– Ni, ni, ni…
– Billentyűzet van nálam, és nem félek használni…
– Többet nem tudok elmondani. Kérem kapcsolja ki…
– Billentyűzet van nálam, és nem félek használni…
– Többet nem tudok elmondani. Kérem kapcsolja ki…
Page 26 of 54
Csak egy kicsit kell kihúznom a lábam, és történnek mindenféle dolgok azonnal.
Példának okáért kedden volt az évszázad tornádóval körített vihara – illetve, ahogyan megfogalmazták “emberemlékezet óta a legnagyobb vihar” –, ami az Északi Szigeten pusztított, de kijutott belőle Aucklandnek is. Kriszti szerint elég vad volt, de azért félelmet nem keltett benne – ami azt jelenti: Takapunára nem jutott el a veleje. Volt még áramszünet is, és a céges parkolóban hagyott Toyota úgy beázott, hogy tegnap, amikor a reptérről hazafelé beszálltam, tocsogott a benne a víz. Nem mondom, hogy az idestova 20 éves autó tömítése tökéletes lenne, de eddig még sosem volt ehhez fogható problémája – ebből kiindulva nem akármilyen eső eshetett.
Láttam képeket összedőlt, meg a tornádó által megcsócsált házakról, s most, hogy gondoltam beszámolok róla hirtelen nem találtam semmi érdemlegeset az esetről, viszont egy csomó érdekes hírrel szembesültem.
Jöjjenek hát rövid híreim Kiwilandről, a teljesség igénye nélkül természetesen:
Két olajipari konzorcium harcol egymással az Új Zéland partjainál található tengeralatti olajmező kitermelésének jogaiért. Mind az amerikai ExxonMobil, mind az osztrák OMV vezette társulás megkapta a kutatási engedélyeket. Harry Duynhoven energetikai miniszter szerint éves szinten dollármilliárdokat jelenthet Új Zélandnak adók és jogdíjak formájában, ha beindul a kitermelés.
A tavalyi, holland házaspárral szemben erőszakoskodó két férfit majd egy év után jogerősen is elítélték: az erőszakot kitervelő fő vádlott életfogytiglant kapott, azzal a megkötéssel, hogy tíz évnél hamarabb semmiféleképpen sem szabadulhat; társa, a másodrendű vádlott megúszta kilenc évvel, úgy, hogy ebből legkevesebb 6 évet mindenképpen le kell ülnie. Ehelyütt hívnám fel a kiwi törvénykezés szigorúságára a figyelmet: ezeket a büntetéseket súlyos testi sértés, rablás és nemi erőszak miatt osztották ki.
Ijesztő és kezelhetetlen gyorsasággal nő az új-zélandi gazdaság – figyelmeztetett Michael Cullen pénzügyminiszter tegnap. A növekvő kereslet, a növekvő bevételek nyomás alatt tartják az inflációt, magasban tartják a banki kamatokat és veszélyesen túlértékelik a kiwi dollár árfolyamát.
Paul Gauguin
Kissé ellentmondásos érzelmekkel és tapasztalatokkal érkeztem vissza Tahitiről. A véleményem és a benyomásaim folyamatosan változtak az ott töltött cirka három nap folyamán.
Jószerével semmit sem tudtam Francia Polinéziáról, csak valami halvány elképzelésem volt a pálmafás paradicsomról – őszintén szóval Tahiti gyakran összemosódott bennem Hawai-al, ahol eddig még szintén nem voltam. Ugyanakkor volt bennem némi gyanakvás, mert a franciákról nem alakult ki túlságosan jó véleményem a párizsi tartózkodásom alatt: sosem fogom elfelejteni azt a nagyképű idegengyűlöletet, amit mindenkivel szemben éreztetnek, aki nem beszéli a nyelvüket. Abban persze biztos voltam, hogy a polinézek roppant kedvesek – ez azért Aucklandben gyorsan kiderül –, de azt nem tudtam, ezen mennyit rontott vajon a francia befolyás, ha ugyan rontott valamit.
Paul GauguinAz első meglepetés az Air Tahiti Nui járatán ért még odafele: kifejezetten filmbeillően szép utaskísérőket kaptunk: nemcsak a nők voltak roppant csinosak, de a férfi stewardok is nyugodtan szerepelhettek volna tetszőleges magazinban férfimodellként. A Kiwilanden élő szigetiek (polinézek) és maorik nem elsősorban a szépségükről ismerszenek meg. Leggyakrabban hatalmas, kövér (nálam is sokkal kövérebb) emberek, akik tüneményesek tudnak lenni, de azért nem a fizikai vonzalom jut az európai szépségideálhoz szokott embernek eszébe róluk – ezért okozott kifejezetten kellemes csalódást a légitársaság személyzete.
