Csanad | 赛纳德

Azt hiszem az északi túránk második és harmadik napjáról jóval szűkszavúbban számolok be: egyszerűen túl sok idő telt el azóta, hogy minden részlete a kezdeti lelkesedéssel töltsön el. Nem mintha kevésbbé érdekes lett volna, csak…
Örök tanulságként szolgáljon, ha hagyom az élményt üllepedni, az emlékeket fakulni, akkor kevesebb mondanivalóm lesz róla. Ez persze nem feltétlenül baj, vagy legalábbis azt hiszem.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, s kissé kábán, némiképp kétségekkel eltelve üldögéltünk a vendéglőben, ahol méregdrága reggelit szolgáltak fel. Mire azonban végeztünk az evéssel kisütött a nap is, így fellelkesülten a várható időjárástól, a Ninety Miles Beach hozzánk közelebb eső vége, a Giant Sand Dunes felé vettük az irányt.
A látvány káprázatos: a haragoszöld növénytakaró és a valószínűtlenül kék óceán között egy darab hamisítatlan sivatag.
Talán geológusnak, talán egyszerűen csak műveltebbnek kéne lennem, hogy tudjam, miképp keletkezhetett ez földtani különlegesség – mindenesetre egész valószerűtlen a képződmény.

A hatalmas homokdűnék megmászása közben egyszerre megértettem, miért pusztulhat el olyan egyszerűen az ember a Szaharában: a meredek emelkedőn felfelé kapaszkodni hatványozott megterhelés, csak minden harmadik lépés minősül hasznosnak, az első kettő csupán kisebb homokzuhatagot indít lefelé. Nekem a legnagyobb dűne megmászása elégnek is bizonyult, a vége felé legszívesebben csak elhevertem volna, várva a kiszáradást meg a keselyűket. Gondolom ha ezt még a nap negyven, negyvenöt fokos izzó poklával kombináljuk, a nálam kevésbbé puhány, edzettebb emberek is gyorsan eljutnak nincstovább állapotba – egy-két meredély megmászása után hiába lehet a potenciális oázis a következő mögött, már nincs erő, ami továbbvinné az emberfiát.
A homokdűnék viszont eddig még nem tapasztalt szórakozással szolgáltak, a Sand Surfinggel (Homokszörfözés). Mind Waitiki Landingben, mind a Dűnék lábánál lehetett bérelni szörfdeszkára hajazó – bodyboardnak nevezett – eszközt. Ezt magával hurcibálja az ember a domb tetejére, aztán ráfekszik és visongatva csúszik lefelé, hogy újra mászhasson fel és kezdje előről. Bandi és Jocó sem volt rest deszkát kölcsönözni, így mindannyian kipróbáltuk az élményt – kivételt csak Életem Értelme képezett, aki köszönte szépen és nemkért a dologból.
Jó volt egy kicsit gyereknek lenni megint.

