Takonyhúzás – így nevezte apám, amikor valamit addig halogattunk, amíg majdnem késő lett, és persze rettentően rühellte. Mondjuk takonyhúzásban én mindig is jó voltam, ám Krisztivel együtt nyugodtan pályázhatnánk a világbajnoki címre is. Ha ma heveskedne Petőfi, biztosan nem Pató Pálról írna költeményt.
Node, hogy az elején kezdjem: Krisztinek 98 óta van jogosítványa, idestova tíz éve. Tegyük hozzá mindjárt azt ist, hogy a megszerzése óta nem vezetett – valahogyan a fejébe vette, hogy ő bizony antitálentum, ezért maradt inkább utas. Közös életünknek magyarországi szakaszában még csak mérsékelten bosszantott ez a hozzáállás, de Auckland az más tészta. Én szívesen sofőrködöm, de azért az elmúlt három évben nem egy alkalom adódott, amikor az ő nem vezetése megmételyezte az életünk. Külön bosszantott, amikor rádöbbentem, hogy valójában tud ám vezetni: ezt bizonyította a már a Déli-Szigeti túránkon, illetve azon csekély számú alkalmakkor, amikor Loaded Hog-ra ittam magam, és kénytelen voltunk valahogyan hazajutni az ominózus partiról.
Idén augusztusban azután egy hirtelen felbuzdulástól vezérelve megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy a gépjárművünk bizony nem moccan, hacsak ő nem ül a volán mögé. Az első három napban Oszkár-díjas előadással jutalmazott: gondosan koreografált hiszti közepette hozta a tudomásomra, hogy nem vagyunk barátok, nem szeret, sőt sosem is szeretett – mindezt persze a hibátlan vezetése közepette, az anyósülésről hallgathattam végig. Majd két hétig úgy közlekedtünk, hogy én elkísértem amíg ő a volán mögött ténykedett, azután beláttam, ennek már sem értelme, sem haszna: nemcsak gyakorlatban, de pszichésen is elboldogul.
Hogy képes lesz rendes sofőrré válni, egy percig sem kételltem, abban, hogy mennyire fogja szeretni, már korántsem voltam bizonyos. Azután, amikor megvettük az új autót egy hónapja (böszme, még a Bighornnál is nagyobb Nissan Terrano) gyanú kezdett ébredezni bennem: egyszerűen nem engedte, hogy otthagyjuk a Bighornt, pedig a kereskedő beszámította volna jó pénzért. Merthogy ő azt szereti, meg különben is, neki is kell autó. Ezt mondjuk egyszer már eljátszottuk egy Toyota Corollával (volt idő, amikor ugye három gépjárművünk is volt), amit azután sosem vezetett – egyszer sem. Ennek ellenére, a Bighorn maradt, gondoltam a pár hetes vezetői kurzusát nem rontom el. További gyanakvásra adhatott okot, hogy egy ízben, mikor két autóval mentünk valahová, úgy cikázott előttem, mintha a volán mögött született volna, és persze az autópályán nyomta a gázt, akár süket a csengőt. Végül egy hete eljutottunk odáig, hogy egy este a munkából hazafelé jövet még nem volt elég fáradt (talán jeleznem kellene a főnökségnél is), ezért elment örömautózni – csak kocsikázott a kihalt aucklandi éjszakában, órák hosszát. Hangsúlyoznám, mindezt úgy, hogy augusztus elején minden voltam, amikor a vezetésre próbáltam rávenni, még akasztott ember is.
Egyszerre roppant fontos lett neki is, hogy legyen új-zélandi jogosítványa (én két éve kérleltem, persze rám se bagózott), ezért már két hete lelkesen nyomkodta az AA weboldalán a tesztkérdéseket. Végül bejelentkeztünk a konzulunkhoz tegnapra, hogy hitelesítse a magyar jogosítványa fordítását, amit én persze az utolsó pillanatra hagytam.
