Újabb darab spanyolviasz feltalálásával büszkélkedhetem el. Azért közzéteszem, hátha érdekel valakit.
Az angol nyelv tanulásában alapvetően két metódust különíthetünk el: valaki vagy saját anyanyelvi környezetben tanulja, vagy angol anyanyelvi környezetben.
A kettő közötti legszignifikánsabb különbség abban nyilvánul meg, hogy amíg teszem fel magyar tanártól tanulom az angolt, addig pontosan tudom a tanultak magyar megfelelőjét is – fel sem merül, hogy ha a tanultakat vissza kellenem ültetnem magyarra, azt hogyan tenném.
Mikor azonban – mint esetemben is – nincs magyar mankó, egyszerre azon kapom magam, hogy bizonyos (egyre nagyobb számú) kifejezéseket értek és használok is, ám ha hirtelen magyarra kell fordítanom, már elakadok, nem jutnak az eszembe a megfelelő szavak, vagy csak hosszas töprengés után.
Ez pedig ilyesztő. Mindig roppant fontos volt számomra a nyelvi tudatosság, s most éppen ez látszik megroppanni.
Nem is tudom, valahogy úgy képzeltem, ha már jól beszélek angolul, az olyan más lesz. Mintha magyarul gondolnám, de aztán angolul jönne ki belőlem, csak épp gondolkodás nélkül. Hát nem olyan. Egyszerűen csak angolul jut az eszembe.
Nem hiszem, hogy ez lenne az előszobája a magyarul elfelejtésnek – ahhoz nem is tudom minek kéne történnie -, azt hiszem, ez inkább egy normális folyamat, ami talán azért nem tetszik, mert így nem szikrontolmács/fordító válik az emberfiából mindenféle külön erőfeszítés nélkül. Ezeket továbbra is meg kéne tanulni…
Category: Énblog Page 19 of 20
Este sikerült beszélnem apámmal MSNen keresztül, webkamerázva. Megszokott dolog ez közöttünk amúgy, hetente megejtjük, de a héten valamiért csak nyögvenyelősen akart sikerülni: vagy nem voltam épp otthon/gépközelben, amikor hívott, vagy nem jött létre a kapcsolat.
Ma végre minden klappolt, szokás szerint elmondtam, hogy mi hír felénk – érdeklődött, hogy áll a költözésünk* meg mi van Életem Értelme útlevelével.
Egy keveset politizáltunk, majd elmesélte, hogy még mindig csak várja, hogy legutóbbi kötetét kutathatóvá tegye a levéltár. Aztán szóba került, hogy valami értelmeset szeretne csinálni megint, töprengett, hogy mit tegyen. Hidegkút történelmének feldolgozásához nem látja értelmét – túl sok és hosszú munka, ami nem éri meg -, esetleg itt lenne az ideje az önéletrajzába belefogni. Ez utóbbi kapcsán viszont felmerültek az agályai, hogy már nem jól, nem pontosan emlékszik a múltja, gyerekkora részleteire. Ezen viszont nem csodálkoztam, mégiscsak 73 éves lesz pár héten belül.
Summa summárum, jót beszélgettünk, jó volt látni.
Valahol a beszélgetés elején felvetette, hogy nem az MSN nickemhez tartozó státussorba írt blogcímem okozta-e a minapi kapcsolódási problémát.
Nyilván nem, de engem ismét eltöltött a büszkeség: az apám, aki világ életében bölcsész volt, leküzdötte a generációs szakadékot, bátran emailezik és elsajátította az azonnali üzenetküldők és a webkamera használatát, csak mert a hülye fia a világ túlfelére költözött. Mindezt olyan idős korában, amikor a legtöbben már irtóznak minden újszerűtől és modern technikai kütyütől.
Sosem kedvelte pedig a sci-fit – mindig erősen kapaszkodott a realitásba -, és gyanítom sosem fogja igazán megérteni az én vonzalmamat a fantázia iránt.
Gyakran eszembe jut, hogy mennyire más, mennyire viszontagságos sorsa volt, mind a munkája, mind a magánéletét tekintve (elég ha csak a saját viselt dolgaimat felidézem), és nyilván nem ilyen fiút képzelt el magának. Gyanítom, nem sok örömét lelte bennem, és ezt sajnálom: az életem egy szakaszában mindennél jobban szerettem volna megfelelni neki és az elvárásainak.