Kora délután indultunk tovább, az éjszakát már a keleti parton, Bay of Islands egyik nagyobb városában, Russelben akartuk tölteni. Életem Értelme annyira fellelkesült az előző napi vezetési élménytől, hogy eldöntötte, ő ül a volán mögé. Végül közel 120 km vezetett minden gond nélkül. Próbáltam nem belepofázni, de ez eleinte egyáltalán nem sikerült, később is csak rettenetes önuralom árán. Mindent összevéve tökéletesen uralta a Bighornt, a beleszólási kényszert inkább kezdőségének tudata, mint valós tények váltották ki.
Bandi előremotorozott, mi valahol lehagytuk Jocóékat, s már Bay of Islands festői kis településein hajtottunk keresztül, azt latolgatva, hogy komppal menjünk-e át Russelbe, vagy kerüljünk, amikor Bandi telefonált: ne erőltessük a dolgot, a városban nincs hol aludni.
Persze elkövettük azt a hülyeséget, hogy nem foglaltunk szállást előre – illetve Jocóék megpróbálták, de aztán egy sikertelen kísérlet után fel is adták -, valahogyan egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a hosszú hétvégén nem mi leszünk az egyetlenek, akik kirándulásra adják a fejüket.
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, amíg végképp ránkesteledik, és azonnal lecsapunk az első szóbajöhető szálláshelyre – Russelt felkereshetjük másnap is.
Jocóék viszonylag gyorsan sikerrel jártak: találtak egy kempinget szabad sátorhelyekkel, ám ez rajtunk nem segített, tekintettel, hogy sátorral nem rendelkeztünk.
Paihia gyönyörű kis tengerparti település, igazi mediterrán üdülőparadicsom, ám a környék iránt érzett csodálatunkat némiképp beárnyékolta a keserű tudat, hogy csak nem akadt kiadó szoba. Miután végigjártuk a szóbajöhető backpackerseket és moteleket, komolyan kezdtünk kétségbe esni, egyikünk sem lelkesedett a kocsiban alvás ötletéért.
Elkeseredésünkben tértünk be egy már ránézésre is drága szállodába, ahol persze tudtak volna szobát adni, ám az egy éjszakáért 208 dollárt fejbeverően drágának találtuk.
Elszántuk magunkat egy utolsó körre – bennem közben a kényelmesség kezdte lekűzdeni a skótot -, s már éppen azon voltunk, hogy visszatérünk a szállodába, amikor leszólított minket egy jóember:
Látta ám, hogy itt körözünk, és hogy mindennel megpróbálkoztunk, de ott van az Admiral View Lodge, ami tudja, hogy öt csillagos, de azért szerinte érdemes megnézni, mert nem olyan vészesek az árai, mint elsőre gondolnánk. Gyorsan kiderült, hogy neki épp az Admirallal szemben van egy hotelje, persze szobája már rég nincs, s csak a kollegialitás beszélt belőle, meg mert tudja, hogy az Admiral még nincs tele.
Gondoltuk, sokat nem veszíthetünk, teszünk egy próbát. A kis hotel valóban elriasztott minket elsőre – jól láthatóan luxus szállásnak építették, úgy tippeltük megfizethetetlenül drága.
Épp ezért némi kétellyel slattyogtam a recepcióhoz, ahol maga a tulaj ügyködött – mosolygós, törzsgyökeres kiwiember. Kérdésemre, hogy van-e szobája, közölte, hogy már csak a legszebb (és legdrágább) lakosztály kiadó, s az ráadásul háromszemélyes: egy franciaágy meg egy sima van benne. Mintha csak nekünk találták volna ki.
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor kiderült az ára – 135 dollár egy éjszakára. Döbbenetenben angolul is elfelejtettem, s magyarul kérdeztem vissza: – Mi? Mennyi?
A jóember azonban úgy látszik megértette, mert mosolyogva ismételte meg, lassan szótagolva.
Persze azonnal a kezébe csaptam, és jól tettem: épp jöttünk ki a recepcióból, hogy megmutassa a szobát, amikor egy újabb késői vendég fékezett az udvaron. A fickó kipattant az autóból, sietősen a tulaj mellé került, s amikor megtudta, hogy épp most kelt el az utolsó szoba is, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Nem zavartatva a ténytől, hogy ott állok és hallom minden szavát, közölte, hogy 100 dollárral többet fizet, mint a rendes ár.
Kíváncsi lennék, Magyarországon hány hoteltulajdonos tett volna, ahogyan a mi kiwink, aki sajnálkozva széttárta karját: a szoba elkelt, nem áll módjában az ajánlatot elfogadni.
Mindezt úgy, hogy még egyetlen sort nem írtunk a vendégkönyvbe, és egyetlen fillért nem fizettünk ki.

Igen, ez a mentalitás még egy év után is meglep. Kíváncsi leszek, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ezt tartsam természetesnek, hogy kioldódjanak a magyar reflexeim.

A szoba és a szervíz valóban öt csillagosnak bizonyult, a többiek átjöttek a kempingből – így elalvás előtt még sörözgettünk, és közben nem tudtam legyőzni a szállásunk felett érzett diadal érzését.
Reggelre aztán beköszöntött a hétvégére jósolt rosszidő, a felhőrengeteget látva, a kiadós esőben inkább a hazatérés mellett döntöttünk – Russel és a Bay of Islands tüzetesebb felfedezése még hátra van.