Az Airbus A340-400 gépen három nyelven tájékoztattak: franciául, tahiti (ami a polinéz nyelvcsalád tagja), és angol nyelven, majd vacsorára rendes, becsületes pörköltet szolgáltak fel, simán megállta volna a helyét egy tetszőleges magyar kiskocsmában is. Kicsit több, mint négy óra repülés után Tahiti fővárosában Papeeten szálltunk le, a mínusz 22 órás időeltolódás miatt előző este 11-kor. A nemzetközi repülőtér meglehetősen korszerűtlen, lepattant – kissé kontrasztban azzal, amit vártam volna. A párás meleg azonban már a gépről lekászálódva arcabavágott, és mitagadás kifejezetten jólesett. A reptéren már felhagytak az angol tájékoztatással: mind a feliratok, mind a hangosbemondó tahiti és francia nyelven szólt – ez kicsit tovább erősítette az aggodalmamat. Jópofa volt ugyanakkor, hogy az EU állampolgároknak külön kaput tartanak fent, itt a megérkezésünkkor senki sem állt, így a magyar útlevelem először életemben pozitív diszkrimináló hatását élvezve elsőként léphettem be a határon a gépünk utasai közül, kiwi főnökömet jó negyven perccel megelőzve. A vámnál azért kekeckedtek egy kicsit: hét notebook, egy szerver, fél kilométernyi hálózati kábel volt a csomagjainkba – de azután mégiscsak beengedtek vámfizetés nélkül. A formaságok elintézése után a lengőajtón túl tahiti élőzene, és csinos polinéz – tradicionális színes lepelruhába öltözött – lányok várják a kilépőket, hogy virágfüzért akasszanak mindenki nyakába.
A reptér előtti főúton rendes, becsületes, nappalinak tűnő forgalom zajlott, pedig már jóval elmúlt éjfél is. A szállásunk a Hotel Intercontinentalban volt, s amíg a busz – nem egészen 8 perc alatt – odavitt, szinte alig láttam valamit a külvilágból.
A szálló a déltengeri trópusok luxusképviselője, a transzferből leszállva csak a számat tátottam: a környezet, a személyzet… akárha egy nagy költségvetésű hollywoodi film valóságába csöppentem volna.
Ezen az estén még azt hittem, hogy ez Tahiti, és ez meglehetősen elkápráztatott – ekkor döntöttem úgy, hogy ide jövünk majd nászútra –, és a blogbejegyzésre gondolván úgy fogalmaztam magamban: olyan, mint amilyen a Kanári-szigetek szeretne lenni, csak épp a spanyolok híján vannak a franciás nagyvonalúságnak, és gyaníthatóan a kellő tőkének is.
A vendéglátó AXA egyik munkatársa beszélgetés közben megjegyezte: Tahiti se rossz, de a szomszédos Bora-Bora összehasonlíthatatlanul szebb, viszont még sokkal drágább. Őszintén bevallom, akkor nem nagyon tudtam hova tenni ezt a megjegyzést: egyszerűen nem éreztem valós alternatívának a környezet szépségének fokozását.
Az ízlésemnek kissé rövid – egy elvadult kakas folyamatos kukorékolásától eltekintve eseménytelen – alvás után, másnap egész nap szinte a konferencia teremben telt a napom: odakint amúgy is zuhogott az eső, hogy 28-30 fokos hőmérséklet ne tévesszen meg senkit, mégiscsak tél van a déli féltekén.
Ez a tél főleg a gyakori esőkből és a viszonylag korai alkonyatban nyilvánul meg, a hőmérséklet viszont ideális – magas páratartalom ide vagy oda. A szállóban még valamit kénytelen voltam megjegyezni: a személyzet polinéz része (és 90%-ban polinéz volt) egyfolytában mosolyog. Egyszerűen nem lehetett egyikükre sem úgy ránézni, hogy ne kedves mosollyal pillantottak volna vissza, a tetovált, félmeztelen, tradicionális tahiti ágyékkötőt viselő boy-ok azonnal bohóckodni kezdtek, ha észrevették, hogy fényképezné őket az ember. Mindehhez tegyük hozzá: nem a borravaló reményében viselkedtek így, sőt…
Paul GauguinA következő napot jóleső szervezetlenséggel kezdtük. Sikerült fél tízig aludni, úgyhogy kicsit már el is múlt tíz óra, amikor a recepción lefoglaltunk délutánra egy félnaposnak aposztrofált Tahiti körutat, ami 2 órakor indult. Addig azonban meg szándékoztuk nézni Papeetet, ám a városba jutás korántsem bizonyult olyan simának, mint gondoltam volna.
