Szolid ünneplés kettesben, no meg az új jövevény, a PS3 társaságában.
Ma már nem kommentálok, nem fejezek be postot és nem válaszolok levelekre.
Ma már csak almatortát eszem, és 2004-es Corbans Merlo Cabernet Sauvignont iszom.
Cheers!
Szolid ünneplés kettesben, no meg az új jövevény, a PS3 társaságában.
Ma már nem kommentálok, nem fejezek be postot és nem válaszolok levelekre.
Ma már csak almatortát eszem, és 2004-es Corbans Merlo Cabernet Sauvignont iszom.
Cheers!
Egyik – már állampolgárságot kapott – ismerősünk visszaköltözése kapcsán született vicc, ami többi-kevésbé kifejezi az aucklandi magyar társaságban uralkodó nézetet:
– Miért költözött vissza Petya Magyarországra?
– Na??
– Hát kalandvágyból…
Nem mondom, hogy az augusztusi hazalátogatásunkra kalandtúraként gondoltam eddig, és persze várom is. Jó lesz találkozni a távolban maradt szerettekkel, nosztalgiázni a barátokkal és jókat enni két álló héten át. Igazándiból egészen mostanáig nem is volt különösebben hangsúlyos, hogy mindez Magyarországon lesz – ha mindezt megkapnám Tongán, akkor csak odáig repülnék, és nem lennék bolond öt napot utazni. És igen, tudom, hogy ezt szégyenlenem illene – de nem tehetek róla, azt hiszem több évnek kell ahhoz eltelnie, hogy maga az ország fizikai valósága hiányozzon, ha ugyan… Mert a viszonyok nem fognak, abban biztos vagyok…
Mellesleg persze roppant kíváncsi vagyok, milyennek látom majd ennyi idő után Magyarországot – talán kicsit külső szemlélőként –, mennyire lesznek olyan negatív tapasztalataim, mint amiket előre jósol minden ismerősöm, akinek az elmúlt időszakban hasonló experimentumban volt része.
Nyilván jól fogom magam érzeni, ez nem is kérdés – azt, hogy örömömbe mennyi üröm vegyül, majd meglátjuk.
A kezdet mindenesetre nem túl bíztató:
Elhatároztuk ugyanis, hogy – tekintettel a családok és barátok földrajzi elhelyezkedésére – autót bérelünk. Az internet segítségével több lehetőség is ígérkezett, míg végül a Yes Autrent tűnt a legkedvezőbbnek, és a webes előrendelés is egészen megnyugtatóan professzionálisnak tűnt.
Gondoltam jó előre lefoglalom az autót – augusztus mégiscsak főszezon, nehogy késve ébredjünk. Kitöltöttem tehát a megfelelő adatokat, ráklikkeltem az Elküld feliratra, és kissé meglepődve konstatáltam, hogy értesítettek: hamarosan élő ügyintéző veszi fel velem a kapcsolatot. Gondoltam itt van vége a történetnek, arra szinte mérget vettem volna, hogy nem fognak Új Zélandon felhívni, de alábecsültem őket, mert már másnap email-t kaptam a cégtől.
A kellemes meglepetés persze csak addig tartott, amíg el nem olvastam a megrendelésem visszaigazolását. A Yes Autrent ügyintézője szerint ugyanis Augusztus 2-tól 13-ig 7 nap van, és bár még a levél aljára odamásolt eredeti megrendelésben is ott van feketén-fehéren, hogy A kategóriás (tehát a legolcsóbb, mert végletesen megfertőzött a kiwi puritánság) gépkocsit előrendeltem, a visszaigazolásban már B kategóriás Skoda Fabia szerepelt napi ezer forinttal drágábban.
No jó, gondoltam, mindenki követ el hibákat – de azért felébredt bennem az egy ideje már szunnyadó kelet-közép-európai mindenütt rosszindulatot és lehúzást orrontó gyanakvása –, ezért roppant udvariasan:
“Nagyon köszönöm válaszát, de megrendelésemben szeretnék pontosítani…”
kezdetű levélben gondoltam tisztázni az álláspontomat és kívánságaimat.
Ennek kilenc napja immár, és persze semmi válasz. (Mondjuk az is tény, hogy nem küldtem el a hitelkártya-számomat, ahogyan kérték.)
Hát mit mondjak? Egyszerre eszembe jutottak a:
– Sokkot kapsz majd, meglásd… – kezdetű élménybeszámolók, eszembe a kalandvágyas vicc; és felmerül a kérdés: most akkor nyaralni/látogatóba megyünk, vagy kalandtúrára?
Ma az volt, hogy alig tudtam felébredni – mostanában egyébként is problémám van a hatórás keléssel -, aztán úgy éreztem, hogy elkaptam az influenzát, amivel See kínlódott a múlt héten, ami csak azért lenne különös, mert személyesen nem is találkoztunk (csak Annamarival a hétvégén, úgyhogy ő lehet a bűnös), és a munka közös részét telefonon, e-mailben és chaten bonyolítottuk. Ezért is szeretem, hogy a jövőben élek.
