Noha még messze nincs kész, de azért már használható állapotban van – Tamással (szintén magyarkiwi) egy Új Zélanddal kapcsolatos közösségi portál létrehozásán ügyködünk.
Meg kell mondanom, hogy a magyarok.co.nz eddigi eredményeiért legfőképp és mindenek előtt Tamást illeti az elismerés.
Javaslom nézegessétek, használjátok – idővel egyre többet tud majd, addig is: főleg nektek készül, úgyhogy minden javaslatot, ötletet vagy éppen kritikai észrevételt szívesen látunk.
Page 24 of 54
Jövő héten – szombaton – kezdődik a rugbyvilágbajnokság Franciaországban. Az általam ismeretlen márkájú skót whisky reklámja nemcsak szellemes, de időszerű is emiatt, ugyanakkor gyanítom, a valódi gyepen a szoknyaemelgetés ezúttal kevés lesz a skótok győzelméhez.
Megjártam Magyarországot.
Kalandtúra volt, minden szempontból. És persze roppant jó volt találkozni a családdal és a barátokkal. Tényleg, ilyenkor érzi ember, hogy mennyit is számítanak az emberi kötődései.
Sok tapasztaláson mentem keresztül, és még sok megjegyzésem lenne (lesz) az úttal kapcsolatban – ez azonban csak egy pici, nyúlfarknyi bejegyzés, hogy életjelet adjak magamról.
Közben ugyanis az történt, hogy a céges ajándék nyaralás a Cook-Szigeteken egy héttel előrekerült – szeptember nyolcadikán, pont egy hét múlva indulunk –, ami persze azt is jelenti, hogy az aktuális projektünk leadási határideje is ennyivel megrövidült, így azután jószerével a megérkezésem másnapja óta éjjel-nappal…
Hála a magyar konyhának, meg az elmúlt évek aktív és elszánt magammal nemtörődésének az itthoni tükörből egy rémalak bámult vissza rám, így nekiálltam az Újjászületés TervTM végrehajtásának, amiben egyformán szerepet kap a fizikai aktivitás és Atkins professzor diétája. Mostanra ölni tudnék egy falat kenyérért, viszont a részletektől megkíméllek titeket, a Subdimensionből nem csinálok sem diétás, sem fitnessbolgot.
Végezetül hadd köszönjem mindenkinek, aki eljött velünk találkozni a Teliholdhoz. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy ennyien megtiszteltetek – és jól eset egy valódit beszélgetni mindannyiótokkal.
Ahogy egyre közelebb kerül az indulás, úgy van egyre kevesebb időm, ezért újból elnézést kérek mindenkitől – ismeretlenül is –, akinek nem válaszoltam az elmúlt időszakban a levelére.
Mindenesetre most és itt közzéteszem, hogy – Lave javaslatára – Augusztus 9-én, csütörtökön, mondjuk este 7-től a Telihold Bluesvendéglőben (1054 Budapest, Kálmán Imre u. 10) leszünk Krisztivel, és szívesen látunk mindenkit, aki ismerkedni-beszélgetni szeretne velünk.
Azon ismerőseinktől, akik külön is számot tartanának ránk, ehelyütt kérem, hogy emailben írják meg elérhetőségüket – célszerűen valamiféle telefonszámot – különben simán előfordulhat, hogy lemaradunk egymásról.
Kicsit lelassul most a blog frissítése: egy héttel az indulásunk előtt meglehetős káosz uralkodik az életünkben.
Vannak mindenféle témáim persze – például elmentem megnézni, hogy az új Harry Potter megjelenése kapcsán volt-e őrület (volt), csináltam fényképeket a Bordersben, sőt én magam is megvettem a befejező részt.
Kiwilandet egyébként meglehetősen literátus országnak véltem a tényleg nagyszámú könyvesboltok okán. Gondoltam a Harry Potter ürügyén végzek egy kis kutatómunkát, amibe végül bele is kezdtem, de nem volt időm rendesen befejezni.