Szerettem volna, ha úgy tud büszke lenni rám, ahogyan ő szerette volna.
De elkanyarodtam a témától, igazándiból a beszélgetésünk kapcsán két gondolat fogalmazódott meg bennem. Egyfelől, számára a mód, ahogyan kommunikálunk, minden bizonnyal maga a megvalósult sci-fi, s ha jobban belegondolok, nekem is az kell legyen: kamaszkoromban az efféle video-telefonálásról legfeljebb a Galaktika könyvekben olvashattam, vagy sci-fi filmekben láthattam.
Észrevétlenül szivárgott be az életünkben a jövő és észrevétlenül vált a mindennapok részévé, de számomra – pont az együtt haladás miatt – ez sokkal kevésbbé volt látványos vagy megterhelő. Vajon hogyan élheti meg ő, akinek már a televízió is egy technikai ugrás volt, nem a valóság természetes velejárója? Vajon miféle technikai csodát kell majd nekem elsajátítanom (és vajon lesz-e hozzá elég erőm, elég nyitott elmém) öregkoromban, huszonöt-harminc év múlva, ha a saját hülye fiammal akarok majd, ha nem is lépést tartani, de legalább kommunikálni?
Szóval miután megkérdezte, nem a blogcím okozta-e a problémát, óhatatlanul szóba került, hogy mi az a bloggolás. Próbáltam egyszerűen elmagyarázni és örültem, hogy érti, hogy tetszik neki.
Aztán ennek kapcsán rájöttem, hogy ha ő is olvassa mindazt, amit leírok, nyilván egy csomó dolgot nem ért majd, és nemcsak a technikai/szakmai bejegyzéseimet, de az amúgy őt is érdeklő szövegek egy része is kényelmetlenséget okozhat neki. Nem tudom nem lesz-e számára nehezebb áthidalni a kommunikációs szakadékot, mint volt a technikait: olyan szavakat, rövidítéseket, kifejezéseket kellene megértenie, amelyek vagy sima anglicizmusok, vagy az internetes szubkultúrából származnak.
Egyszerre még az is felmerült bennem, hogy visszamenőleg átfogalmazzak mindent – aztán ezt az ötletet elvettettem, de közben rájöttem, adós maradtam magamnak egy fontos dologgal.
Mindenezidáig nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, kinek is írom mindezt, hogy kicsit marketing ízzel fogalmazzam meg, ki a célcsoport?
E kérdés megválaszolása pedig fontos, hisz a bejegyzések nyelvezetének, tartalmának idomulnia kell az olvasóközönség elvárásaihoz, különben értelmét veszíti az egész. Lássuk tehát:
1. Mindenekelőtt a családom, barátaim és ismerőseim számára írom, akiket valóban érdekel, hogy mi minden történik velem. Jó médium erre a blog, különösen ekkora távolságnál: nem kell külön-külön levelekben megírni az eseményeket, vagy minden egyes momentumot tízszer-tizenötször elmesélni.
2. Mindazok számára, akik a kivándorláson gondolkodnak, különösen, ha épp Új Zéland a választott úticél. Gondolom – ha nem is lexikonszerűen – sok minden kiderül abból, hogy mire számíthatnak.
3. Magamnak és esetleges leszármazottaimnak. Érdekes lesz majd évek múlva visszaolvasni, és persze én sem bánnám, ha most olvashatnám apám 20-30 évvel ezelőtt írott bejegyzéseit.
Nyilván lesznek majd, akik nem tartoznak egyetlen fentebbi kategóriába sem, ám az ő elvárásaik egyelőre nem jelentkeznek prioritásként.
*Költözésünk története egy következő bejegyzésben.
Ha az ember más országba költözésre adja a fejét, kulcskérdés a választott ország nyelve. Elméletileg ugye abból válik a második anyanyelv, a jövendő élet fő kommunikációs csapásiránya.
Mi különösebben nem kockáztattunk – legalábbis azt hittük az induláskor -, Életem Értelme egy nyavajás nyelvzseni (úgy ragad rá minden idegen nyelv, mint padlószőnyegre a perzsamacska szőre), én pedig – túl néhány lefordított köteten – úgy gondoltam, hamar belerázódom a verbalitásba is.