Ma kiderült, hogy nem kaptunk – márhogy céges szinten – repülőjegyet Tahitiről visszafelé a konferencia hétvégéjét követően, csak csütörtökre.
Most hirtelen nem tudom, hogy örüljek-e ennek, mert persze Tahitin munkátlanul tölteni 2-3 napot az kifejezetten jó is lehetne, ellenben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a főnököm jelenléte sokat levon majd a szituáció értékéből…
Aztán ma még megvettük a magyarországi látogatásunkhoz elengedhetetlen repülőjegyet. Ahhoz képest, hogy Kriszti offline (IRL) kísérlete milyen kudarcba fulladt ez ügyben – a Flight Centernek sikerült 6300 dolláros legjobb árajánlattal előállni -, végül teljes sikerélménnyel zárult a dolog, és az EVA Airlines weboldalán 5000 dollárért sikerült a jegyeket megvennünk. Pont annyiért, amennyit terveztem a költségvetésben. Az mondjuk aggaszt kicsit, hogy valamiért csak $4,728.54-al terhelték meg a hitelkártyát és nem $5062.72, de holnapra kiderül talán, hogy a légitársaság játszik-e szeretetszolgálatot, vagy észreveszik a hibát és korrigálják.
Mindenestere már most leszögezhetem az érintetteknek, hogy augusztus 2. és 13-a között tartózkodom Magyarországon (Kriszti persze marad szeptember 3-ig), úgyhogy bárki személyesen is látni óhajt, így kalkuláljon.
Ésmég elhatároztam, hogy ma pótolni fogom azt az eszelős restanciát, amit email írásban (válaszolásban) halmoztam fel; valamint, hogy több értelmes, Új Zélanddal kapcsolatos blogbejegyzést is megejtek, de ebből végülis nem teljesült semmi.
Holnap. Mondjuk legyen holnap.
Az, hogy az új hálószobánk egyik falát – az ággyal szemben, igen – gyakorlatilag egybefüggő tükör borítja nemcsak egyértelmű előnyökkel jár.
Egy ideje kénytelen vagyok napról napra a pőre valóm látványára kelni, és mitagadás ez mostanra megfeküdte a gyomrom.
Még nem sikerült teljességgel eldöntenem a kérdést: az, hogy ennyire zavar egyre gyarapodó pocakom látványa vajon színtiszta hiúság és nárcisztikum, avagy akár az egészéges életvitelért aggódás még tolerálható formája?
Az önképem sosem a “karcsú, izmos fiatalember” mondakörben gyökerezett, és még nagyjából sem azonosítottam magamat pusztán a porhüvelyemmel, ámde a “pocakos középkorú” jelzősszerkezet felidézése kapcsán sem gondoltam magamra eddig.
Ebből a középkorúval nem tudok mit kezdeni – és már pusztán ezzel a ténnyel is elég megvívni. Engem is meglep, micsoda riadalomra késztet a negyedik iksz felé közeledés: nyugodtan kijelenthetjük, hogy szépen, csendben pánikolok miatta.
No jó, gondolom ez átmeneti állapot, amiben volt már egyszer részem a harmicadik születésnapom környékén, csak már nem emlékszem, hogy mitől és mikor múlt el.
A pocak az más – legalábbis azt hiszem. Azzal nem muszály muszáj (ezt nagyjából 25 éve éve nem tudom megjegyezni) együttélnem, az ellen akár tehetek is.
Nemcsak az a baj, hogy rosszul érzem magam miatta a bőrömben, hanem az is, hogy nem tudom, baj-e, ha rosszul érzem magam miatta a bőrömben.
[Sigh.]
Azt hiszem a nyavajgást abbahagyom egy időre.
Szombat van, délután fél három. Itt ülök bent az irodában és dolgozom. Egyedül vagyok, az épület kong az ürességtől.
Tavaly télen is ez volt, az egész telet végigdolgoztam úgy, hogy jó esetben csak egy, néha egyetlen szabadnapom sem volt a hétvégén. Akkor aztán szeptemberben fellázadtam és új alapokra helyeztem a munkaviszonyomot – ez persze nem ment teljesen vértelenül. Konkrétan benyújtottam a felmondásomat – miközben azért rosszul éreztem magam emiatt, hisz mégiscsak itt segítettek a letelepedéshez. Aztán mégsem mentem el: jobb feltételeket és rendes munkaidő garantáltak. Végülis tényleg nem azért költöztem Új Zélandra, hogy heti 55-60 órát dolgozzak – ez inkább ausztrál munkatempó, esetleg koreai, de semmiképpen sem kiwi. És cseppet sem vigasztal, hogy egy egész ország kényelmesen, lassan, ráérősen éli az életét, csak nekem sikerült egy ennyire kompetitív céget kifognom ismét.