Ekkor jött a meglepetés – és ezért volt érdemes elolvasni ezt a bejegyzést, csak szólok –, ugyanis, miközben szorgosan gépeltem a már régóta rendelkezésre álló mintába a jogosítványa adatait, egyszer csak azzal szembesültem, hogy a vezetői engedélye épp aznap (azaz tegnap) jár le. Az előlapján ugyan 2015 szerepel, mint lejárati dátum, de a hátoldalán, az apróbetűs résznél a 2008 szeptember 22. virított. A rózsaszín kártyához adott, kis, bugyikék tok igazított el: az előlap lejárati dátuma az okmány érvényességét jelzi, ameddig személyazonosításra alkalmas; a vezetésre jogosultság határidejét azonban a hátlap 11 számú oszlopában tüntetik fel. Gyors körbeérdeklődés után kiderült, hogy ez nem csak nekünk, de a többi magyar ismerősünk számára is újdonságnak bizonyult. Általában a két dátum persze megegyezik, de gondolom, amikor Kriszti kiváltotta még a 2005-ben a kártyás jogosítványt, akkor nem bajmolódtak a tényleges meghosszabbításával, így eshetett meg velünk ez a csúfság.
Persze, amint felmerült e gyász, azonnal pánikolni kezdtünk: ha nincs érvényes magyar, akkor azt nem lehet konvertáltatni – ergo vagy végigcsinálja a helyi tanuló-korlátozott-teljes jogosítvány legkevesebb egy éves ciklusát, vagy ki kell várnunk, amíg ismét Magyarországon járunk, hogy meghosszabbítassa. Egyik sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek.
Persze szidtuk magunkat a takonyhúzás miatt, de én kicsit reménykedtem, hogy a takapunai AA-ben tevékenykedő kínai fiúcska nem veszi észre a turpisságot: elvégre a nagybetűs Expirity Date mégiscsak 2015.
Ma azután fél három táj átballagtunk az AA-be, és némi izgodalom után benyelték az egynapos késedelmet: bár azt még most sem tudjuk eldönteni, hogy figyelmetlenségből vagy jóindulatból hunytak szemet – a sárga jószág ugyanis betűről-betűre végigbogarászta a fordítást.
A többi persze már könnyen ment: Kriszti hiba nélkül oldotta meg az elméleti teszt 35 kérdését, majd kikövetelve egy éves Autóklub tagságot boldogon jelentkezett az október 6-án esedékes gyakorlati tesztjére.
Category: Új-Zéland Page 7 of 25
Írtam már a témáról, de jó régen volt: azóta történt a Zátonyon infrastrukturális fejlesztés, meg én is tovább léptem.
Jelenleg (továbbra is) az Orcon nevű internetszolgáltató ügyfelei vagyunk. A fő változás, hogy a telekom liberalizáció után megnyitott központoknak köszönhetően az Orcon ADSL+2 szolgáltatást kínál, amit saját telefon előfizetéssel fejel meg. Osztottam-szoroztam, végül a teljes telekommunikációnkat az Orconra bíztam, és nem bántam meg. Havonta $120 fizetek, ezért a következőket kapom:
Internet:
12-13 Megabit letöltés
800-900 kilobit feltöltés
10 Gigabyte adatforgalom (minden további Giga 1 dollár)
Fix IP cím
Telefon:
Új-Zéland összes vonalas telefonjának ingyenes hívása
Havi száz perc tetszőleges mobil hívása
Központi üzenetrögzítő
Mindezeken túl beszereztem egy Skype telefont is. A Linksys CIT400-at a routerre kell kötni, így nem függ az éppen bekapcsolt számítógépektől vagy az éppen futó operációs rendszerek milyenségétől. A készülék ráadásul hagyományos telefonként is működik, a hívás kezdésekor egyszerűen ki lehet választani, hogy a hagyományos vonalon vagy Skype-on keresztül szeretnénk a hívást indítani. A Skype akkor vált az elsődleges tengerentúli kommunikációs csatornánkká, amikor megjelent az Unlimited World nevű előfizetési csomagja. Ez havi 9 Euro-ba kerül (több hónap egyszerre kifizetése esetén kedvezményt adnak), ezért cserébe havi tízezer percet hívhatjuk 36 ország tetszőleges vonalas telefonját, köztük Magyarországét is. Ráadásul, az Unlimited World díja tartalmaz 3 szabadon választott un. Skype-in számot is, így jutottunk egy 21-es körzetszámú, magyar vonalas tarifával hívható, magyar telefonszámhoz, ami azért zseniális, mert a magyarországi rokonok, barátok éppen annyiért és úgy hívhatnak bennünket, mintha nem költöztünk volna a világ túlfelére. Külön előny, hogy a Skype-in számunk hívása is a Linksys-en csörög, így a napi használatban ez az egy készülék bonyolít le minden beszélgetést.