Emlékszem, az első sokk még a megérkezést követő héten történt rögtön: az ASB Bank végtelen kedves és szolgálatkész ügyintézőjével a bankszámlanyitás – addig flott – menete futott kommunikációs zátonyra. Ugyanis miután mindent elintéztünk, feltett egy egyszerű kérdést, amit sehogyan sem tudtam értelmezni, sem környezetében, sem magát a szót.
Az iránt érdeklődött, van-e entenim?
Hülyén bámultam, sőt nagyon hülyének is éreztem magam; a kis hölgy pedig nem unt rá, és újra meg újra feltette a kérdést, egyre jobban tagolva, más mondatszerkezetbe ágyazva, de rendületlenül mosolyogva.
(Persze akkor még nem tudtam, hogy ez kötelező és megszokott: az itt élő ázsiaiak egy része sosem tanul meg rendesen angolul.)
Körülbelül öt perc kínlódás – bevallom eleinte a kudarcélmény miatt én sem álltam a helyzet magaslatán – végül kiderült, hogy arra kíváncsi, hogy internettel rendelkezem-e.
Internet kiejtve = enteni. Tetszik érteni?
Aztán kezdtem megszokni a kiwi englisht minden furaságával egyetemben (az e hang következetes i-nek ejtése, így lesz a penből pin), túl voltam néhány szakmai interjún.
Roppant megelégedéssel nyugtáztam, hogy a létező nyelvi problémák áthidalhatóak, ha nem is tudom magam pont úgy kifejezni, mint ahogyan szeretném, ez csak idő kérdése.
A következő rémület akkor hatalmasodott el rajtam, amikor új munkahelyemen, az első mítingek egyikén találkoztam a projektvezetőnkkel. Mike a már szinte parodisztikus kiwi akcentusát elképesztő sebességű beszéddel súlyosbította, megfűszerezve krónikus rövidítés mániájával.
Mike-ot hosszú hónapokig nem értettem, megtanultam értelmesen bólogatni, és minden a munkát érintő valós kérdéssel kapcsolatban írásban kommunikálni. A dolog miatt érzett kezdeti csalódottságom hamar átváltott rezignációba, majd úgy döntöttem, akkor jelenthetem ki, hogy a nyelvi akadályokat maradéktalanul leküzdöttem, ha már Mikeal is zökkenőmentessé válik a verbalitásunk.
Aztán jött a kötelező hat hónapos breakdown – amikor egyszerre úgy éreztem, a nyelvi fejlődésem inkább devolúció, és rosszabbul beszélek, mint amikor megérkeztünk -, majd lassan fontosabb problémák takarták ki a nyelvhasználat kérdését. Észrevétlen folyamat során jutottam odáig, hogy rádöbbenjek – bár még korántsem beszélem az angolt tökéletesen -, nyelvileg asszimilálódtam.
Illetve…
Elérkeztünk a fordulóponthoz. Tudniillik a letelepedési engedély megkapásának feltétele egy IELTS nyelvizsga sikeres abszolválása. Miután pedig – hogy tartani tudjuk a saját magunk számára eredetileg kitűzött határidőket – még december folyamán jelentkezni akarunk a permanent residency-re (minden emigráns álma), az IELTS megszerzése nem tűr halasztást.
A dolog többféle képpen is megoldható – bátrabbaknak ajánlanám az egyből vizsgát, mindössze 265 dollár -, én azonban óvatos módon közelítem a kérdést: a jövő héttől minden délután két órán keresztül a University of Auckland English Language Academy specializált felkészítőjén ülök majd, egy hónapon át (a már fentebb említett vizsgadíjjal együtt jutányos 585 dollárért).
Biztos, ami biztos alapon.
Megúszhatnám persze az egész mizériát, az IELTS-t kiválthatom egy munkáltatói igazolással, amiben a cég tanusítja, hogy az angol nyelvtudomásom megfelelő, de úgy döntöttem, saját emberségből oldom meg a kérdést, inkább választom a nehezebb utat.
(A munkáltató igazolás megmaradt B tervnek – ha mégis hülyébbnek bizonyulnék, mint számítok rá.)