Az egyik legkülönösebb, legszokatlanabb és legbosszantóbb kultúrkülönbség bevándorlók számára a bútorzat kérdése lehet. Erre ugyanis sehol, senki nem készíti fel az embert.
Új Zélandon a szekrény nem divat. Úgyannyira nem, hogy klasszikus bútoráruházakban hiába is kerestünk szekrényt: ezt a kategóriát nem ismerik.
Van tallboy, ami a komód megfelelője, de a jól megszokott – rúddal az akasztós ruhának, polcokkal a többinek – szekrényt égen-földön nem találni.
Ez persze nem feltétlenül baj: a házak nagytöbbsége legkevesebb kettő, de inkább több beépített szekrénnyel rendelkezik – és ezt nem is mulasztják el a hirdetésekben közzétenni.
A gond akkor van, ha belefut az emberfia egy olyan házba, ahol ez a feature kimaradt – mint például mi is. Tekintettel arra, hogy érkezésünkkor fogalmunk sem volt, hogy szekrényt beszerezni nagyjából a Szent Grál utáni hajszával ér fel, nem akadtunk fent a beépített szekrények – a storage – hiányán, gondolván, a többi bútorral együtt úgyis meg kell vennünk.
Hónapokig kergettük megfelelő szekrényt, aztán már bármilyen szekrényt – míg beletörődtünk, minden hiába, nem fogunk kapni. Vagy máshová költözünk, vagy kerítünk egy asztalost, vagy maradunk a karnisokra akasztott ingek, bőröndökből és nájlonzacskókból előcimbált ruhák fémjelezte valóságban.
Ez utóbbit nagyon meg lehet unni egy év alatt, higyéttek el.
Sokáig azzal a gondolattal szedáltuk magunkat, hogy költözünk, és ezúttal odafigyelünk majd a megfelelő számú és mérető gardróbra, ám ahogy egyre tolódott a költözés időpontja, úgy vált egyre sürgetőbbé a probléma megoldása.
Végül, mikor – feláldozva az egyébként naphosszat használaton kívüli dolgozószobát, amely egykor János hálója volt, és a privacynket – befogadtuk ideglenes lakótársnak Annamarit, a probléma elhatalmasodott.
Annamari beköltözött egy hete, és ezzel olyan káosz uralkodott el, aminek a felszámolása nem tűrt halasztást.
A hétvégét ennek a felszámolására szántuk, eldöntvén: történjék bármi, de szekrényszerűséghez kell jutnunk.
A kutatás először a Freedom Furnitureben látszott eredménnyel járni: olyan Mobile Robeot (Mobil Szekrény) találtunk, ami kellő mérettel, egész esztétikus megoldást nyújtott, tolerálható (130 dollár) áron. Lelkesedésünket némiképp lehűtötte, hogy a közeli boltban csak a mintapéldányt tekinthettük meg, s hogy egész Manukauig (Dél-Auckland, 40 perc autóval) kellett autóznunk egy megvásárolható pédányig. Mindenestere boldogan cipeltük haza a kínai ipar remekét, hogy aztán örömünk dühöngésbe csapjon, amikor az összeszerelés folyamatában felfedeztük a lyukak hiányát.
– Damn, gyárihibás ez a vacak.
Szombat késő délután lévén esélyünk sem volt a korrigálásra, így meglehetősen gyászos hangulatban mentünk a már előre leszervezett grill-partira, ahol aztán végignéztük a múlt hétvégi túra Czuppy által készített képeit, és Bandi videoját.

Vasárnap a kötelező mosodai túrát (még mindig nincs mosógépünk, úgyhogy a Northcote Center mosodájába hordjuk a ruháinkat) követően azonnal Manukauba robogtunk, ahol dicséretes gyorsasággal elintézték a problémánkat: visszavették a hibás árut, és visszaadták a pénzt, tekintettel arra, hogy bármennyire is erőlködtünk, hibamentes termékkel momentán nem tudtak szolgálni.
Manukauban egyébként az általam valaha látott legnagyobb bevásárlóközpont van, megtippelni sem tudom a méreteit, legyen elég annyi, hogy autóval is tízpercekig tart bejárni.
Hiába nézelődtünk azoban, semmiféle megfelelő pótlást nem találtunk, pedig makacsul a fejembe vettem, addig nem nyugszom, amíg szekrényszerűséget nem lelek.
Ha egyszer sikerült, kell sikerülnie másodszorra is.
Életem Értelme javasolta a mostanában nyitott – azóta agyonreklámozott – Sylvia Park nevű plázát, amely hazafelé tartva egyébként is útba esett.
A Sylvia Park még csak félig kész, ám máris lenyűgöző méretű, és elképesztő áruválasztékkal várja a betévedőket. Itt bukkantunk a Howard Storage World nevű üzletre, amely nevéhez méltóan a tárolásra szakosodott. Rövid válogatás után ráleltünk egy szekrényre hajazó tárgyra, ami, ha esztétikailag nem is tökéletes (lévén a tervezők eredetileg üres gardróbszobába terveték), de funkciójában tökéletesen passzolt. Némiképp drágábbnak bizonyult, mint a Freedomos elődje (170 dollár), de legalább van szekrényünk.

Eljött a nagy nap. Pénteken este a Sky Towerben vacsorázunk, ahogyan ezt megfogadtuk már egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor elhatároztuk, egy Új Zélandon fogunk letelepedni. A fogadalmunk úgy szólt, hogy amint mindketten megkapjuk a letelepedés előszobájaként számon tartott munkavállalási engedélyt, ezt a Sky Tower tetején található, méregdrága étteremben fogjuk megünnepelni.

