Ezúton szeretném értesíteni az összes kedves ismerősömet, akikkel eddig MSN-en tartottam a kapcsolatot, hogy a Microsoft ezen csodálatos termékét végképp száműztem az informatikai infrastruktúránkból. Eddig is csupán a Gaim segítségével kapcsolódtam ezzel a protokollal, ám ennek vége. Az elmúlt hónapokban áttértem Machintosra, s ezzel véget vetettem a Gaim/Pidgin pályafutásának is. Ugyanakkor Skype-on bárki megtalál ezentúl is, akinek erre lenne igénye.
Category: Internet Page 2 of 5
Egyre másra jönnek a kedvező telekommunikációs akciócsomagok – úgy tűnik, közel egy év kellett, hogy a piaci szereplők felnőjenek a tavaly ilyentájt megnyitott gerinchálózathoz. Nemcsak a Telecom – amelyiknél szinte természetes –, de a Vodafone mellett az Orcon és a Woosh is elkezdte hirdetni az All-in-One csomagjait: egyszerre kínálnak vezetékes telefont, szélessávú internetet és az Orcon hamarosan virtuális mobilszolgáltatóként is a piacra lép. (Tegyük hozzá, hogy az Orcon és a Woosh is egyszerű internetszolgáltatóként kezdte, a Vodafone pedig nemrégiben vásárolt be és vette meg az iHug nevű szélessávszolgáltatót.
Szóval pezseg a piac – és ha már itt tartunk, had beszéljek le mindenkit a Vodafone ajánlatáról: (bármilyen csábítónak is tűnik az egy év ingyen net) Pali megpróbálkozott vele, de az internet minősége gyalázatosnak bizonyult, Lajosék csak megrendelték, de még két hét múlva is a papírjaikkal kínlódtak, aztán Lajos úgy döntött, nem hiszi, hogy egy nyomorult telekommunikációs szerződésnek nehezebbnek kellene lennie, mint a 4! (azaz négy) nap alatt mindenestül végigzongorázott banki ingatlanhitelnek, ezért mielőtt tényleges liezonba bonyolódott volna a Vodafonenal, lemondta, és a Telecom csomagját választotta.
A Vodafone mentségére talán az szólhat, hogy az akciójuk kapcsán hihetetlen mennyiségű új ügyféllel kell megbirkózniuk (gyanítom alulkalkulálták a várható rohamot), de az internetszolgáltatásuk gyalázatos mivoltára nem találok pardont.
Én egy ideje a saját netszolgáltatóm, az Orcon akcióival szemezgettem – és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ha év végén megindul a mobil üzletáguk, nem váltok – különösen az a csomagjuk tetszett, amelyben havi 20 dollárért 30 ország vonalas telefonjait lehet korlátozás mentesen és minden további költség nélkül hívni. Magyarország a listán van, igen.
Azt hiszem, a külföldre települteknél állandó kérdés, hogy hogyan, mi módon tartsák a kapcsolatot az óhazában hagyott szeretekkel, barátokkal és ismerősökkel. 2007-ben az internet kényelmes és kézenfekvő megoldás, ám van egy szépséghibája: az idősebb korosztály nem feltétlenül perfekt az azonalli üzenetküldők vagy a Skype használatában. Nálunk ugye apámmal végtelen szerencsésnek mondhatom magam, de már anyámmal vagy Kriszti nagyszüleivel nem megy a netes kommunikáció.
Eddig – a még szóba jöhető hívókártyákkal szemben – a SkypeOut megoldását preferáltam: gyakorlatilag a budapesti helyi tarifánál is olcsóbban tudtam felhívni magyar vonalas számokat ezzel a megoldással. Ez viszont legalábbis az indító oldalán működő számítógépet, és fülhallgató-mikrofon párossal való gép előtt görnyedést jelentett.
(Épp ezért fontolgattam egy ideje, hogy veszek egy wireless routerre csatlakoztatható külső Skype handsetet.)
