Csanad | 赛纳德

No most megint nem lesz egy darabig blog: szombat hajnalban nekivágunk a vadonnak, ezúttal szó szerint.
Ahogy már írtam régebben, négynapos kenutúrára megyünk a Whanganui folyón. Szombat hajnali háromkor indulunk, mert reggel nyolcra már Ohakune-ban kell lennünk, ez pedig jó négyszázötven kilométer Aucklandtől. Ott letesszük az autókat, és a jó nevű Yeti Tours munkatársai – akik a kenukat és hasonló szükséges dolgokat biztosítják – elfuvaroznak a folyóhoz.
Innen fogva magunkra vagyunk utalva: négy napig emberi településnek nyomát sem látjuk, azt eszünk-iszunk, amit viszünk és jó esetben megteszünk 88 kilométer, hogy utunk végállomásánál Yetiék ismét felvegyenek minket és visszaszállítsanak az autókhoz.
Utunk a Whanganui Nemzeti Parkon vezet keresztül, a képek alapján gyönyörű. Szerencsére a folyó partján 20-25 kilométerenként sátortáborozásra alkalmas helyek vannak kialakítva, ezek némelyikén fogjuk tölteni az éjszakákat.

Mit is mondhatnék. Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkoztam ilyesmivel, emlékeim szerint a Berettyó és a Rába folyók bejárása lett volna a terv, ám a túránk a második nap reggelén végetért: az áradás több kenut is elvitt. Azóta nem kísérleteztem evezéssel, így izgalmasnak ígérkeznek a elkövetkező napok – egyelőre elképzelésem sincs, mennyire lehet megerőltető a napi 25 kilométer evezés, amit beterveztünk magunknak.

A túrának sajnos a ma esti rugbymeccs is áldozatul esik, tekintve, hogy a héten mindennap hétig az irodában voltam, esélyünk sem volt, hogy rendesen összekészülődjünk – a szolid kommunikációs probléma miatt pedig egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy a szombati indulás szombat délelőttöt jelent, és úgy terveztük: reggel még lesz időnk a csomagolásra meg élelemszerzésre. Hát nem. Kimarad a Blues – Crusader mérkőzés, amit persze fájlalok, de egyszerűen nem fér bele az időbe.

Végül a Yeti Tours honlapjának egy idézetével búcsúzom, beszámolóval és képekkel legközelebb jövő szerdán jelentkezem:

“There are few places left in the world you can go to today where there are no roads, no phones, no television and very few other people. The Whanganui River is such a place, where for a few days you can be isolated from the outside world and enjoy some peace and tranquillity.”

magyarul:

“Már csak néhány hely maradt a világon, ahol nincsenek utak, nincs telefon, televízió, és kevés az idegen. A Whanganui Folyó egyike ezeknek a helyeknek, ahol néhány napra elbújhatsz a külvilág elől, és élvezheted a békét és nyugalmat.”

Kicsit nehezen zökkenek vissza a hétköznapokba, az elmúlt két hét még mindig a hatása alatt tart, úgyhogy most rendszerezetlen benyomásokra és élménytöredékekre futja csak tőlem.

Már közeledtünk a hazatéréshez, amikor az egyik reggel – azt hiszem Kaikourában – különös érzés tört rám, amit azután egész nap magamban forgattam.
Régi etruszk hiedelem szerint – legalábbis Mika Waltari: Turms a Halhatatlan c. regénye alapján – az ember életét, sorsát ciklusokra lehet osztani. Ezek a ciklusok jól észlelhetően megkülönböztethetőek egymástól, és egy egy ilyen ciklusforduló-sorsforduló kapcsán szokás volt egy kavicsot eltenni, mintegy lezárásaként az elmúlt éveknek. Ezek a kavicsok jelképezték az emberi sors mérföldköveit. Waltarinál amúgy sem tudom szebben megfogalmazni, idézem inkább:

“Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz idő­tartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a meg­boldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.
De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét.”