Kicsit kevesebb, mint egy évvel a lázadásom után újra kezdenek megszaporodni az aggasztó jelek: túlórák, átdolgozott hétvégék.
Mégsem csapkodom az asztalt, mert ezúttal olyan mézesmadzagot lógattak elém, amiért cserébe hajlandó vagyok erre a hajtásra. Az új szimulációs platform, amellyel július közepére kell elkészülnünk az AXA nevű óriásbiztosító számára, egy Tahitin tartott konferencián fog bemutatkozni. Ámbár a 4 napos rendezvényen részt venni és prezentálni nyilván nem nyaralás, de azért remélem, cserébe az egész napi megpróbáltatásokért valamelyest kárpótolnak majd a tahiti esték.
A konferenciáról hazatérve azonban egy egész hét bónuszszabadságot kapunk See-vel – tudom ledolgozzuk előre – ráadásul a cég fizeti a szabadság eltöltését partnerestül: választhatunk az ausztrál Gold Coast, Fiji, és a Cook Szigetek közül. És így mégiscsak szívesebben áldozom fel a szombatjaimat egy időre, mint tavaly, amikor a céges szükségra hivatkozva kellett megtennem.
Hamarosan eljön a második hónapos fordulója, hogy nem gyújtottam rá. Nagyjából két hét óta már-már hajlandó vagyok úgy tekinteni magamra, mint aki leszokott a dohányzásról.
Érdekes, hogy az első blogomat valamikor a 3-4 évnyi múltban egy leszokási kísérletem kapcsán kezdtem írni, ami azután csúnyán megbukott pár nap múltán. No nem a blog, hanem a leszokási kísérlet. Pedig eleinte úgy képzeltem, hogy a leszokást fogom majd napról-napra kommentálni – akkor persze még nem tudtam, hogy ez nem megy így.
Az elvonási tünetekkel járó mizéria többé-kevésbbé lehetetlenné tette az írást, ami számomra egyszerre örömforrás és ugyanakkor némi koncentrációt igénylő, kompetitív elfoglaltság.
Ugye ravaszul a költözéshez igazítottam ezt az egész nemdohányzomtöbbet elhatározást, ami persze azt hiszem alapvetően jó ötlet volt: Takapunán még nem alakultak ki azok a megszokások, hogy teszem fel reggeli előtt/helyett kiülök a verandára rágyújtani. Az első nap még lefoglalt a cipekedés, rakodás – mondtam már, hogy gyűlölöm a költözködéssel járó kényelmetlenségeket? -, és még másnap is sikerült az idő nagyrészét a berendezkedés szöszölésével eltölteni. Ámde harmadnap, húsvét hétfője volt – nagyjából minden a helyén (végjáték képpen Kriszti vadul tisztította az ablakokat) -, dolgozni nem kellett menni, és internet sem volt. Hozzávetőleg 10-15 percenként támadt fel bennem a füstölés iránti vágy, egyre erősebben és ravaszabbul, míg végül nem maradt másra erőm, mint sebzett állatka gyanánt stuporban kuporogjak a kanapén, és tizedszerre is újraolvassam Robert Merle Malevill című regényét.
Az ezt következő héten egyre szörnyűbb lett a helyzet: munkahelyi produktivitásom gyászosan megzuhant, ingerlékennyé és rossz alvóvá lettem. Ahogy ürült a nikotin a szervezetemből, úgy követelőztek a sejtjeim egyre vadabbul. Az első hét végére eljutottam oda, hogy csak azért nem gyújtottam rá újra: “mert ha már ennyit kibírtam, és ennyire szenvedtem, akkor…” és “mások is le tudtak már szokni” valamint “minden nappal csak jobb lehet, úgyhogy ma biztosan nem gyújtok rá“. A harmadik hét vége felé egy kis könnyebbség érkezett: néha órákig nem jutott eszembe a cigaretta, olykor egész embernek éreztem magam. Aztán – amikor már kezdtem a végső győzelemben reménykedni – új irányból, alattomos támadás ért. Egyszerre rádöbbentem, hogy igen, valóban meg lehet csinálni. Ki tudom bírni cigaretta nélkül, de… De minek? Amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok dohányozni – és hirtelen elkezdtek sorjázni a lelki szemeim előtt a csábítóbbnál-csábítóbb rágyújtási alkalmak – olyan keserűség tört rám, olyan üresség áradt el bennem, ami egy kisebb japán falu öngyilkosságához elegendő ürüggyel szolgált volna.