Pár hónapja figyeltem fel a Jajah nevű új versenyzőre. A Jajah nagyon ügyesen a telefonkészüléken bonyolítja a tényleges kommunikációt, csak a hívás indítását kell a számítógépről kezdeményezni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a weboldalukon beírjuk a hívni kívánt számot (megmondván előbb, hogy mi melyik számon vagyunk), erre először kicsöng a saját telefon, ahol egy kedves mesterséges intelligencia megkér, hogy tartsuk, amíg kapcsolja a hívott számot, majd pár másodperc múltán már hallani is a csörgést, innentől kezdve pont olyan, mintha hagyományos telefonnal lenne dolgunk.
Amiért különösen csábító a Jajah, az az akciójuk, amellyel más Jajah felhasználót heti szinten 150 percig ingyenesen lehet hívni. Ránézésre ez sem oldja meg az internetet nem használó szülők, nagyszülők problémáját, de egy pici, pofonegyszerű trükkel valódi ingyentelefonhoz juthatunk.
A saját accounton kívül, kell egy második accountot (amihez kell egy másik email cím, de ez manapság nem probléma) is regisztrálni. Tekintve hogy a regisztrált felhasználó fiókokhoz (brr… de bután hangzik…) rendelt telefonszámot a Jajah rendszere minden további nélkül, és akármilyen gyakran engedi megváltoztatni, így nincs is más dolgom, mint a másodlagos (nálam stílszerűen Hívott Félnek keresztelt) account regisztrált számai közé beírni a kívánt telefonszámot, és máris ingyen mehet a beszélgetés. Ezzel a megoldással kényelmesen – mindenféle előre egyeztetés vagy oldschool partnereink internethasználatra kényszerítés mellőzésével – hetente 150 percet ingyen beszélhetünk.
Egyszeri befektetése azért van a módszernek, a Jajah egy hét után megtagadja az ingyenes csevejt, ha nem töltünk némi pénzt az accountra, de tekintve, hogy 5 dollárral is beéri, így a két regisztráció is csak 10 dollárba fáj, ami ráadásul (feltéve, ha betartjuk a heti ingyenes limitet) nem csökken, így valóban egyszeri 10 dollárról beszélünk csak.
A nagysikerű webes portálok kiwi klónjai egyre másra jelennek meg Új Zélandon, mióta az E-bay mintájára létrehozott Trademe átütő sikernek bizonyult és 800 millió dolláros vételárával az ország egyik leggazdagabb emberévé tette létrehozóját.
A legújabb kísérlettel a video-megosztó piacra akar betörni egy bátor kedvű vállalkozó, és még a néven sem törthette a fejét túl sokat: szeptember közepén indult Új Zélandot meghódító pályáján a kiwitube.co.nz.
Nem nagyon látom egyébként, hogyan és miért lenne átütő siker vagy honnan kerítene legalább működőképes gazdasági modellt, de tény: alapításakor a Trademe sikeréért sem adtak volna egy lyukas félpennyt. Egyelőre úgy látom, hogy a Kiwitube a videós hirdetési piacból próbál valami bevételhez jutni, de látva a másfél hónap alatt regisztrált kilencven fős tagságot és a mindössze 134 feltöltött videót, nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű megismételni a Trademe diadalútját.
Nem tudok elmenni az eset mellett, bármennyire is nem Új Zélandhoz kapcsolódik. Egészen elképesztő módon meg vagyok döbbenve.
Igen, a Tóth Benedek ügy. Tessék elolvasni, aztán elolvasni a Webisztán ezzel kapcsolatos megnyilatkozását.
Szögezzük le mindjárt: mint köztudomású, nem vagyok nagy rajongója a óriáskiadóknak (sőt, jó kuruc szokás szerint van bennem némi idegenkedés minden igazán nagy multival kapcsolatban), és minden okom megvan erre, mert bár lassan tizenöt éve múlt, még mindig nem felejtettem el, amikor a Bertelsmann nevű gigakorporáció milliárdos törzstőkével létrehozott magyar leányvállalata beperelt piaci erőfölénnyel való visszaélés miatt.
