Valaki a marketinges kreatívok közül nagyon mellé nyúlt a Prime tévénél.
Szombat este ugye All Blacks – Kanada rugby tesztmérkőzés lesz, és ezt egy olyan reklámspottal népszerűsítik, amelyben felidézik az elmúlt évek találkozóit 1991 óta.
A dolog pici szépséghibája, hogy a reklám tanusága szerint 91-ben sikerült legjobban megszorongatni az All Blackset – akkor huszonsok-8 lett a végeredemény.
Az azóta eltelt tizenhat évben átlagban 40 pontot vertünk Kanadára, időnként meg több, mint hatvanat.
Mondjuk történhetnének csodák, de nyilván nagyobb az esély arra, hogy Irán felhagy az atomfegyverkezéssel, mintsemhogy Kanada győzzön.
A reklám előtt fogalmam sem volt az esélyekről: mostmeg eléggé van. Nem tétmeccs és nem kétségesek az erőviszonyok. Miért is nézném meg?
Persze nincs kétségem, hogy teltház lesz – de azért ezt elég komikusnak találom. Én lennék az a kisebbség, aki még tévében sem izgul végig mondjuk egy AC Milan – Baktalórántháza barátságos mérkőzést?
Category: Új-Zéland Page 13 of 25
Nagyjából egy hete, az új-zélandi jegybank 8%-ra emelte irányadó kamatokat. Lett is sürgés-forgás a nemzetközi valutapiacon: a kiwi dollár árfolyama rakéta módjára emelkedni kezdett.
Tudni érdemes mindehhez, hogy a pénzünk a déli félteke nyarán (decembertől-januárig) szokott erős lenni, hiszen akkor tódul ide a turisták zöme, ergó akkor a legnagyobb kereslet. Az árfolyam éppen júniustól-szeptemberig van mélyponton: olyankor a kutyának sem kell a valutánk.
A mostani árfolyam máris meghaladja a tavaly decemberit, mondhatni extrém, s miután mindezt júniusban produkálja, hát még extrémebbnek minősül.
Meg is rémült ettől a jegybank elnöke Dr. Bollard, és megpróbált (egyelőre mérsékelt sikerrel) beavatkozni.
Ezért pedig legszívesebben agyonrúgnám két okból is. Az egyik merőben önző: nekünk ugye kifejezetten jól jönne, ha az ez az extrém kurzus megmaradna, legalábbis addig, amíg Magyarországon tartózkodunk.
Másfelől meg nem is értem, mit képzeltek. Azt egy közgazdaságilag alulképzett bölcsész/informatikus is tudja, hogyha egy alapvetően jól működő gazdaság jegybanki alapkamatát az egekbe emeljük, annak nyilvánvalóan árfolyamerősödés lesz eredménye.
Mégis mire számítottak?
Végül pedig szeretnék megfogalmazni egy szolid kérdést: ha már egyre erősödik a a kiwi dollár, miért nem csökken az üzemanyag ára? Vagy a világban mindenütt csúcsokat döntöget az olaj, mi meg örüljünk, hogy a szokásos téli csúcson stagnál?
Nem csak nerdeknek.
Két érdekesebb bejelentés is történ az elmúlt időszakban a kiwi tech-szektor tekintetében.
Egyfelől (és ez a régebbi hír ) a Telecom bejelentette, hogy a mobilszolgáltatása tekintetében áttér a GMS/WCDMA szabványra – magyarul arra a hálózati megoldásra, ami az emberek nagytöbbsége számára (és pl. Magyarországon is) a mobiltelefóniát jelenti.
Jelenleg ugyanis Kiwilanden két mobilszolgáltató (nem)versenyez egymással: a Vodafone, amely a megszokott GSM szabványt használja és a Telecom, amely egyelőre a CMDA hálózaton működik. A két megoldás még véletlenül sem kompatibilis egymással, de annyira nem, hogy a Telecomos mobilokhoz ugye még szimkártya sincs (az valahogy kiemelhetetlenül integrálva van a készülékbe), így azután a szolgáltató váltás finoman szólva sem zökkenőmentes: a simlock ugyan ismeretlen fogalom, ellenben, ha egy Vodafone-os Telecom ügyféllé kívánna avanzsálni, akkor dobhatja el mobilját és vehet újat – illetve vica-versa.
