155

Nagyobbat fordult a világ az elmúlt négy nap alatt, mint amire számítottam. 155 esetnél tartunk a mai bejelentés szerint. Változott a módszertan is, mostantól kezdve azokat is beleszámítják, akiknél a teszt most ugyan negatív lett, de kimutatható, hogy előzőleg elkapták a fertőzést. Így aztán tegnapról (102 fertőzött) mára csak 40 új fertőzöttet azonosítottak, mégis 155-re ugrott a számláló.
Szombaton a kormány egy négy fokozatú figyelmeztető rendszert jelentett be, és egyben az Alert Level 2. fokozatba helyezte az országot, ekkor 52 esetnél jártunk. Ugyanaznap elismerték, hogy a közösségi fertőzés nem kizárható: két esetnél semmiféle kapcsolatot nem tudtak kimutatni külföldi utazással kapcsolatban.

A pénteki üres polcokhoz képest szombaton kora délután kényelmesen be tudtam vásárolni: feltöltött polcok és alig lézengő vásárlók fogadtak a szupermarketben. Mi alapvetően friss evők vagyunk, azaz a hétvégi nagybevásárlás egy hétre előre csak a nem-romlandókra korlátozódik és aztán hét közben minden nap veszünk valami húst, amit vacsorára frissen megfőzünk. Tekintettel arra, hogy hazafele menet útba esnek szupermarketek, ez nem jelent különösebb időkiesést, és így nem kell kidobni megvett, de meg nem főzött élelmiszert. Tekintettel a koronavírus cirkuszra szombaton mégis egy teljes nagy bevásárlás mellett döntöttünk: egy hétre előre mindent megvettünk, úgyhogy került a mélyhűtőbe is elég.
Az elmúlt napokban a kormány nem győzte hangsúlyozni, hogy élelmiszerhiány nem fordulhat elő – a hétvégén az egyik legnagyobb mezőgazdasági konglomerátum igazgatója is a nyilvánosság elé állt azzal, hogy Új-Zéland 40 millió főt tud élelmezni – szóval a bevásárlásunk inkább elővigyázatosságból történt, hogy legyen otthon mit enni, ha valamiért nem tanácsos kimozdulni otthonról.

Vasárnap délután 66-ra emelkedett az azonosított fertőzöttek száma.
Elmentem találkozni a húgom barátnőjével, aki Új-Zélandon turistáskodott az elmúlt hat hétben. Innen Ausztráliába akart menni, de a fejlemények tekintetében ez nyilván jöhet szóba, végül sikerült az utolsó Auckland-Dubai-Budapest járatra helyet foglalnia. A belvárosban találkoztunk délben, és egy egészen szürreális órát töltöttünk kávézással. Nemcsak, hogy soha életemben nem láttam ennyire üresnek a belvárost, de a látvány a legvalószínűtlenebb olaszországi kihaltsággal vetekedett.
Délután vészigazgatósági ülést rendeztünk: próbáltuk megsaccolni, hogy milyen ütemben haladnak a dolgok. Arra jutottunk, hogy nagyjából egy hetünk lehet, mielőtt elrendelik a kijárási tilalmat, úgyhogy életbe léptettük az erre kidolgozott terveinket: hétfőre reggelre COVID-19 meetinget hirdettünk, azzal, hogy szerdán tartunk egy próba otthonról dolgozós napot, hogy ki tudjuk még simítani, ha valami nem menne akadálymentesen.
Ezen az igazgatósági értekezleten láttam először, hogy végre az ügyvezetőnk is tudomásul veszi, hogy potenciálisan mekkora problémákra számíthatunk, és elkezdtünk végigvenni, hogy nagyjából milyen irányt veszünk, ha kiszáradnak a megrendelések, és az elkerülhetetlen recesszióban hirtelen senki sem akar dollármilliókért webáruházat fejlesztetni velünk.
Estére tele voltak a lapok azzal, hogy az új-zélandi egészségügyi szakemberek az azonnali Alert Level 4.-et követelnek (kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztése). Biztos voltam benne, hogy a Labour kormány nem elég tökös ehhez, hogy előre lezongorázott forgatókönyvből játszanak, és legjobb esetben is egy hétre vagyunk az Alert Level 4.-től.
A hétvégén kicsit megélénkült a forgalom az étteremben, úgy tűnik az emberek elkezdték komolyan venni a lehetőségét a kijárási tilalomnak, és még utoljára eljöttek enni. MeiMei persze pánikolt, most éppen nem azért, hogy mi lesz az étteremmel, hanem azért, mert az egész felszolgáló csapat retteg, hogy megfertőződik a vendégektől.

Hétfőn délelőtt megtartottunk a céges mítinget, mindenkinek a szájába rágtuk a tennivalókat, és a lelkére kötöttünk a stábnak, hogy szerezzenek statikus IP-t, a cég fizeti a többlet költséget. Ebédidőben jött a menetrendszerű bejelentés, 36 új fertőzött, ezzel 102-nél tartottunk. Bejelentették, hogy Jacinda (akit az ügyvezetőnk következetesen csak Taxindának hajlandó szólítani), a miniszterelnökünk fél kettőkor beszédet mond. Ekkor már sejtettük, hogy valami nagyot fog durranni, és aztán így is lett: bejelentette, hogy azonnal Alert Level 3-ra módosítja a vészhelyzetet, és 48 óra elteltével automatikusan életbe lép az Alert Level 4.: kijárási tilalom, iskolák bezárása, a nem létfontosságú üzleti tevékenységek felfüggesztés. Volt egy fél délutánunk újratervezésre, közben megjött az iskolából is az értesítés, hogy bezár. Szegény MeiMei születésnapját már otthon ebben az új helyzetben ünnepeltük meg.
Szóval négy hét itthon maradás (minimum), én itthonról dolgozom tovább, MeiMei ma meg holnap még intézi a takeaway megrendeléseket, aztán csütörtöktől főállású háziasszony megint. Mondtam neki, hogy még sosem voltunk 4 hetet 24 órában összezárva egyvégtében, úgyhogy így tíz év házasság után esetleg megismerhetjük egymást.

Ma elkezdtük az izolációt, sajnos Lily nehezebben viseli egyelőre, mint reméltem – igaz az iskola sem volt a helyzet magaslatán, a tanulni valókat csak most délután küldték el emailben holnapra, úgyhogy ma a saját fejünk után mentünk. Lilynek most még nehéz megértenie, hogy az itthon vagyunk együtt nem szünidő vagy hétvége, szegénykém igényelte volna a figyelmünket, és ebből ma elég keveset kapott. Ki kell alakítanom egy rutint, amibe muszáj beleférnie a munkámnak és a Lilyvel való foglalkozásnak is, plusz muszáj lesz naponta sétálni, különben a négy hetet +10 kilóval zárom.