Azt is vallom, a létező szerzői jogi szabályozás és törvények, valamint az ezekre épülő üzleti modellek elavultak, kezelhetetlenek és mihamarább revideálásra szorulnának. Ámbár eddig nem szívesen példálóztam itt a Subdimensionön a kiadói múltammal, most tanúságtételre hívom egykori bűntársaimat: a Valhalla utolsó éveiben már azért lobbiztam, hogy a megjelenő könyveinket a megjelenéssel egyidőben tegyük elektronikus formában INGYENES közzé a neten. Az üzleti megfontolás és az akkor hangoztatott érveim úgy szóltak: az olvasók vásárlással hálálják meg, ha nem vakon kell kiadniuk a vételárat.
Mindezeket csak azért hozom most elő, hogy látszódjék: ha elfogult is vagyok, semmiképp sem a Warner és társai irányába.
De azonban.
A letöltögetés, másolgatás, torrentezés az bizony lopás. Ez egy olyan tény, amit nem ment semmi. Nem menti, hogy akitől lopunk az egy szar-szemét; nem menti, hogy húsz éve a fél világ ezt csinálja; nem menti, hogy az is lop tőlünk, becsap.
Az történik ugyanis, hogy valakik létrehoznak valamit, amit pénzért kínálnak, a tisztelt felhasználók egy része viszont ingyen akarja élvezni/birtokolni. Annyira össznépi játék ez, hogy némely országok törvénykezése nem is tud vele mit kezdeni, és beéri annyival, hogy csak azokat szankcionálja, akik anyagi haszonszerzésből teszik. De attól, hogy nem fenyegeti börtön az egyszeri magának letöltőt, az csak lopás marad. Amin most igazán meglepődtem, az a vehemencia, ahogy emberek – sőt véleményformálók –, kikérik maguknak és felháborodnak azon, hogy ez ellen a tolvajlás ellen a tulajdonos fellépni próbál.
Frank Miller és aztán Zack Snyder létrehoztak valamit. Kitalálták, megírták, megrendezték, mások eljátszották, megint mások megrajzolták… szóval dolgoztak rajta és mint a legtöbben, tették ezt annak a reményében, hogy az emberek majd tetszeni fog, és ezért az emberek majd fizetnek érte.
És sok ember fizetett is érte nyilván. De akkor jönnek, akik azt mondják: – Én nem fizetek.
A pénzre, amibe kerül, nekem nagyobb szükségem van – mondják. – A Warnernek van elég, meg a Warner amúgy is egy gonosz, arctalan külföldi cég, annak miért adnék, ha már meg tudom tenni, hogy ne kelljen adnom.
Ha eszébe jut az alkotó – aki nem arctalan gonosz cég, hanem csakolyan ember, mint mi többiek – azt lesöpri azzal, hogy a gonosznagyarctalan úgysem adja oda a ki nem fizetett pénzt, vagy csak egy kis részét adja oda. Húsz dollárból mondjuk 20 centet. És a letöltögető azt mondja: nekem jobban kell a 20 dollár, mint az alkotónak a 20 cent – az a szemét végülis amúgy is gazdag, meg ott szokott lenni az Oscar gálákon is, és végülis biztos Hollywoodban van nagy háza, meg jó női… szóval csak ne ácsingózzon az én 20 centemre.
Héla, emberek! Kapjunk észbe. Valaminek az eltulajdonítása akkor is rossz és szégyellni való, ha milliók csinálják, ha egy rossz és elavult és tarthatatlan üzleti modell és a megváltozott technikai lehetőségek erre sarkalnak, vagy kézenfekvővé teszik. Nem mondom, hogy ne csináljuk, nem mondom, hogy aki csinálja az gyilkos-anyaszomorító, de amikor igenis finoman az orrunkra koppintanak miatta, akkor legalább ne háborodjunk fel, ne hőbörögjünk.