Ennek az állapotnak voltak nyertesei: a mobilszolgáltatók; és voltak vesztesei: az ügyfelek (És persze ez szubjektív, de én azt hiszem a Telecom ügyfelek nagyobb lúzerek.).
Miután a váltás ennyire nehézkes, igazi verseny sem alakult ki. Írtam már talán eddig is, a mobiltelefonálás minden összehasonlításban szemtelenül drága: hálózaton belül is 50 cent percenként a legkedvezőbb percdíj.
A Vodafone ügyfelei legalább külföldi utazásaik alatt is használhatták a készüléküket, de a Telecom ügyfél, hacsak nem Ausztráliába utazott, még roamingolni sem tudott a hálózatok (és így a készülékek) különbözősége okán.
Nos kiderült, hogy a Telecom ausztrál partnere – aki mellesleg Új Zélandon a vonalas szegmensben versenytárs –, a Telstra Clear jövőre megszünteti a CDMA hálózatát, így a mi Telecomunk sem tehetett mást.
Ez persze egyfelől annak a beismerése, hogy az évekkel ezelőtt hozott döntés – mármint a CDMA szabvány választása – finoman fogalmazva is ostobaság volt, ami legkevesebb 300 millió dollárjába kerül most a cégnek. Másfelől felveti az átállást követő verseny kialakulásának reményét, amit persze bonyolít, hogy a Telecom nem rendelkezik 800 Mhz licensszel, így a 850Mhz és 2100 Mhz spektrumon fog GMS-et szolgáltatni.
Ez azt jelenti magyarul, hogy csak azok tudják szabadon cserélgetni majd szimkártyájukat, akik 4 sávos készülékkel rendelkeznek.
Mondjuk az Apple IPhone pont ilyen. Ha a Telecomnak lenne egy csepp esze, az év végére megoldaná az átállást, és IPhonet kínálna az új ügyfeleinek. Ezzel még engem is megnyerhetne magának, mind a havi 40 dollárnyi költésemmel:)
A másik, mindössze két napos hír, hogy az Orcon-t, Új Zéland talán legnagyobb független internetszolgáltatóját felvásárolta 24,3 millió dollárért a kiwi állam.
No jó, nem pont az állam, hanem egy Kordia nevű, ámde 100%-ban állami tulajdonban lévő, távközlési (alaphálózati) szolgáltató, amelyet hirtelen az Antenna Hungáriához lenne kedvem hasonlítani, azzal a jelentős különbséggel, hogy a Kordia fogja kiépíteni a következő generációs száloptikai hálózatot Új Zélandon.
Egyfelől nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az akaratomon kívül állami tulajdonú lett az internetszolgáltatóm – és egyáltalán van-e értelme állami tulajdonú internetszolgáltatónak? –, bár az összes sajtóközlemény nem győzi kiemelni, hogy az Orcon függetlensége megmarad, ugyanakkor persze azonnal CEO (ügyvezető) váltás is történt.
Ehelyütt rögzíteném, hogy eddig alapvetően meg voltam elégedve mind a szolgáltatás, mind az ügyfélszolgálat színvonalával.
Másfelől azért ez is egy klasszikus kiwi sikertörténet – emlékszünk még ugye a Trade Me tulajdonosára –: Seeby Woodhouse 15 évesen alapította az Orcont, 1994-ben 100 dollárból, és egy darabig egyetlen hálószobában üzemelt a vállalkozás.
Woodhouse megőrizte befolyása nagyrészét a cég felett az elmúlt tizenhárom évben (80%), a maradék 20% tulajdonosa az Orcon CTO-ja (Chief Technology Officer – kb. műszaki igazgató) Mark Mackay.
Ezúttal gratulálnék mindkettőjüknek, s közben persze szeretnék álmodozni és légvárakat építeni annak kapcsán, hogy a címem CTO, napirenden a résztulajdonossá válás, és amit csinálunk, akár multikat is érdekelhet.
Volt (van) egyébként rendőrséges, erőszakolós botrányunk nekünk is, ráadásul évek óta. Az itteniben három rendőrtiszt és egy 18 éves lányka szerepel, akit 17-szer vagy 20-szor erőszakoltak meg.
A három rendőrből azóta kettő leszerelt, a harmadikból viszont aucklandi főtiszt lett. Ez első pillantásra furcsa lehet, azonban érdemes ismerni a tényt: az eset 20 évvel ezelőtt, 1986-ban történt, csak éppen most van botrány belőle.
