Csanad | 赛纳德

Sikerült minden szempontból irracionális hétvégét megvalósítanunk – azt hiszem, minden további nélkül beülhetnénk képviselőnek egy tetszőleges parlamentbe.
Kezdődött ugye azzal, hogy elhatároztuk, az autójavítás költsége miatt nem megyünk Rotoruára. Így azután a szombati napot ki kellett tölteni valamivel, kezdetnek jó ötletnek tűnt, hogy megejtsük a 2-3 hetente esedékes nagybevásárlást.
Általában nem költünk többet 200 dollárnál, most valahogy sikerült majdnem háromszázat, ami azért különösen jó, mert mindebből csak élelmiszer lett – piperére meg tisztítószerekre ezúttal nem volt szükség.
No jó, morogtam, erre szükség volt, függetlenül a takarékoskodási elhatározásunktól.
Miután a Mazdát bejelentettem a jövő hét szombatjára Kim Marshhoz, teljesen egyértelmű volt, hogy már most neki kellett állnom a letisztításához, akkumlátorának feltöltéséhez… Ennek a logikáját akárki beláthassa.
Néhány hónapja komoly harcot folytattam a munkahelyemen – beleértve a felmondást is -, hogy megszűnjön a kötelezően önként vállalt hétvégi munkavégzés.
Így aztán mi sem természetesebb, hogy vasárnap reggel inkább bementem az irodába dolgozni – anélkül, hogy a cégvezetéssel ezt egyeztettem volna -, mi mást is tehetnék egy szép nyáreleji hétvégén.
Viszont – itt most a technikai bullshitre érzékenyek nyugodtan becsukhatját a szemüket -, legalább élveztem a kínlódást. Ugye (többek között) üzleti szimulációs programokat is fejlesztünk. Van már hozzá saját nyelv (plusz compiler, ami C forráskódot generál), meg saját adatbázismotor, a munkának ez a része legalább izgalmas. Nekem viszont az a zseniális öteletem támadt, hogy milyen jó is lenne, ha webes felülettel fejelnénk meg az egészet. Próbált már valaki php-ban mesterséges intelligenciát kódolni? Na, ugye, hogy ugye…:)
A vasárnap tehát – akár egy dolgos hétköznap – eltelt, mikor hazaértem kedvesem azzal fogadott – szigorúan a takarékosság jegyében -, hogy nem várhatunk tovább, most pedig elmegyünk nekem némi ruhát vásárolni.
Miképp vitatkozhattam volna. Tekintve, hogy tavaly a nyár beköszöntöttével érkeztünk, mindenféle nyári holmival el vagyok látva. Téli holmim viszont nincs, a kiutazásunkkor úgy terveztük, ha maradunk és szükség lesz rá, majd veszünk. Végül nem tettük, így ősszel-télen inkább a klasszikus hajléktalan divatot követtem, de most, hogy itt a nyár, egyszerre égető szükség támadt a felruházásomra…
Kicsit szívtam a fogamat, de Életem Értelmével vitatkozni nagyjából annyira értelmes, mint Iránban kereszténydemokrata pártot alapítani.
És még csak el sem telt egészen a vasárnap. Arról, hogy koraeste miképp vásároltunk cipőt, inkább nem is mesélnék: az aktus mintegy megkoronázta a hétvégét.
Rossz belegondolni, mi történt volna, ha pénteken nem fogadjuk meg, hogy szigorú spórolásba kezdünk a közelgő karácsonyi elmebaj okán…

Míg el nem felejtem, csak mert a hétvégéhez kapcsolódik: Annamari és See nélkülünk járták meg Rotoruát. Megígértem, hogy finoman fogalmazok. Szóval, már nem kerülgetik egymást. Viszont Annamarinak olyan mosoly ült az arcán, amit utoljára a macskánk pofáján láttam, amikor védtelen kisállatot fogott.