Ostobaságnak tartom persze, hogy a kiadók ahelyett, hogy a megváltozott világnak megfelelő, új üzleti modell kigondolásán és bevezetésén fáradoznának görcsösen ragaszkodnak a tarthatatlan régihez – mert kudarcra vannak ítélve. De a jogukat ne vitassuk el tőlük.
Fel lehet háborodni – és kell is –, amikor túlzásokba esnek, amikor eszement pénzbüntetéseket, esetleg börtönt akarnak a felhasználó nyakába varrni.
De ezúttal a Warner semmi olyat nem tett, ami felháborodásra adna okot: nem pereskedett, figyelmeztetett, ha úgy tetszik kért. Azt mondta a maga sajátos céges nyelvezetén: figyeljcsak, látom ám, hogy éppen lopsz tőlem, és ez nem tetszik nekem. Hagyd abba.
Meg tehette volna nyilván, hogy rögvest feljelentést tesz: no akkor volna ok a felzúdulásra.
A letöltögetésnél sokkal-sokkal rosszabbnak és károsabbnak tartom, azt, ahogyan kikérjük magunknak ha ez nem tetszik a jogtulajdonosnak. Mert amennyire meg lehet ideologizálni, hogy miért jogos az, hogy nem fizetek a Warnernek vagy a Microsoftnak, legalább ugyanannyira alá lehet támasztani, hogy a nyers és igazságtalan adórendszert miért jogszerű kijátszani, és innen csak egy lépés, hogy azt is természetesnek vegyük, hogy nem fizetünk a Sonynak a tévéjéért a Media Marktban, vagy a Molnak a benzinért a kútnál.
Nem csak nerdeknek.
Két érdekesebb bejelentés is történ az elmúlt időszakban a kiwi tech-szektor tekintetében.
Egyfelől (és ez a régebbi hír ) a Telecom bejelentette, hogy a mobilszolgáltatása tekintetében áttér a GMS/WCDMA szabványra – magyarul arra a hálózati megoldásra, ami az emberek nagytöbbsége számára (és pl. Magyarországon is) a mobiltelefóniát jelenti.
Jelenleg ugyanis Kiwilanden két mobilszolgáltató (nem)versenyez egymással: a Vodafone, amely a megszokott GSM szabványt használja és a Telecom, amely egyelőre a CMDA hálózaton működik. A két megoldás még véletlenül sem kompatibilis egymással, de annyira nem, hogy a Telecomos mobilokhoz ugye még szimkártya sincs (az valahogy kiemelhetetlenül integrálva van a készülékbe), így azután a szolgáltató váltás finoman szólva sem zökkenőmentes: a simlock ugyan ismeretlen fogalom, ellenben, ha egy Vodafone-os Telecom ügyféllé kívánna avanzsálni, akkor dobhatja el mobilját és vehet újat – illetve vica-versa.
Ennek az állapotnak voltak nyertesei: a mobilszolgáltatók; és voltak vesztesei: az ügyfelek (És persze ez szubjektív, de én azt hiszem a Telecom ügyfelek nagyobb lúzerek.).
Miután a váltás ennyire nehézkes, igazi verseny sem alakult ki. Írtam már talán eddig is, a mobiltelefonálás minden összehasonlításban szemtelenül drága: hálózaton belül is 50 cent percenként a legkedvezőbb percdíj.
A Vodafone ügyfelei legalább külföldi utazásaik alatt is használhatták a készüléküket, de a Telecom ügyfél, hacsak nem Ausztráliába utazott, még roamingolni sem tudott a hálózatok (és így a készülékek) különbözősége okán.
Nos kiderült, hogy a Telecom ausztrál partnere – aki mellesleg Új Zélandon a vonalas szegmensben versenytárs –, a Telstra Clear jövőre megszünteti a CDMA hálózatát, így a mi Telecomunk sem tehetett mást.