Illetve 2004 óta folyamatosan, ámbár változó intenzitással.
Amiért igazándiból érdemes összehasonlítani a magyar üggyel az a legfőbb különbözősége az eseteknek. Ez pedig a rendőrségek alapvető megítélése.
Elvitathatatlan ugyanis, hogy mindkét ügy kapcsán (ártatlanság vélelme ide vagy oda) a társadalom és a média azonnal prejudikált, és ez a prejudikáció mintegy bizonyítványt is kiállít a két rendvédelmi szervről.
Azt, hogy a magyar rendőrség – egyebek mellett – erkölcsi válságban van, mi sem mutatja jobban, minthogy a társadalom habozás nélkül elhiszi E. Zsanett vádjait – egy még nyomozati, bírói szempontból korántsem lefutott ügy kapcsán belügyminiszter, országos kapitány és még (fene sem emlékszik miféle) főrendőrök buknak. Tudom, nemcsak a Rebiszes erőszak miatt, meg különben is megérdemlik, de azért józanul belegondolva, az ártatlanság vélelmének alapvető pofánverése az ügy. Hacsak nem abból az erkölcsi alapvetésből indulunk ki, hogy már a gyanú felmerülése is megengedhetetlen – ez meg ugye nem magyar tempó.
Ezzel szemben a mi erőszakunk esetében legfinomabb kifejezéssel élve is szkeptikus a társadalom – inkább hisznek a rendőröknek, akik magát a szexuális kapcsolatot nem tagadják, csak épp állítják, erőszak helyett közös beleegyezéssel történt.
Egyik ügy sem zárult le, egyik esetében sem került még nyilvánosságrag megdönthetetlen bizonyíték, felelős bíróság nem hozott még jogerős ítéletet. Könnyen lehet, hogy E. Zsanett nem mond igazat, ezzel szemben a kiwi rendőrök valóban megerőszakolták Louise Nicholas-t.
Mégis, a többség meg van győződve, hogy a magyar lány igazat mondott; míg Új Zélandon inkább hisznek a rendőröknek: mindkét esetben kognitív disszonanciát okozna az ellenkezője.
És ez az igazán szörnyű a magyar állapotokban – persze az is, ha kiderül, hogy volt öt ilyen állat –, hogy bármi rosszat, habozás nélkül elhiszünk egy olyan szervezetről, amelynek alapvető létét kellene jelentenie, hogy bízzunk benne, hogy higgyünk neki és hozzá fordulunk bajunkban.
Annak ellenére, hogy a múlt csütörtök-pénteken arról cikkeztek a lapok, hogy 8000 jegy még nem kelt el az All Blacks vs France meccsre, és Hobéval azon töprengtünk a stadion felé menet, hogy vajon ennek mi lehet az oka – szóval mindennek ellenére látszólag majdnem teltház volt, ránézésre és saccra nem lehett pár száznál több üres hely, ami az Eden Park 48 ezres befogadóképességéhez képest igazán elenyésző.
A meccsről magáról nincs túl sok mesélnivalóm: az All Blacks mindenféle erőfeszítés nélkül – a harmincadik perctől kezdve pedig a tartalékcsapattal képviseltetve magát – kényelmesen legázolta a franciákat 42-11-re. Azt a francia csapatot, amelyiket a világ második legjobbjának tartanak. Szóval nem túl nagy iramú, valódi teszt-mérkőzés volt (fociban a barátságos kifejezést használnák, ez egy rugbymeccs esetében azért eufemizmus volna.)
Mindent összevéve azért jó kis estének bizonyult, bár ebben a társaságnak legalább akkora szerepe volt, mint magának az eseménynek. Azt azért meg kell állapítanom, hogy a jövőben csak tétmérkőzésre vagyok hajlandó élőben kimenni – olyankor annyival magával ragadóbb a hangulat, hogy össze sem mérhető. Volt haka – ámbár nekünk kissé távol -, ellenben nem voltak cheerleaderek (pompom lányok).