Mint az köztudomású eddig nem volt mosógépünk – a közeli Northcote Centerbe jártunk mosodába. Az ár és a szolgáltatás megjárja (valódi kínai mosodás), az igazi kényelmetlenség, hogy csak hétvégén tudjuk megejteni a dolgot, mert munkanapokon hamarabb bezár, mintsem a mosás plusz szárítás összesen másfélórás procedúráját végigcsinálhatnánk.
A mosógép megvásárlása már hónapok óta a listán volt, ám valami mindig közbejött, fontosabbnak bizonyult.
Szombatra megoldódni látszott a probléma: Annamari – aki egy ingatlanokat építő/bérbeadó cégnél dolgozik – azzal az örömhírrel érkezett, kapott egy mosógépet. Az egyik házukba új bérlők költöztek, az előző tulajdonos viszont jobblétre szenderülése okán nem tudta elvinni a mosógépét, és az új bérlőknek van saját masinájuk. Annamari főnöke nagyvonalúnak bizonyult, szóval megörökölte a szerkezetet.
Szombat délelőtt tehát Hendersonba autóztunk, hogy magunkhoz vegyük, bár már útközben felmerült bennem, hogy miféle szerzet lehet, ha az új, maori bérlők sem tartanak rá igényt.
Henderson egyébként nem lenne rossz környék – legalábbis eddig így hittem – de az a része, ahová mi mentünk inkább a Harlemre hajazott, mint bármi egyébre.
Aztán szembetalálkoztam ezzel a mosógépnek hazudott gépszörnnyel, és egyből világossá vált, mitől halt meg az előző tulajdonosa (nem, nem gyógyszer túladagolásban, elég volt egy józanabb pillanatában ránézni, úgy saccolom, nem bírta a szíve), és a sápadtan topogó, maori óriás aggodalmát is megértettem; bár nem volt egészen világos, hogy a végtelen rosszindulatot árasztó, ősöreg masina megpillantása miatt reszketett, vagy a lehetőségtől, hogy mégsem visszük magunkkal.
Bevallom férfiasan, legszívesebben szűkölve megfutamodtam volna, de Annamari nyavajgására erőt vettem magamon, és pokoli erőfeszítések közepette begyömöszöltük a pattintott elektromos készülékek korából származó Simpson típusú izét.
A házba már nem voltam hajlandó behozni. Ott guggol gonoszul a patio-n, süt belőle az ártani vágyás, kopott, mocskos, terebélyes. El sem tudom képzelni, hogy amit beleteszünk az tisztább lesz…
Mindenesetre megmakacsoltam magam. A Simpson kintmarad, amíg ilyen állapotban van, s ezúttal kitört belőlem a disznó férfisoviniszta: én bizony nem nyúlok hozzá, a megtisztítása a lányokra vár. Elég gondot okoz nekem, hogy kieszeljem, honnan szerezzek egy kellő hatalmú ördögűzőt, esetleg maori vajákost, aki képes megszabadítani a nyilvánvaló spirituális rontástól.

Ma egy éve nem volt ilyen borús, esős idő. Ma egy éve még nem tudtam, hogy mire számíthatok. Ma egy éve csak egy nagy kaland kezdetének tűnt az egész. Ma egy éve csupán kíváncsi voltam, és reméltem, hogy szeretni fogom. Ma egy éve pislogva álltam a repülőtér parkolójának forró betonján, és még nem tudtam, hogy új hazára lelek.
Ma egy éve fejest ugrottunk a bizonytalan jövőbe, és csak reméltük, hogy hamarabb szilárd jelenre lelünk, mintsem elfogyna a kedvünk, erőnk és pénzünk.

Jó döntés volt. Egyetlen percét sem bántam meg. Újra élni tudok a szó igazi értelmében, ahogyan csak tetszhalott voltam az utolsó pár évben.
Célokat, kihívásokat és elismeréseket kaptam. Jövőt.
Köszönöm Új Zéland, köszönöm kiwik.

Azt mondják az első év a legnehezebb – úgy legyen. Isten hozott második év.

Azt azért nagyon szeretném tudni, ki olvas Malajziából. De tényleg. Üdv. Meg persze mindenki más kedves olvasómnak is.
Erről hirtelen az eszembe jutott, hogy a blogolás lehet interakív is, ehelyütt jelzem tehát, kommenteljetek csak – legfeljebb jól kimoderálom, ami nem tetszik. Mert ilyen vagyok…

A képen, balról jobbra: Kinga; a főnököm Pete; See; és kopaszon, pocakkal én.

A rajtam látható nadrág utolsó vizuális emléke is egyben a kép: bármennyire is kedvelem a szerintem kekizöld, párom szerint barna ruhadarabot, a túrán elérte a vég: gyakorlatilag cafatokra szakadt a hegymászás közben.

Ma mindenesetre kihisztizek egy igazi cowboy kalapot, ha a fene fenét eszik is: ezt a kopasz fejet valamivel óvni kell az új-zélandi naptól, és baseball-sapkát nem vagyok hajlandó hordani.