Ez persze egyfelől annak a beismerése, hogy az évekkel ezelőtt hozott döntés – mármint a CDMA szabvány választása – finoman fogalmazva is ostobaság volt, ami legkevesebb 300 millió dollárjába kerül most a cégnek. Másfelől felveti az átállást követő verseny kialakulásának reményét, amit persze bonyolít, hogy a Telecom nem rendelkezik 800 Mhz licensszel, így a 850Mhz és 2100 Mhz spektrumon fog GMS-et szolgáltatni.
Ez azt jelenti magyarul, hogy csak azok tudják szabadon cserélgetni majd szimkártyájukat, akik 4 sávos készülékkel rendelkeznek.
Mondjuk az Apple IPhone pont ilyen. Ha a Telecomnak lenne egy csepp esze, az év végére megoldaná az átállást, és IPhonet kínálna az új ügyfeleinek. Ezzel még engem is megnyerhetne magának, mind a havi 40 dollárnyi költésemmel:)
A másik, mindössze két napos hír, hogy az Orcon-t, Új Zéland talán legnagyobb független internetszolgáltatóját felvásárolta 24,3 millió dollárért a kiwi állam.
No jó, nem pont az állam, hanem egy Kordia nevű, ámde 100%-ban állami tulajdonban lévő, távközlési (alaphálózati) szolgáltató, amelyet hirtelen az Antenna Hungáriához lenne kedvem hasonlítani, azzal a jelentős különbséggel, hogy a Kordia fogja kiépíteni a következő generációs száloptikai hálózatot Új Zélandon.
Egyfelől nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az akaratomon kívül állami tulajdonú lett az internetszolgáltatóm – és egyáltalán van-e értelme állami tulajdonú internetszolgáltatónak? –, bár az összes sajtóközlemény nem győzi kiemelni, hogy az Orcon függetlensége megmarad, ugyanakkor persze azonnal CEO (ügyvezető) váltás is történt.
Ehelyütt rögzíteném, hogy eddig alapvetően meg voltam elégedve mind a szolgáltatás, mind az ügyfélszolgálat színvonalával.
Másfelől azért ez is egy klasszikus kiwi sikertörténet – emlékszünk még ugye a Trade Me tulajdonosára –: Seeby Woodhouse 15 évesen alapította az Orcont, 1994-ben 100 dollárból, és egy darabig egyetlen hálószobában üzemelt a vállalkozás.
Woodhouse megőrizte befolyása nagyrészét a cég felett az elmúlt tizenhárom évben (80%), a maradék 20% tulajdonosa az Orcon CTO-ja (Chief Technology Officer – kb. műszaki igazgató) Mark Mackay.
Ezúttal gratulálnék mindkettőjüknek, s közben persze szeretnék álmodozni és légvárakat építeni annak kapcsán, hogy a címem CTO, napirenden a résztulajdonossá válás, és amit csinálunk, akár multikat is érdekelhet.
Valamiért mindig felbosszant, ha könnyen kivédhető hülyeséget olvasok olyan orgánumokban, amit egyébként szeretek és/vagy általában hitelesnek tartok. Talán, mert hiszek a betűkben, és szeretném azt gondolni, hogy amit írástudók elémtárnak, az igaz, vagy legalábbis közelít az igazsághoz.
Nyilván komolyan megválogatom, hogy kinek és mit higgyek el, éppen ezért háborít fel, amikor a rendszeresen olvasott hírforrásaim cikkeiben, tudósításaiban penetráns állatságra bukkanok.
Az SG.hu – Informatika és Tudomány portált évek óta olvasgatom – a szórakoztató ismeretterjesztésnek és a többnyire hiteles tájékoztatásnak kellemes mixét nyújtja, egy olyan a területen, amely a mindennapi életem része. Nyilván nem érthetek mindenhez, ezért az esetek döntő többségében egyszerűen elhiszem, amit írnak, anélkül, hogy komolyabban utána járnék a kérdésnek (persze, ha valóban fontos számomra, akkor jön a kutatás), és gondolom, ez így is van rendjén. Feltételezem: közreműködőik, újságíróik elvégzik a dolgukat, és nem tájékoztatnak félre.