Minden mérkőzés után (közben) eltöprengek, miképp lehetséges, hogy a focinál ennyivel keményebb és agresszívabb sportesemény ilyen békés, családias rajongótábort vonz: annak a fajta futbalhuliganizmusnak, amely teljesen alkalmatlanná teszi családi szinten a foci élvezetét még ott is, ahol egyébként maga a játék szórakoztató volna, nyoma sincs. Nincsenek egymásra haragvó szurkolók, nincsenek verekedések; vannak viszont fiatal lány szurkolók, pasik nélkül. Kettő francia-drukker kis jószág nem messze tőlünk izgulta végig az estét, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg gallok, vagy csak jópofaságból – esetleg a gyengébbik iránt érzett szánalomból – festették a pofijukat piros-fehér-kékre.
Hazafele autózva, némi melankólia fogott el: szerettem volna 15 évvel fiatalabban részese lenni ilyen szombat estéknek. Mondjuk mostanában egyre többször jut ilyesmi az eszembe, bár ebben nyilván a koratél depresszív hatásai is szerepet játszanak.
Megtörtént a lehetetlen: az idei Super XIV.-t nem a Crusaders, de még csak nem is új-zélandi csapat nyerte. A Rugby Union történetében példátlan eset elemzése azóta is folyik, az amatőrök és a sportkommentátorok is nagyjából egyetértenek abban, hogy a Crusaders – amely egészen az elődöntőkig vezette mezőnyt – csúnyán eltaktikázta az idei szezont.
Hangsúlyoztam már: Kiwiföldön a rugby a nemzeti büszkeség egyik alappillére, ismeretlen társaságban a legbiztonságosabb téma, rugbyről mindenkinek van véleménye, arról mindíg lehet csevegni.
Az, hogy a Super XIV-ban elszenvedett kudarcot mégsem országos tragédiának tekintik a kiwik, talán az egyre közeledő rugby világbajnokságnak köszönhető: az All Blacks (Új Zéland rugby válogatottja) még mindíg a világ legjobb csapata, és az idei, Franciaországban rendezett viadal fő esélyese.
Holnap mindenesetre barátságos – un. teszt – mérkőzést játszik az All Blacks Franciaországgal, a tavalyi barátságos találkozó visszavágóját. A Super XIV. meccsen voltam már, de a válogatottat még sosem láttam élőben.
Holnap este bepótolom az Eden Parkban.
Szörnyű tragédia történt. Meghalt egy háromgyermekes anya, alig 44 évesen, teljesen értelmetlenül.
A szamoai család esete a közműszolgáltatóval izgalomba tartja a médiát: ezzel van tele a televíziók híradója, ettől volt hangos már reggel is a rádió, az New Zealand Herald a címoldalon kívül a teljes harmadik oldalát is az ügynek szentelte és az összes általam ismert és olvasott blog is kiemelt terjedelemben foglalkozik az esettel.
Lássuk a tényeket: egy dél-aucklandi (főleg polinézek lakta negyedben élő) család elektromos közműszolgáltatását számlatartozást miatt megszüntette az állami tulajdonban lévő Mercury Energy (mellesleg mi is az ügyfelük vagyunk), s a villanyóra leszerelésének következményeként a lélegeztető segédeszközt használó, a kórházból mindössze pár hete hazaengedett, beteg asszony meghalt.
Mint mondtam, az eset lázban tartja az egész országot: a Mercury Energy (amely cégnek mellesleg dolgozunk is, és ma éppen egy prezentációt kellett tartanunk) székháza előtt több százan tüntetnek; néhány prominens médiaszemélyiség – többek között az általam annyira kedvelt Hillary Berry – élő adásban jelentette be, hogy közműszolgáltatót vált az eset miatt; a parlamentben interpelláltak; a rendőrség nyomoz; a Mercury belső vizsgálatot indított.
Hiába azonban, hogy ránézésre egyszerűen skatulyázható – az elembertelenedett, kizárólag profit orientált vállalat süket lelketlenségével gyilkolt -az ügy, én mégis azt gondolom, a teljes valóságra sosem fog fény derülni.
Persze, amikor a rádióban hallottam reggel munkába menet, még számomra is egyértelműnek és szörnyűnek tűnt a dolog, és a hangzatos főcímek – “Agyjatok még egy esélyt, könyörgött az beteg asszony, de kérése süket fülekre talált” – is csak erősítették az első benyomást.
Aztán nap közben sem hagyott nyugodni az ügy, de főleg amiatt, hogy Új Zélandot egyszerűen nem olyannak ismertem meg, ahol ilyesmi csak úgy megtörténhet. Minden személyes tapasztalatom ellentmond a látszatnak, s ez egyszerűen disszonanciát okozott, valójában nehezemre esett belátni, hogy a saját tapasztalásaimnak, a saját valóságképemnek ennyire ellentmondó történések előfordulhatnak.