A Skype végül eljutott odáig, hogy mind szolgáltatásban, mind minőségben megkerülhetetlen lett: a Skypeos hívások minősége (akár minket hívnak rajta, akár mi hívjuk Magyarországot) semmiben sem különbözik a hagyományos vonalas hívásokétól: a felhasználói élmény mondhatni tökéletes.
Az Orcon új generációs, ADSL+2 szolgáltatására egy ideig folyamatosan panaszkodtam, nemcsak az elvárt sebességet nem nyújtotta, de állandóan megszakadt az összeköttetés, olykor a használhatatlanság szintjére degradálva az internetünket. Dühöngtem, és bántam, mint a kutya, hogy váltottam – s már azon voltam, hogy minden frissen érkezőt lebeszéljek az Orconról. Azután persze kiderült, hogy az akasztják a hóhért tipikus esete forgott fent: a problémákat egy hibás modem, illetve az okozta, hogy a Sky dobozának kialakított telefonaljzatba nem dugtam ADSL filtert. Mióta korrigáltam ezeket, azóta tökéletessé vált a net, és ismét csak ajánlani tudom az Orcont.
Ez most amolyan rendhagyó bejegyzés lesz, bár elképzelhető, hogy később még jelentkezem majd hasonlókkal, különösen, ha úgy tűnik, hogy szeretitek és van rá igény. Ajánlgatni fogok mindenféle oldalakat, amelyek valamiért felkeltették a figyelmemet és úgy érzem, beleférnek a Subdimension tematikájába.
Magyar blogok a nagyvilágból:
Bár a Magyar Blogok a Nagyvilágból projekt annak idején kútba esett az elfoglaltságaim miatt – értsd napi 10-12 óra munka után már nem volt erőm/kedvem hobbi-programozni, erre mondjuk már hónapok óta nem hivatkozhatom, most viszont más köti le az időmet –, továbbra sem mulasztom el figyelemmel kísérni a többi magyar expat blogját, pedig minden évben egyre növekszik a számuk. Mégiscsak lenne értelme az eredeti elképzelésnek – szóval talán egyszer valóban belevágok.
A mai ajánlóban három gyökeresen különböző blogot fogok ajánlani: egyiküket ismerem tizenöt éve, a többiekkel még sosem találkoztam. Bizonyos szempontból azonban nagyon is hasonlítanak: mindháromból leképezhető, milyen a világ túlfelén új életet kezdeni, és aztán élni, tiszta erőből.
Krisztián idén március közepén vágott neki a nagyvilágnak, noha volt idő, amikor még esküdözött, hogy Új-Zéland esetleg Ausztrália lesz a cél, végül Írország, azon belül is Dublin lett belőle. Különösebb előkészületek nélkül, ad-hoc módra vágtak bele az új élet kezdésébe, 2008 március 14-től követhetjük nyomon, milyen is Dublinban megtelepedni: lakás, munkakeresés és beilleszkedés – sok minden kiderül belőle.
Őt/őket nem ismerem, véletlenül bukkantam a blogra. Szubjektív énblog Kanadából: végtelenül szórakoztató, és közben az is kiderül, hogy milyen Montreálban az élet.
Judit – Ausztráliai élményeink
Őket sem ismerem, pedig szinte szomszédok: 2007 októberében telepedtek meg Ausztráliában. A blog a megérkezésükkel kezdődik, gyakran frissül, szóval kötelező mindenkinek, aki Ausztráliában gondolkodik.