Az információ robbanás korában (ez amúgy egyik vesszőparipám), amikor elképesztő mennyiségű – épp ezért szinte ellenőrizhetetlen tömegű – hír zúdul a nyakunkba, kifejezett kihívássá válik, hogy mely forrásokat tekintsük hitelesnek. Úgy képzelem, már nincs messze az idő, amikor a hírek/információk valódiságát ezzel foglalkozó cégek fogják kereskedelmi alapon hitelesíteni, hogy az információ fogyasztó eldönthesse – hihet-e vagy ajánlott az óvatosság. Az ezzel kapcsolatos teóriám azonban hosszú, talán egy másik alkalommal megírom.
De lássuk a postomat kiváltó okot. Ma olvasom at SG.hu vezércikkét Webkettes felvilágosítás III.: Csevegünk-csetelünk címen. Nem mond különösebb újdonságokat, de az ebédidőmbe éppen belefér. Egyszercsak a következő bekezdésem akad meg a szemem:
A sokat utazóknak, a külföldre szakadt hazánkfiainak mindenképp egy értékes lehetőség, főleg, hogy a konkurens szolgáltatásokhoz képes sokkal jobb minőséget produkál már alacsonyabb sávszélességű elérésekkel is. A tavalyi évben már több kézikészülék jelent meg, ami WiFi kapcsolaton keresztül akár normál akár Skype telefonként is képes működni. A hype ez esetben is sokat segített a terjedésben, bár számos klón is felkapaszkodott a Skype szekerére, mint a VoIP Buster és társai. Ez a rendszer igazából nem vetélytársa az eddig felsorolt szolháltatásoknak, sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.
A Skyperól szóló rész zárómondata, ami kiverte a biztosítékot, annak is a második fele:
sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.
Na kérem: a Skype egyike a legbiztonságosabb internetes kommunikációs megoldásoknak.Kicsiségbe kötök bele, tudom, hiszen a cikk nem az üzenetküldők biztonságáról értekezik, hanem úgy általában a szolgáltatásokról. Csakhogy éppen ebben rejlik az ilyen félretájékoztatás/hozzánemértés veszélye: egy ilyen odalökött félmondat képes megragadni a laikusban, aztán idők múltán, amikor a téma valahogy előkerül, már mondja is: ja, az nem biztonságos, azt olvastam.
A dolog elvi alapvetésével van gondom: hány és hány olyan egy bekezdésben odalökött információt nyeltem le vajon eddig én is, ami hasonló nemtörődöm dilettantizmusból, a fizetett karakterek növelése okán született?
Mindenenesetre vicces végigkövetni az “szakújságíró” gondolatmenetét: a Skype ugye azért számított forradalmi újdonságnak, mert nem közvetlen kliens-szerver-kliens kapcsolatban valósítja meg a kommunikációt, hanem a peer-to-peer technológiát használja: az adatcsomagokat a rendszerben részt vevő számítógépek összeségén (illetve nyilván nem minden, csak megfelelő közelségű és számú klienst igénybe véve) keresztül továbbítja a fogadó félnek. Ergo – a cikk szerzője szerint – miután olyan sok kézen/gépen keresztül megy a kommunikációs folyam, nyilván: sőt a biztonság és a “privacy” teljes hiánya miatt üzleti felhasználása erősen ellenjavallott.