No ilyen sorsforduló bekövetkeztét éreztem aznap reggel.
Kicsit keserédes szomorúság fogott el, lassan végetér a csoda, haza kell mennünk. És amikor a hazára gondoltam, Auckland és a Lake Road jutott az eszembe. Egyszerre megrohant ez a furcsa, de felemelő érzés, és most nyilalt igazán belém, hogy nekem már Új Zéland és Auckland a haza.
Jártam sokat külföldön eddig is. Volt ahol több időt is eltöltöttem, de először fodult elő, hogy egy nyaralás után nem Magyarországra tértem vissza… Különös, nehezen megfogalmazható és konfúzus, hogy miért pont ez a gondolat döbbentett rá, hogy az életem végérvényesen megváltozott: az elmúlt 15 hónap limbója után ismét szilárd talajt értem, újra van haza.
Sajnálom, hogy akkor nem jutott eszembe Waltari és Turms, így nem kerestem kavicsot ehhez a kairosz-ponthoz.

Az, hogy a Déli Sziget mennyire más, mint az Északi, még sok következő postomnak a tárgya lesz. De vannak megmosolyogtató egyezések is.
Talán írtam már róla, mennyire furcsa – amolyan Asterix képregénybe illő -, hogy mindenütt gondosan nyírják a füvet, nemcsak a városban, de az országutak mentén is. Az igazi meglepetés ezügyben mégiscsak a odalent ért: a Déli Alpok vadregényes, kanyargós, 25-30 méter magas fákkal szegélyezett útjain, gyakran 60-80 kilométerre a legközelebbi lakott helytől is ugyanazzal a precizitással tartják rendben a gyepet, és ettől aztán olyan szürreális érzése támad az embernek, mintha nem is egy országot járna be, hanem álmodna, vagy méginkább, mintha egy gigantikus díszletbe csöppent volna.
Ezeket a benyomásokat csak erősítették a valószínűtlenül türkizzöld patakok és folyók; a gleccser táplálta vízeknek olyan a színe, amilyet eddig csak csempézett medencékben láttam: egészen elképesztő.

Sajnos még a fényképeken sem jön át teljesen, mennyire nem evilági a színek.

Vera írta a blogjában, hogy mennyire másabb, – kelet-európai szemmel sokkolóan – becsületesebb az élet Dél-Koreában. Nem rátercelni szeretnék, inkább csatlakozni a megdöbbenéséhez.
Utunk során számtalanszor találtunk olyan út mentén álló kempinget, ahol egy táblára voltak kiírva a kempingezés szabályai, és, hogy miképp lehet az ott tartózkodás díját utólag kiegyenlíteni, amolyan becsületkasszás módon. Tetszik érteni?
Odamész, megszálsz, (a kutya sem ellenőriz) azután veszel egyet a kifüggesztett borítékokból, kitöltöd a hitelkártya adatokkal és bedobod. A hegyekben vannak hutok (turista-kunyhók), ahol a kihelyezett dobozba készpénz formájában dobod be az ott töltött éjszaka árát.

Mesélek mást: megvettük Karácsonykor az új porszívót. Az előző, filléres darab volt, inkább fújt, mint szívott, az utóbbi időkben már kölcsönporszívóval takarítottunk. Szóval miután megvettük az újat, a régit kiraktam az utcára, had vigye el valaki, akinek kell, hiszen működni működik még. Annamari mosógépével is így tettünk, és mire ráírhattam volna, hogy ingyenesen elvihető, már el is tűnt a ház elől. Gondoltam nem lesz ez másképp a porszívóval sem.
Ezért döbbentett meg, hogy még két nappal később is ott találtam reggel. Mert persze nem számoltam a kiwi mentalitással: a láthatóan öreg mosógép nyilván nem véletlenül áll az utcán, gyaníthatóan azonnal tudható volt, hogy elszállításra/ajándéknak szántuk. Nade a porszívó – különösen úgy, hogy épp a kint parkoló autók mellett fekszik -, az más. Azt ugye ott is felejthettük, az nem nyilvánvaló, hogy ezt is elhordásra raktuk ki. Így aztán nem is nyúl hozzá senki. Kénytelen leszek kiírni rá, hogy szabad préda.

Ugyancsak Verától kaptam a megtisztelő meghívást a MÉM játékba, a következő postom tehát azügyben születik majd.