Új-zélandi oldalak:
Olykor kifejezetten izgalmas oldalakra bukkanok a kiwi hálón szörfözés közben, némelyiküket már régebb óta ismerem, párat csak mostanában fedeztem fel. Ezek közül ajánlok most kettőt.
NuKiwi – New Zealand Immigration, Investment, and Strategic Relocation Information & Resources
A NuKiwi (Új Kiwi) oldal talán a legnagyobb tárháza az Új-Zélandról szóló, kifejezetten bevándorlási, letelepedési szempontból összegyűjtött információknak. Nem teljesen ingyenes, mert a legizgalmasabb, The New Zealand Immigration & Relocation Report, How to Obtain New Zealand Residency Regardless of the Passmark Changes illetve Making New Zealand Your Second Home (New Zealand’s Indefinite Returning Resident’s Visa, Citizenship & Passport) című anyagaik pénzért tölthetőek csak le – igaz, nem kell egetverő adósságba verni magunkat, a három füzet mindössze 49 dollárba kerül.
Cults.co.nz – New Zealand Cults, Sects, Religions, Christian Organisations, and other groups
Roppant érdekes oldal, amely mögött elképesztő mennyiségű munka bújik meg. Az Új-Zélandon honos kultuszok, szekták és vallási csoportokról ad egészen részletes összefoglalást. A felsoroláson túl rövid ismertetésekkel, és értékeléssel (keresztény szempontból, bár azt nem tudtam kifigurázni*, hogy katolikus vagy protestáns nézőpontból) mutatja be, hogy miféle társaságokba botolhatunk kiwiföldön. Én jót mulattam, amikor felfedeztem, hogy a pluralizmust (értelmezésük szerint: az a hamis hit, hogy minden vallás egyenlő) és a karmát is a veszélyes címkével jelölnek meg. Az fura értékítélettől eltekintve kiváló anyag, egy egészen más, újszerű perspektíváját mutatja meg Új-Zélandnak.
* kifigurázni = magyar-kiwi kifejezés, kitalálni, kigondolni értelemmel. Valószínűleg az angol figuring out kifejezésből származik
A múlt héten kihirdették az általános választások időpontját: november 8-án kell a kicsit több mint 3 millió egy százezer kiwi szavazóknak az urnák elé járulnia. Új-Zéland államformája alkotmányos monarchia, írott alkotmány nélkül (erre majd bővebben kitérek egy másik bejegyzésben), ugyanakkor parlamentáris demokrácia, ahol a kormány és ezzel az ország vezetője a mindenkori miniszterelnök (jelenleg Helen Clark). A választások a Westminster rendszer szerint zajlanak, akárcsak Magyarországon. A választóknak két szavazatot kell leadniuk, egyet az általuk preferált pártra, egyet pedig a választókerületük (ebből hetven van a Zátonyon, hatvanhárom általános, és hét maori) parlamenti képviselőjére. A parlamentben elméletileg 120 képviselő kap helyet, a hetven egyéni képviselőn kívül 50-et osztanak szét a pártlistára leadott szavazatok alapján. Azért írom, hogy elméletileg, mert ha egy párt több egyéni képviselőt juttat a parlamentbe, mint amennyi a pártlistás szavazás arányában megilletné, akkor – a parlament regnálásának idejére – a képviselők száma kibővül. A pártok parlamentbe jutási küszöbe 5%, ahogyan Magyarországon is, ennek ellenére sokkal több kis párt van jelen a kiwi politikai életben, mert az egyéniben bejutott képviselők ugyanúgy a pártjuk politikáját képviselik és koalíció képesek, akkor is, ha pártjuk nem kapta meg a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-ot.
Jelenleg egy balközép, Labour (Munkáspárt) vezette koalíció adja a kormányt már a harmadik ciklus óta (Új-Zélandon három évente vannak parlamenti választások), ahol a koalíciós partnerek a New Zealand First párt – kissé populista, gazdasági téren nacionalista, némiképp bevándorló ellenes (elsősorban az ázsiai bevándorlást ellenzik) –, illetve az elméletileg a politikailag középre pozicionált (valójában neo-liberális és keresztény-demokrata) United Future párt.