Azért néhány gyors tényt megemlítenék, mert ismerve magamat könnyen előfordulhat, hogy nem lesz érkezésem a megfelelő terjedelemben visszatérni a témára, bár kár lenne ennyiben hagyni a kérdést.
Egyfelől találtam egy tanulmányt, ami az új-zélandi kisiskolások olvasásával (szövegértésével, olvasási szokásokkal) foglalkozik, miközben 8 másik országgal (köztük Magyarországgal) hasonlítja össze az eredményeket. A 2001-es állapotokat tükröző anyag 2005-ben került publikálásra és az Oktatási Minisztérium tette közzé, viszont nem volt időm mélységében átolvasni és értelmezni sajnos. Annyi már a felületes tanulmányozása során kiderült, hogy Új Zéland a vizsgált országok csoportjában előkelő helyen szerepel, és az elmúlt tíz év folyamán az olvasási szokások vizsgált területein változatlanul teljesített – míg például Magyarországon, Görögországban, Izlandon és Szlovéniában javuló eredményeket, illetve Svédországban romló eredményeket mértek 1991-hez képest.
Találtam némi adatokat az Új Zélandi könyvkiadásról és könyvpiacról is. Itt csak azt a tényt említeném meg, ami engem a lehető leginkább meglepett: a teljes új-zélandi könyvpiac méretét 2003-ban kicsit több mint 200 millió dollárban (28 és fél milliárd forint) határozták meg. Ezt meglepően kevésnek találtam – bár tegyük hozzá, hogy ellentmondóak és nem egyértelműek az adatok: számomra legalábbis nem teljesen világos, hogy ez a 200 millió dollár az kiwi kiadású könyvekre, vagy a teljes könyvkereskedelemre vonatkozik.
Csak kiadói viszonylatban elég jónak tűnik (sőt számomra meglepően jónak), míg ha ebben az összegben benne foglaltatik az import is, akkor elég szánalmas képet fest a könyves szakmáról.
Végül képek a Bordersből:
Update: És csak mert most értesültem róla, hogy Magyarországon 6190 Ft-ot kértek a Harry Potter kötetért, muszáj felhívnom rá a figyelmet, hogy nálunk eredetileg is csak $31,90 (4460 Ft) kértek érte, de a megjelenés napjára akciót hirdetett a Borders: ha legalább 80 dollár értékben vásárolsz más könyvet, akkor a Potter kötet csak $20 (2800 Ft) kerül.
A kétszázegyedik bejegyzésemben szeretném elkerülni a hálátlanság látszatát: igazán megtisztelőnek éreztem, hogy meghívást kaptam a Blogtornára.
Ezzel egyidőben jelentem, hogy a harmadik – Önmegtartóztatás – fordulóban alulmaradtam, így a nemes viadal nélkülem folytatódik.
A Blogtorna sok érdekes, új bloggal ismertetett meg – azt hiszem, elsődleges küldetése éppen ez. (Persze, ha megnyertem volna, akkor nyilván a győzelem és nem a részvétel fontosságát hangsúlyozom..:)
Az Olasz Meló szerzői voltak olyan szívesek, és összeállították a résztvevő blogok közös feedjét. Mi mással búcsúzhatnék: iratkozzatok fel rá, és válogassátok ki a számotokra érdekeseket.
Noha a szúnyogok nem ismeretlenek Új Zélandon, jószerével alig okoznak problémát. Nyaranta persze nem árt némi elővigyázatosság, mi minden szobában elhelyezünk egy-egy elektronikus riasztót és azzal le is van tudva a dolog. Én például a legyeket sokkal jobban utálom, gyakorlatilag örökös háborúban állok velük, s noha a technika minden szóbajöhető fegyverzetét bevetem, csak rövid ideig tartó, álságos győzelmeket tudok aratni felettük. A legújabb szerzeményem egyébként egy elektromos légycsapó, amivel elég a levegőben elkaszálni a nyomorultakat – ha jó időben nyomom le az aktíváló gombot némi sercegés és enyhe dögszag kíséretében már hullik is le az áldozat.