Először is elkeserítettek (már a recepciónál a consierge-nek titulált hölgy – pedig a consierge amennyire emlékszem a maffiában a Don közvetlen tanácsadójának a megnevezése) azzal, hogy nincs is értelme a városba mennünk, hiszen 11-től 2-ig úgyis minden bezár sziesztára. Ez némiképp persze elkedvetlenített, de az elhatározásunktól nem tántorított el. A második akadályt ugyanaz a franciás lazaság gördítette utunkban, amelynek köszönhetően aktuálisan nem működött az internet sem a Hotel Intercontinental területén – a hotel saját pénzváltója kifogyott a tahitin használható “dél-csendes-óceáni frank” nevű, helyi pénzből. A városban ugyan már találhatunk ATM-et, de sem a buszjegyért, sem a taxiért nem lehetett kártyával fizetni. Hülyén bámultunk egy darabig, hogy akkor most mi a legyen a helyzet feloldása, a hotel előtt a legképtelenebb arrajárókat interjúvoltuk meg, hogy nem vinnének-e be minket, amikor az egyik agyontetovált ágyékkötős boy – mint később kiderült Teve névre hallgatott – felfigyelvén a problémánkra, a kezünkbe nyomott négyszáz frankot (ez kb. 6 dollár), hogy ez elég lesz az olcsóbbik típusú, a helyiek által csak truck-nak (teherkocsi) becézett buszra. Nem győztünk hová lenni a hálálkodástól, és amikor biztosítottuk, hogy amint visszaérünk azonnal kiegyenlítjük a számlát, akkor megjegyezte, hogy addigra ő már nem lesz itt, de ne aggódjunk emiatt: ajándék. Tetszik érteni? A hotelboy ajándéka a turistának…
A truck – tömegközlekedés Papeete-nA truck felkészíthetett volna, hogy mi vár a városban – ennek ellenére meglepett Tahiti fővárosának ásító szegénysége, gondozatlansága. Az Intercontinentál luxusa csinált művilág – köszönő viszonyban sincs a valósággal: kifejezetten elmaradott infrastruktúra; koszos, máló vakolatú falak; rossz grafitik mindenhol. Tahiti valóságában már az emberek sem mind szépek: gyakran visszaköszön az Aucklandben megismert testes-darabos polinéz embertípus.
A délelőttöt a Papeete belvárosában töltöttük és jókorát sétátunk (mégsem volt szieszta miatt minden zárva), szendvicseztünk, internetcaféztunk, hogy azután kishíjján lekéssük a lefoglalt Tahiti körutazást.
Magáról a túráról nincs mit mesélnem különösképpen. A guide-unk egy Dave névre hallgató, Tahitire nősült amerikai volt, akinek kifejezetten szórakoztató előadásából megismerhettük nemcsak Tahiti, de egész Francia Polinézia történetét, kultúráját. Külön fejezetet kapott Paul Gauguin – a túra egyik állomása egy meglehetősen lehangoló kis Gauguin múzeum volt –, végigkövethettük a Bounty lázadásának történetét, elmentünk a Point Venus-ra, ahol Cook kapitány obszervatóriuma állt (ma már nincs belőle meg semmi), és megnéztük ugyanott a Kincses sziget szerzője – Robert Louis Stevenson – apjának tervezésében épült, még ma is működő világítótornyot.
A híres Stevenson féle világító torony Point Venuson
A körutazás csak megerősített abban, amit délelőtt Papeeteben megállapítottam: Tahiti egy kissé elmaradott és szegény; természeti adottságai és látnivalói átlagosak. Meggyőződésem, hogy nem az elfogultság mondatja velem: Új Zéland egy nagyságrenddel szebb, minden szempontból.
Azért a vége happy end. Amiért mégiscsak életreszóló, felejthetetlen élmény Tahiti, az nem a szigetnek, hanem a lakóinak köszönhető. Soha ilyen vendégszeretettel, ennyi nagyvonalúsággal, ekkora nyílt, mosolygós odafordulással nem találkoztam még sehol a világon. Jószerével még most is alig hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek.
Teve (a boy) 400 frankos ajándéka csak kezdte a sort. Az ismeretlen taxis, aki meghallotta, hogy lekéssük a körutazást, ha nem érünk vissza kettőre, viszont nincs nálunk elég pénz, 1700 frank helyett 1300-ért is elvitt minket.
Este Francia Polinézia minden évben megrendezésre kerülő tánc és énekfesztiváljára, a Heiva i Tahiti-re szerettünk volna ellátogatni. Hatalmas, arénaszerű sportcsarnokban tartják az eseményt, minden fontosabb szigetről érkeztek tánccsoportok, hogy bemutassák tudásukat. A kezdés után félórával érkeztünk, de sehol sem találtuk az előre beharangozott jegyárusító lakókocsikat. Az ajtónálló hölgyeket kérdezve kiderült: az este teltházas, ezért a jegyárusítók már rég bezártak. Tétován, elkeseredetten tébláboltunk, amikor az egyikük elnevette magát, intett, hogy kövessük, és megjegyezte, lehet, hogy mégiscsak tud tenni valamit az érdekünkben. Végül egy oldalajtón bevezetett minket, és két igazán kitűnő helyre kísért minket. Amikor kérdeztük, hogy mennyibe kerül, csak mosolyogva legyintett.
