az Alsóhegy utca végállomás helyett egyre zakatolva A Hosszú Fehér Felhő Földje felé vette az irányt?

Szűkítsük le az időintervallumot: Piroska még biztos pont abban a másik univerzumban, Üccsike már biztosan nem – ő már out of character. Talán akkor vett új lendületett a sorskerék, amikor némán, szóra képtelenül figyeltem, ahogy Hajnika összecsomagol – Szepes Mária azt mondja, hogy el kell jutni a mélység legmélyebb pontjára, onnan vezet csak felfelé az út. Akkor rezdült volna meg a Párkák keze? Esetleg hamarabb? Amikor engedtem a Valhallát kimúlni, pedig nem lett volna muszáj? 

Persze, úgy is lehet, hogy méghamarabb volt: talán, akkor kezdett el megcsúszni minden, ott a Hortobágyon, 94-ben, amikor kirepültem abból a háromszázlóerős fekete japánból. Ott kezdett volna minden lefelé fordulni? Lehet, hogy már Piroska is az alkony teremtménye volt? Talán hiba mindent életem női főszereplői alapján méricskélni. Ha vannak is más útjelző póznák, nem ismerem fel őket.

Waltari szerint minden ember élete sorsfordulókból áll. Egy-egy korszak 7-10 évig tart. Nem gyűjtöttem kavicsokat, ezért éppen úgy tarthatok a hetedik, mint az ötödik korszakomban – bárhogyan is legyen, úgy érzem, hamarosan újabb forduló következik. 

Fel kellene szednem egy kavicsot és eltenni – hogy később visszaemlékezhessek erre a füledt nyári délutánra, amikor megcsapott a változás szele.

1 Comment

  1. safi

    nekem ott zökkent ki az univerzum, amikor az első alkalommal, amikor nethez jutottam és találkoztam ausztrál, új-zélandi fórumokkal, és nem léptem azonnal… ennek lassan 15 éve.
    az első blog a tiéd volt amit új-zélandról olvastam. örülök hogy van folytatás. kavicsra fel.

Leave a Comment

sixteen + 19 =