(Az alábbi fotó nem az én művem, Czuppy készítette pár hete, de nekem különösen tetszik, úgyhogy alig vártam már, hogy mikor és milyen ürüggyel lophassam el…)

Én rég birtokában vagyok e becses matricának (úgy értem az útlevélbe ragasztott munkavállalási engedélynek), de Életem Értelmének csak ma érkezett meg.A nagy hatalmú Immigration Office ugyanis egész különleges módon ítéli meg a kérelmeket. Én ugye job offerrel (munkaajánlat) elsődleges jelentkezőnek számítottam, s miután minden szükséges papírom rendben találtatott – ezt pedig minden családi vita ellenére sem bíztam a véletlenre és egy bevándorlási ügynökkel intéztettem szolid 900 dolláért – expressz sebességgel megkaptam az engedélyt.
Életem Értelme azonban family streamen folyamodott – vagyis szerelmi viszonyunkra alapozta a kérelmét. Így persze nem volt szüksége jövendő munkaadóra, nem kellett a végzettségét, munkatapasztalatát igazolni, mindössze azt, hogy valódi és stabil (genuie and stable) párkapcsolatban élünk, több mint egy éve.
A szükséges bizonyítékok beszerzése után, mint egy négy hónappal ezelőtt kerültek a papírja az Immigrationhöz – mi pedig balgán hittük, hogy egy-két héten belül mehetünk is ünnepelni. Nem így történt: az Immigration egy hónapig hozzá sem nyúlt a kérelemhez, azután, egy nappal a törvényi határidő lejárta előtt kézbevette.
Persze utána sem kapkodták el, sőt, mintegy szúrópróbaszerűen kiemelték a teljes orvosi kivizsgálás zárójelentését, és tovább küldték ellenőrzésre egy saját szakértőjüknek.
(Tényleg, mit lehet egy olyan zárójelentésen szakérteni, amelyben az afféle kérdések, miszerint AIDS-e vagy tuberkulózisban szenved-e a delikvens, a lakonikus nem válasz van bekarikázva?)
Noszóval végül meglett az engedély, némi magyarázattal egyetemben: az Immigration szerint a párom egyben a csatolt részem is, én pedig dolgozom, pénzt keresek és mindent összevéve képes vagyok a családfentartásra, így nyilvánvalóan semmi sürgető nincs abban, hogy az ő kérelmét elbírálják. Éppen ezért szépen hátulra sorolják az ilyen kérelmeket a prioritásban, hogy az “igazán fontosak” gyorsabban elbírálásra kerüljenek.

Csak halkan és zárójelben merem megjegyezni, hogy nem vagyok bizonyos abban, hogy plusz pár hetet nem azért várattak minket és nem azért küldték szúrópróbaszerűen ellenőrzésre a zárójelentését, mert őnagysága az ügynökünk nyomatékos tanácsa ellenére, amikor elvesztette a türelmét (viszonylag gyorsan), elkezdett telefonálgatni, megsürgeti az ügymenetet.

A dolog nyilvánvaló pikantériája, hogy amíg a kérelem elbírálásra vár, addig az útlevél is ott csücsül a paksamétában, így aztán a delikvens, ha akarja sem hagyhatja el addig az országot, amíg a döntés meg nem születik.
Így esett, hogy párom, bármennyire is szeretett volna hazalátogatni idén nyáron, ez nem sikerült: most már mehetne ugyan, de ez túlságosan összecsúszna a hamarosan (decemberben) esedékes éves szabadságommal, azt pedig szeretnénk kettesben a világnak ezen a féltekéjén eltölteni.

Most azonban nézzük a jó oldalát: megvan tehát a munkavállalási engedélye, mégpedig a nyílt verzió (velem ellentétben), ami azt jelenti, hogy tetszőleges munkát vállalhat, nemcsak a diplomájának megfelelő könyvtárosit. (Az én engedélyem ugye a kenyéradó cégemhez köt, ha munkahelyet váltanék, jöhetne az újabb Immigrationös tortúra.)
Erre a munkahely vadászatra azonban nagyjából egy hónapunk van, ha december közepéig nem talál állást, akkor egy időre fújhatjuk: a nyári szabadságolások alatt nem túlságosan esélyes, hogy bárhová is felvegyék.
Anyhow – mondaná az angol, az küldetés első része teljesítve. A következő szint már a végeleges letelepedési engedély, aminek még idén nekifutunk szintén.

Ps.: A letelepedési engedély megkapására külön fogadalmat tettem, ezúttal egyedül: amint megkapom, leugrom a Sky Tower tetejéről…