Nevezhetnénk józan paraszti ész diktálta ítéletnek, persze ostoba baromság, ha jobban belegondoluk. Simán belátható minden előképzettség nélkül is, hogy a szétdarabolt adatfolyam, ahol a darabok külöböző csomópontokon részenként kerülnek továbbításra csak nehezítik a lehallgatást. Mellesleg, ha már itt tartunk, a lehallgatás amúgy is a fogadó vagy küldő fél alhálózatán valósulhatna meg, ott, ahol az adatolyam egyesül. Ettől azonban olyan hatékonyan óvja meg a Skype beépített titkosítása (a Skype military strenght – bármit jelentsen is ez – szintű végponttól végpontig terjedő 256 bites AES titkosítást alkalmaz), hogy ez két éve valódi vihart kavart, amikor az FBI komoly tényezőként emelte ki, hogy az internetes telefónia, különösen a Skype terjedése veszélyt jelent, mert nem tudják lehallgatni. Alaphelyzetben, megfelelő ISP (internet szolgálató) közreműködéssel, annyi követhető nyomon, hogy ki-kivel beszél, a beszélgetés tartalma az alkalmazott kriptográfiai megoldásoknak köszönhetően nem fejthető vissza. Az FBI számára problémát az okozza, hogy megfelelő anonimitást kínáló proxy szervereket használva, még a kommunikációs partnerek identitása is elrejthető.
A legviccesebb az egészben, hogy a tisztelt cikkíró nemcsak nem ért a dolgohoz, de arra sem vette a fáradtságot, hogy az interneten, vagy legalább a saját anyaorgánumánál utána járjon a kérdésnek, hiszen 2006 januárjában éppen az SG.hu közölt egy hírt, amelyben a Skype biztonságáról és a már említett FBI problémáról számolnak be.
Nem mellesleg, a Skype biztonságtechnikai auditját, a szakma egyik nagy öregje, Tom Berson (Anagram Laboratories) végezte, ha valakit érdekelne, az eredményt letöltheti innen.
Ui.: a post szerzője paranoid, hálózati biztonságtechnikával foglalkozó szakember – ha ez a fentiekből nem derült volna ki.
Elindult a TVNZ (új-zélandi televízió) internetes szolgáltatása. A tvnzondemand.co.nz ugyan még meglehetősen szűkös választékkal rendelkezik, de az ötlet és megvalósítás elsőrendű. Persze a TV over Internet (Tévé az Interneten keresztül) nem újkeletű elképzelés, de az eddigi megoldások – már amelyek volt szerencsém látni – nem az én elképzelésem és igényeim szerint készültek.
A tvnzondemand.co.nz a TVNZ One és a TVNZ 2 – ezek az un. nem kereskedelmi, hanem állami – csatornák kínálatát nyújtja az interneten keresztül: a full screen mód (teljes képernyős mód) egész meggyőzően adja vissza tévézés élményét. Az induló anyagból sajnos nekem kevés a kedvemre való, a magyar Barátok Közt szappanoperára hajazó Shortland Street nem érdekel, ahogyan a többi magazinszerű műsor sem. A Classic kategóriában azért találtam pár érdekes műsort, ott feltétlenül érdemes turkálni.
Tekintve, hogy a szolgáltatás még csak ma indult, már a kezdeti megvalósítás is figyelemere méltó – ha felkerülnek a valóban érdekes riportműsorok és filmek, gyakori látogató leszek. Gyanítom, egész széles választékkal készül az oldal – már most hirdetik a fizetős részét (ami viszont még nem érhető el, illetve az eddigi anyag, mind ingyenes). A rendszer sajnos a Windows Media Player DRM (Digital Rights Manager – Digitális Jogkezelő) megoldását használja, és úgynevezett PlayPoints-okat lehet vásárolni – 10, 20, 50 és 100 dolláros kiszerelésben. Egy PlayPoint 50 centbe kerül, míg egy átlagos félórás műsor 4 PlayPointért (2 dollárért) egy háromnegyed órás akció 8 PlayPointért (4 dollárért) nézhető meg.
Kíváncsi lennék, hogy külföldről elérhető-e a szolgáltatás, remélem lesz aki kipróbálja és visszajelez. By the way: hasonló magyar verzió nincs véletlenül?