Eleinte töprengtem, hogy elmenjek-e mindenféle felkészítő kurzus nélkül vizsgázni, csak úgy, kipróbálni, hogy mit tudok, ám végül két okból is lemondtam erről:
1. Ha nem sikerül a vizsga, három hónap múlva próbálhatom meg csak újra.
2. Hilary Beri.
Hilary Beri a More FM hírolvasója. A More FM-et hallgatom minden reggel munkába jövet – hazafelé már Bic Rungat CDről – és egész eddig egy kellemes baritonú férfiember olvasta a híreket, tőle tudtam meg, hogy a Harbour Bridge-en aznap miért éppen az a zászló leng, ami.
Pár hete azonban feltűnt Hilary Beri, akit egész egyszerűen nem értek. Illetve ha nagyon odafigyelek, akkor persze igen, többé-kevésbbé – de reggel félálomban elég nekem odafigyelni a vezetésre, tehát a gyakorlatban meg vagyok fosztva a reggeli híradagomtól.
Hilary Berit be kellene tiltani nazális hadarásával, szürke, élettelen hangjával együtt.
Esetleg nekem kellene megtanulnom angolul rendesen.
Nem használom a Subdimension nevet nick-ként. Eddig sem tettem, ezután sem fogom.
Lol.
Életem Értelme: – Rossz sávban állunk.
Én: – A másik buszsáv…
Életem Értelme: – Nem.
Én: – ???!!!
És persze ne csattanjak föl. Az idézett beszélgetés amúgy az Onewa-Lake Road kereszteződésben, az Onewán zajlott, ott, ahol az emúlt egy hónapban minden reggelemet töltöm, mióta rálelltem a menekülő útra és nem kell a Lake Road-i dugulást végigcsinálnom.
Nem tudom, hogy a 28-adik életév, vagy a honvágy hozta-e ki a belőle, de az elmúlt hetekben ismét erőt vett rajta a dafke korszak, ami mindentjobbantudással és elhülyepicsulással párosul.
– Te is tévedhetsz – vágja kicsit később hozzám, persze még ő van megsértődve.
Naná, hogy tévedhetek. Az egész életem kapitális tévedések sorozata, nem újdonság az nekem. De nem a Poincaré-sejtés igazolásáról volt szó, hanem egy rohadt tábláról, ami huszadik napja minden reggel a képembe vigyorog.
Már megint permanensen egy kődarabot érzek a gyomromban.
Úgy tűnik, kezd visszaütni, hogy húsz éven át nem reggeliztem – sőt semmiféle rendszert nem vittem a táplálkozásomba. Ez a kődarabosdi télen jött elő először (júliusban), eleinte valami gyomorfertőzésre gyanakodtam, aztán kisvártatva gyomorrákra.
Miután nem volt olyan rég, hogy teljes kivizsgáláson kellett átesnem (az Immigration Office jóvoltából), és akkor még nyoma sem volt bármiféle szervi bajnak, gondoltam, rohadt rapid lehet ez a gyomorrák, s magamban már egy elengánsabb fajta pusztulásra készültem.
Később tüdőrákra módosítottam a diagnózist, és megfogadtam, hogyha mégsem az, akkor leszokom a dohányzásról.
Mindenestre nem adtam túl nagy sanszot, hogy ezt a fogadalmamat be kelljen váltanom.
Mielőtt végrendelkeztem volna, mégiscsak elmentem az orvoshoz, aki a rendszertelen táplálkozás (reggelire két-három cigaretta és egy nagy bögre nyers presszókávé) miatti gyomorsav túltengést állapított meg. Adott rá pirulát, amit egy hónapig szedtem, de már harmadnapra eltűnt a kődarab – fújhattam a rákos elméleteimet.
A kődarab ismét megjelent. Némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy nem vagyok halálos beteg, csak struktúrát kéne vinnem az étkezéseimbe, és fel kellene hagyni a cigaretta/kávé kombó reggelivel.
Az önmegtartóztatás nem tartozik a fő erényeim közé.
Kicsit molyoltam, meg molyoltak a Googlés fiúk, úgyhogy van megint AdSense. Változatlanul nem fűzök hozzá nagy reményeket, de miért is ne?!
Emellett belegyógyítottam a Statgép scriptjét is az oldalba, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy tökéletesen működik. Majd kiderül.