A szúnyogokra visszatérve: a kiwi egészségügy különösen óvatos és rendszeresen írtja őket permetezéssel. Új Zéland éppenhogy kívül esik a maláriával fertőzött területeken, és ennek az állapotnak a megőrzésére meglehetősen odafigyelnek.
Kiwiország egyetlen valóban veszedelmes vadállatát sandfly-nak (homoki légynek) hívják. Megtalálható az Északi Szigeten is, de főként a Déli Szigeten elterjedt. A nagyobbfajta muslincára hajazó, hivatalos nevén Simuliidae blackfly, maoriul Namu szörnyű kis szerzet. 13 fajtájából csak kettő táplálkozik emberrel, a többiek jobban kedvelik a pingvineket, fókákat vagy denevéreket. A sandfly nem szúnyogfajta, bár kétségtelenül sok közöttük a hasonlóság: csak a nőstény szív vért, és a nyála alvadásgátlót tartalmaz ennek is – ez okozza egyébként a viszkető érzést.
Minket jószerével megérkezésünk napjától fogva riogattak a sandfly-al, mondván a szúnyog kifejezetten hálás háziállat hozzáképest. Aucklandre jellemző, hogy jó darabig fogalmunk sem volt róla, hogy is néz ki egy efféle kis vadállat, mindenféle szárnyas rovar láttán eliszonyodtunk, hogy: – Sandfly, sandfly..!
A déli-szigeti túránkon egy kedves magyar párral találkoztunk Nelsonban – még innen Aucklandből ismertük őket, csak időközben leköltöztek –, és ők meséltek sandfly-os történeteket. Ehhez képest a söröző teraszán csak rendes szúnyogok röpködtek, úgyhogy a sandfly maradt továbbra is: arctalan, mítikus szörny.
Egy nappal később a Pancake Rocks felé tartva egy gyönyörű kilátással kecsegtető útszakaszon kiszáltunk a kocsiból. Némi szájtátás és fényképezkedés után, valahogy a saját lábszáramra tévedt a tekintetem. Hirtelen felrémlettek az előzőnapi sandfly-os történetek, mert bokától térdig – akárha pamutzokni lenne – eleven, tömött fekete tömeg takarta a lábam. A sandfly csípése ugyanis nem fáj, vagyis nem rögtön fáj… Észre sem veszi az ember, hanem aztán egy-két nap múltán kezdődik a kis pokol: szúr, éget és viszket, de legalább nem múlik el gyorsan: a nyomai még két hét után is megvannak. Sandfly-t azóta láttam már Aucklandben is, de csupa magányos példányt. Valódi előfordulási helyük a Déli Sziget nyugati partja és a fjordok vidéke. Persze főleg vízparton botolhat beléjük az ember – igaz, ez Új Zéland esetében nem jelent túl nagy könnyebbséget. Tengerpart vagy gyors hegyifolyó, nagyjából mindegy a nyavajásoknak: utazásunk során többször is fejvesztve menekültünk, amikor a folyóparti gazosból, vagy az óceánparti buxusból fekete füst gyanán előrajzottak.
Érdekes és megnyugtató ugyanakkor: sem a városokban, sem a kempingekben nem kell tőlük szenvedni – az a fajta kényelmetlenség, ami mondjuk egy balatonparti nyaraló lakóit nyár folyamán a szúnyogok miatt kínozza, teljességgel ismeretlen jelenség.
Néhány jótanács védekezésül:
– B vitamin fogyasztása. A sandfly-ok nem szeretik a B vitamin ízét.
A B vitamin bevitelét meg lehet oldani Vegemite vagy Marmite evésével: ezek azonban borzasztóan gyanús, takonyállagú és kinézetű anyagok, én sosem kenném a piritósomra. Kriszti ezzel szemben szereti, úgyhogy akár másnak is bejöhet.
– A sandfly-ok a sötét színt kedvelik, világos színű ruhák viselése csökkenti a támadás valószínűségét.
– Végül a reklám helye: ClickthatItch