Eszelős depresszió vett rajtam erőt, úgy éreztem, nincs értelme az életnek, ha még a dohányzás örömétől is megfosztom magam. És persze racionálisnak tűnő érvek kezdtek feltámadni: egyre közelebb a negyvenhez, több mint húsz év dohányzás után már nincs értelme leszokni, ami kárt eshetett a szervezetemben, az már megtörtént.
Végül valahogy sikerült mégiscsak túljutnom ezen az állapoton; a hatodik hét végére már volt úgy hogy egész nap nem jutott eszembe a cigaretta, és olykor már álmomban sem gyújtottam rá – ez utóbbi azért nagy megkönnyebbülés, mert gyakran ébredtem hajnalban verejtéktől csatakosan abból a rémálomból, hogy cigarettázom.
Feleim, jelentem van élet a dohányzás után. Akár két évtized után is le lehet szokni.
Tanácsaim: ne használjatok tapaszt, tablettát, miegymást. Azt hiszem ezek csak megnehezítik a leszokást (nekem legalábbis sosem sikerült segédeszközökkel). Óvakodjatok a dohányzó ismerősöktől: gyanítom minden erőfeszítésem dacára sem sikerült volna, ha a közelemben mások cigarettáznak.
Tinédzser korom óta dohányoztam – egyetlen rövidebb periódust leszámítva – változó intenzitással ugyan, de többnyire dobozban kellett mérni a napi adagomat. Többször nekifogtam már a leszokásnak az utóbbi években: pár nap után mindig feladtam. Eddig.
Takapunára költözésünkkor elhatároztam, hogy most aztán végképp. Ma van a 20.-dik napja, hogy nem dohányzom.
Kimásoltam néhány különböző internetes forrásból, mit írnak a nikotin elvonás tüneteiről.
“A dohányzás megvonási tünetei különbözőek lehetnek, ezek közé tartoznak a gyakori éjszakai felébredések, a szédülés. Általában két héten belül a koncentrálóképesség csökkenése, négy héten belül ingerlékenység, agresszió, nyugtalanság és depresszió, két-három hónap múlva pedig az étvágy jelentős növekedése és kínzó éhségérzet a jellemző.
A súlygyarapodással mindenkinek számolnia kell, aki le akar szokni a dohányzásról, de ez átlagosan csak 3-4 kilogram pluszt jelent. Ez semmiképpen ne legyen elriasztó adat, hiszen a tüdő funkciók javulása miatt a mozgás könnyebben megy majd, és a 3-4 kg könnyen ledolgozható vagy enyhe kalória megszorítással leadható.”
* * *
“A dohány bármilyen formában történő élvezete hozzászokással jár. A legtöbb esetben tolerancia alakul ki a nikotinnal szemben, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a dohányosnak egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége a kívánt hatás eléréséhez.
Ha a dohányzást abbahagyják, változó erősségű elvonási tünetek jelentkeznek. A tünetek rendszerint 5-7 nap alatt mérséklődnek, de néha hetekig is eltarthatnak. A testi tünetek többnyire a testhőmérséklet, a szívfrekvencia, az emésztés, az izomtónus és az étvágy változásaiból állnak, melyekhez pszichés tünetek – ingerlékenység, szorongás, alvászavar, fejfájás, fáradékonyság, hányinger és a dohány utáni vágyakozás – társulnak. A dohány utáni vágy hosszú ideig megmaradhat. A korábbi dohányosok 20%-ánál időnként még a dohányzás abbahagyása után 5 évvel is fellobbanhat.”
* * *
“A fizikai függőség meglétét is sokan kimutatták: a leszokni kívánók zöménél elvonási tünetek lépnek fel (üresség-érzés, nyugtalanság, ingerlékenység, depresszió, levertség, evéskényszer); ahogy az agyban csökken a nikotin mennyisége, úgy nő a dohányosban a hiányérzet, a vágyakozás az újabb adag után. Gyakran úgy érzi, a drog nélkül nem is tud normálisan funkcionálni. A legtöbben csak azért gyújtanak rá a következő cigarettára, hogy megszüntessék a nikotinhiányból fakadó elvonási tüneteket. Paradox módon maga a cigaretta okozza azokat a tüneteket, amelyeket megszüntet. Az elvonási tünetek kb. három hétig tartanak, ezután már csak a pszichikai függőséggel kell számolni (ez azonban hosszú hónapokig, sőt, évekig elhúzódhat).”
Hát ez van: koncentrálóképesség csökkenése, nyugtalanság és depresszió, szorongás, alvászavar, üresség-érzés, levertség.
Hogy őszinte legyek pokolian érzem magam. Minden szóba jöhető forrás tanulmányozása – valamint leszokott dohányosok kikérdezése – után arra jutottam, hogy még legalább egy hét – tíz nap, amíg a nehezén túljutok.
Utána ismét lesz blog.
Addig viszont szépen csendben agonizálok.
Powered by WordPress & Theme by Anders Norén