A félrevezető, harsány és bulvárízű főcímek ellenére a New Zealand Herald papírkiadásában meglehetősen aprólékosan körbejárták a témát, és az így kibontakozó történet már korántsem olyan egyértelmű, mint első pillantásra tűnt.
A szamoai óvónő halála persze mindenképpen tragédia, de azért van néhány igazán homályos pont, ami legalábbis megkérdőjelezi a gonosz vállalat teóriát.
1. Az asszony az áramszolgáltatás kikapcsolását (és a lélegeztető gép működésének megszűnését) követő két és fél óra múlva halt meg. Ezt eleinte nem értettem, valahogy úgy képzeltem, hogy ha valaki lélegeztető gépre van kötve, akkor a gép működésének megszűnése azonnali fulladást okoz.
Mint később kiderült, az ominózus készülék csak a tüdőproblémákkal küzdő beteg oxigénellátását volt hivatott segíteni (nem az efektív lélegzésért volt felelős).
Szakorvosok szerint a gép üzemszünete okozhat légzési nehézségeket és kényelmetlenséget, azonban semmiképpen sem halálos.
2. A Mercury Energy vezetője őszinte megdöbbenésének adott hangott: a vállalatnak külön policy-ja van olyan esetekre, ahol az elektromos szolgáltatás kikapcsolása egészségkárosító hatású lehet – ilyen esetekben nem forszírozzák a mérőóra leszerelését.
A leszerelést végző – külső – munkatárs azt állítja, hogy a lakók annak ellenére sem tájékoztatták arról, hogy az áram kikapcsolásának milyen súlyos egészségügyi következményei lehetnek, hogy találkozott velük. A munkatárs szerint csak arról érdeklődtek, hogy ha befizetik az elmaradást akkor milyen gyorsan kapcsolják vissza az áramot.
A család ugyanakkor állítja, hogy jelezte a szakembernek: az áram kikapcsolása az asszony halálával járhat, az azonban csak a vállát vonogatta, mondván csak a munkáját végzi.
Most tekintsünk el a kézenfekvő demagógiától, hogy ha elektromos lélegeztetőre szorul a beteg anyánk, akkor befizetjük a számlát (a Mercury Energy megjegyezte azt is, hogy a kikapcsolás legkevesebb 6-7 hetes procedúra számtalan értesítő kiküldésével); illetve mit keres otthon a 20 éves nagyfiú, ahelyett, hogy dolgozna, ha a számlafizetési nehézségeket az asszony betegsége okán fellépő anyagi problémák okozták. Kiwiországban ha valaki dolgozni akar, akkor tud is – legfeljebb nem a számára legkedvezőbb állásban, ez azonban családi tragédiák esetében talán nem szempont.
Mondom, tekintsünk most el mindezektől.
De azonban:
Ha az anyám élete egy lélegeztető gépen (így közvetve az elektromos áramon) múlik, akkor a kikapcsolásra érkező szakembert akkor sem engedem leszerelni az órát, ha ehhez fizikai erőszakhoz kell nyúlnom: konkrétan valószínűleg baltát vagy konyhakést ragadok – inkább hívják a rendőrt, mintsem, hogy birka módra végignézzem, hogy megölik a szemem láttára az anyámat. És higyétek el, egy 100 kilós fiatal férfi, meglehetősen hatékonyan képes lehet az egyszem szerelővel szemben a mérőóra védelmezésére.
Ha mégis megszűnik a házban az áramszolgálatás, és az anyám emiatt haldokolni kezd, akkor átmegyek a szomszédba egy hosszabítóval kegyelemért könyörögni.
Ha semmi sem segít – a szerelő erősebb, a szomszédok hallani sem akarnak rólam -, kézenfekvő módon mentőket hívok.
A 20 éves nagyfiú azonban, amikor – a gép leállása után 2 órával -az anyja rosszul lett, előbb himnuszokat(!?) énekelt, s csak miután az anyja elvesztette eszméletét hívott mentőket.
A kevesebb, mint negyedóra alatt kiérkező orvosok azonban már nem tudtak segíteni.
Kíváncsi leszek, vajon a vizsgálatok milyen konklúzióra jutnak: az eddig napvilágra jutott részletek egyszerűen nem klappolnak nekem.