Kilenc év kormányzás után meglehetősen fáradtnak tűnő koalíciónak meglehetősen rosszul jött a New Zealand First elnökét, a jelenlegi külügyminisztert, Winston Peters-t övező, frissen kirobbant botrány. A helyzetet súlyosbítja az idei évben tapasztalható gazdasági megtorpanás is, amihez persze a Labour kormányzatnak viszonylag kevés köze van, elsősorban az amerikai hitelválság begyűrűzése érezteti magát – az európainál jóval jelentősebben. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt kilenc év során Új-Zéland gazdasága szárnyalt, rendre eszement költségvetési többletet termelt, amit aztán a kormány infrastrukturális beruházásokra, illetve az addig nem létező nyugdíjalap létrehozására fordított.
Eközben, az elmúlt ciklus alatt, az ellenzék fő erejét adó National (Nemzeti) Párt – jobb-közép, gazdasági tekintetben hangsúlyosan liberális, piac és privatizáció párti, minden egyéb szempontból konzervatív – egy karizmatikus, fiatal elnököt választott John Key személyében, akit nem lehet a 90-es évek (a National kormányzás évei) súlyos melléfogásaival vádolni.
A Zátony további megkerülhetetlen politikai erői: az ACT (végletekig liberális, piac-darwinista párt egy pénzügyi zsenivel, Sir Roger Owen Douglas-al, aki a 80-as években gazdaságilag újrateremtette Új-Zélandot, és az addigi mezőgazdasági hátországból a globális piacon versenyző, sikeres országgá transzformálta); a Zöldek, Új-Zéland harmadik legnagyobb politikai ereje (pont olyanok, mint a nevük is mutatja) és a Maori Párt, akik Új-Zéland őslakosai érdekeit képviselik tűzön-vízen át (bármelyik oldalra koalíció képesek, ha további jogokat és előnyöket harcolhatnak ki a maorik számára).
Az aktuális közvélemény kutatások a National 18%-os előnyét mutatják, ugyanakkor igencsak kérdéses, hogy tudnak-e kormányt alakítani: a koalíció kötésben hagyományosan a Labour mutatkozik erősebbnek. Mégis, a legvalószínűbb, hogy a következő kormányunk erős, jobb-közép kormány lesz, ahol a National Párt mellett az ACT, a United Future esetleg a Maori Párt vagy akár a Zöldek is szerepet kaphatnak.
Noha nincs már két hónap sem hátra, még mindig negyedmillióan nem regisztrálták magukat a szavazásra. Ez azért érdekes, mert regisztráció elmulasztása bűncselekménynek számít: az első elkövetéskor 100 dolláros pénzbüntetést von maga után, minden további esetben már kétszáz dollárt fizethet a gazember; igaz, például 2005-ben senkit sem büntettek meg. A regisztráció határideje október 8-án jár le, akik azután regisztrálnak csak sokkal körülményesebben tudnak majd a szavazáson részt venni.
A regisztráció egyébként roppant egyszerű: lehet a postán egy formanyomtatvány kitöltésével, online az interneten, ingyenes telefonszám felhívásával vagy egyszerűen SMS-ben is.
Mióta Új-Zélandon élünk minden évben többször is küldtek postán formanyomtatványt a regisztrációhoz, erről a jó szokásukról persze csak az után szoktak le, hogy megkaptuk a letelepedési engedélyt, így nemcsak jogunk, de kötelességünk is lett. A törvénytelenség elkerülése végett mi végül az online megoldást választottuk – az egész procedúra nem tart két percig sem – a neven és a lakcímen kívül kérnek még egy telefonos elérhetőséget, és ezzel vége is.
Nemcsak (a tizennyolc évnél idősebb) új-zélandi állampolgárok jogosultak választani, hanem mindazok a letelepedési engedéllyel rendelkezők is, akik a szavazást megelőző egy éven keresztül itt éltek. Ugyanakkor nem választhatnak, akik: legalább három évnél hosszabb börtönbüntetésüket töltik; azok a rezidensek, akik az elmúlt egy évben egyáltalán nem tartózkodtak az országban, illetve azok az állampolgárok, akik az elmúlt három évben egyszer sem tartózkodtak az országban.
Nekem okos döntésnek tűnik, hogy valóban csak azok választhassanak, akik ténylegesen itt élnek: az esetlegesen évtizedek óta máshol boldoguló polgártársaknak nincs közük az aktuális politikai kurzushoz, elvégre nem a saját bőrüket viszik a vásárra.
(És igen, bár az első évben még fenyegetőztem vele, én sem megyek szavazni a magyar választásokon – pedig jogom lenne rá –, annak ellenére, hogy véleményem persze van, mert próbálom követni valamelyest a magyar belpolitikai cirkuszt, de mégiscsak, úgy érzem, nem lenne fair, ha olyasmibe szólnék bele, aminek nem vagyok napi szinten részese.)
A választói címjegyzékbe regisztrációval ellentétben a szavazás már nem kötelező, ennek ellenére, a legutóbbi alkalommal (2005-ben) több, mint 80%-a szavazott a választásra jogosultaknak.
Miután eltemettük a telet, vasárnap évadnyitó barbeque-t tartottunk: Márkék, Bandi és Gáborék részvételével. Az előző napok szenzációs időjárásához képest egy picit hűvösebb és felhősebb volt az idő, de a kinti sütögetéshez, és magunk degeszrefalásához így is kiválónak bizonyult.
Készülődünk. Gáborék még hiányoznak.
A hozzávalók serege: dobozban a fröccsnek való vörösbor.
Bandi nekikezdett.A már hagyománnyá vált strucchús mellett steak és csirke került terítékre, meg persze nagy rakás zöldség. Adri némi görög salátával, Kriszti pedig a kínaiaktól ellesett darált húsos zöldbabbal bővítette a menüt.
Ez utóbbi annyira finomra sikeredett, hogy közzéteszem a receptjét.
Hozzávalók:
75 dkg zöldbab
50 dkg darált marhahús
2 db szárított chili-paprika, apró kockákra vágva
Olíva olaj
1.5 deci Kikoman sötét szójaszósz
Só
Bors
Elkészítése:
Először levagdossuk a zöldbab végeit, majd kevés oliva olajon megpirítjuk annyira, hogy kicsit összeszottyadjon, és helyenként a sütéstől barna árnyalatot kapjon. Az így elkészült zöldbabot félretesszük, majd újracsak kevés olíva olajon elkezdjük megpirítani a darált húst némi kevergetés mellett. Amikor a hús kezd morzsássá válni, akkor hozzáadjuk a chili-paprikát; sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, majd szójaszósszal locsolgatás közepette készre sütjük. Ideális esetben a hús teljesen átsült, morzsaszerű az állaga, de nem keményedett meg, azaz nem ropog a fogunk alatt. Végül a darált húst és a zöldbabot összekeverjük és már kész is.
Mi a Wairau Parkban található kínai étteremben kaptunk rá erre a finomságra, és szerencsés módon Krisztinek tökéletesen sikerült reprodukálnia.
Vége a télnek, szinte menetrendszerűen, napra pontosan szeptemberrel egyetemben köszöntött be a tavasz, amely, ha hinni lehet a bennfentes pletykáknak: idén rövid lesz, amit majd hosszú nyár követ. Úgy legyen.
Túl a harmadik telünkön, még mindig kicsit ambivalens érzéseim vannak, nehezen tudok csak általánosítani. Azért teszek rá egy kísérletet:
Aucklandben a tél június első heteiben kezdődik. Az idő fokozatosan hűl, amit eleinte inkább csak az éjszakai/hajnali hőmérsékletben venni észre, nap közben még gyakorta süt a nap (Murhpy törvényeinek megfelelően csak hétközben munkaidőben), nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi. Vasárnaponként a takapunai piacon megjelenik a szerbeknél a hagyományos zöld(TV) paprika.
Július a személyes érzékelés szintjén a leghidegebb, ilyenkor gyakran nap közben sincs melegebb 8-10 foknál, viszont hajnalban olykor 3-4 fokig is lehűl; az esők egyre gyakoribbak; ilyenkor a legmagasabb az elektromos számlánk (ugye mi árammal működő hősugárzókkal fűtünk).
[Gyors közbevetés: milliónyi francos fogyasztóval – három egyfolytában működő szerver, mosogatógép, mosógép, szárítógép, hogy csak a legfontosabbakat említsem – nem télen 130-150 dollár között van a havi áram számla, idén júniusban ez felkúszott 300 dollárra, majd júliusban elérte 450 dollárt, hogy augusztusra 400-ra mérséklődjön, míg szeptemberben szerintem nem lesz több $220-$250-nél.]
Augusztusra mintha kicsit stabilizálódna a hőmérséklet: éjszaka 6-7 fok, nappal 10-12; az eső viszont állandósul – napsütés alig, az ég színe, akár a kikapcsolt Orion tévéképernyőé. Idén ekkorra fogyott el türelmem: nyavalyás, semmire sem jó, depresszív időszak volt ez, ami úgy látszott, sosem akar véget érni. Kilátástalanságban való elmélyedésre, önsajnálatra tökéletesen alkalmas – meg nem értett művészlelkeknek egyenesen kötelező.
Ezzel az általánosítással csak az a baj, hogy az eddig elmúlt három tél mindegyikét másmilyennek éltem meg – az egalizálást ráadásul jelentősen rontja, hogy az idei tél állítólag évtizedes szinten is az egyik legkeményebb volt.
Az első telünkre úgy emlékeszem, hogy végigmosolyogtam: a mínuszok harminchat évnyi megszokása után mulatságosan enyhének tűnt, annak ellenére, hogy a konzervdoboz típusú házunk hőszigetelése a nullához konvergált. Használtunk persze olajradiátorokat, de még kabátom sem volt – Magyarországról nem hoztunk, itt pedig nem látszott adekvátnak a beszerzése.
A második télre már kezdtem hozzászokni az itteni klímához, épp ezért a telet is hidegebbnek éreztem. Fázni leginkább az irodában fáztam: az ósdi hőpumpáknak órákba tartott bemelegíteni a több száz négyzetméternyi helyiséget, júliusban dideregve kuporogtam néha egészen délig, amikorra elviselhetővé vált a hőmérséklet. Valamikor a második év végén kezdtem el azt is érezni, hogy a hőtűrésem kezd alkalmazkodni az új-zélandi klímához: egyre többet hordtam rövidnadrágot, pólót és papucsot olyankor is, amikor Magyarországon még pulóvert viseltem volna.
Tudni kell, hogy az egész gyerek- és fiatalkoromat végigfáztam: egy óriási, ódon, végletekig lepukkant házban nőttem fel, amelyet a hatalmas alapterület és iszonyatos belmagasság miatt lehetetlen volt kifűteni. Állandó harcot vívtam szegény apámmal, amikor csak nem figyelt oda feltekertem a termosztátot, hogy húsz fok fölé tornázzam a hőmérsékletet. Amikor huszonkét évesen külön költöztem – élve a rám szakadt csodálatos lehetőséggel – állandó szaunát teremtettem az új élőhelyem, 24 foknál sosem lehetett kevesebb a lakásomban. Nem akartam fázni többé soha, de elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam.
Legnagyobb meglepetésemre eljutottam idáig. Sőt: bár még nem sikerült igazi kiwivé válnom (akik egy-egy júliusi napon is simán egy szál pólóban közlekednek, és a lakásban uralkodó 15 fokban sem fűtenek), azért idén már a június nagyrészét is rövidnadrágban és papucsban éltem végig, és a szeptember közepi nagymosás után sem igazán valószínű, hogy újra napi használatba kerülnének a hosszú farmerek.