Heiva i Tahiti
A Heiva végeztével egyedül próbáltam visszajutni a szállóba – a főnököm úgy döntött, még marad. Állok az út szélén, várom a truck-ot már hosszú percek óta, amikor egy tahiti lány leszólít, hogy mit csinálok. Mondom neki, hogy várom a buszt, ő pedig rossz angolsággal magyarázza, hogy hiába: ilyenkor, hétfő este már nem jár a truck. Hova akarok menni, kérdezi. Az Intercontinentálba, válaszolom én – messze a reptéren túlra. Jó – feleli a lány, megkérdezi az exbarátját, talán el tudnak vinni. Rövid telefonálgatás után mosolyog: minden rendben, hamarosan itt az autó. Kérdezem mennyibe fog kerülni? Elkerekedett szemmel néz rám, azután csak kacagva megrázta a fejét:
– Természetesen semmibe sem kerül. Hiszen Tahitin vagyunk.
Hamarosan kezdetét veszi az időutazásom. Holnap, vasárnap délután négy órakkor elrepülünk Tahitire, hogy 3900 km később, 5 óra múltán leszálljunk ma (azaz szombat) este 11 órakkor.
Tahiti francia polinézia legnagyobb és legismertebb szigete, ennek ellenére alig tudok róla valamit, és gondosan odafigyeltem rá, hogy túl sok mindennek ne is olvassak utána: egy egész szabadnapom lesz, szeretném, ha a meglepetés erejével hatna.
Tahitiről egyébként a kamaszkoromban művészet-történet órán látott, századelőn készült, félmeztelen, fűszoknyás polinéz lány festménye ugrik be elsősorban. Másodsorban a bambuszból ácsolt tengerparti bungallók és emberfej nagyságú kagylóból szerzett kürtök.
Nemigen hiszem, hogy amíg odavagyok lesz lehetőségem bloggolni, úgyhogy most egy rövid öt napra elbúcsúzom: fényképes beszámolóval majd a jövő hét szerdájától jelentkezem.
Két napja tombol az ítéletidő az Északi Szigeten: New Plymouth és Taranaki környékén forgószelek jönnek-mennek. A miattunk aggódok kedvéért sietek leszögezni, hogy 350-400 kilométerre van az elemi csapások központja, igaz állítólag tegnapelőtt délkelet Aucklandben is volt egy komoly vihar.
Június utolsó két hetében kifejezetten és szokatlanul hideg volt – néha hajnalban 4-5 fokra csökkent a hőmérséklet és napközben sem volt 9-10 foknál több –, a múlt héten már melegebbre fordult (15-16 fok), viszont beköszöntött a szinte állandó esőzés. Ehhez képest már napok óta minden reggel azt nyüszítették a rádióban, hogy megbolondult az időjárás, amit eleinte nem is tudtam hová tenni: hát hiszen a tél ilyen szokott lenni. Aztán persze, egy kicsit jobban odafigyelve kiderült, hogy a tornádónak aposztrofált, viharos szelek miatt megy a panaszkodás. Komolyabb személyi sérülés egyébiránt eddig még nem történt; New Plymouthban a szél letépte egy Placemakers (olyan OBI jellegű áruház) tetejét, Okaruban pedig majdnem 50 házat rombolt le, és az egész környék áram nélkül maradt. Az arrafelé lakók számára elég borzasztó lehet persze, de azért ne az amerikai hírekből vagy a hollywoodi filmekből ismerős katasztrófákra tessék gondolni.
A MetService szóvivője szerint egyébként Új Zélandon évente 30 tornádó alakul ki átlagosan, a javarészük az Északi Sziget nyugati partvidékén jelentkezik – Aucklandtől lefelé Waikaton át egészen a Kapiti Coast-ig. Ami persze főleg azért meglepő, mert eddig sosem tapasztaltunk ilyet, pedig ha az átlagok stimmelnek, akkor több tornádót is kellett volna legalább látnunk, rosszabb esetben tapasztalnunk.
Az esethez egyébként vicces módon kapcsolódik az alábbi kép:
Ezt mind a TV3, mind az Egyes csatorna hírműsora felhasználta illusztrációként. Utóbb kiderült: a képet Photoshop segítségével egy helyi asszony csinálta, afféle munkahelyi tréfa gyanánt, ami aztán elszabadult, és valahogy a média kezébe került.
Nem tudok elmenni az eset mellett, bármennyire is nem Új Zélandhoz kapcsolódik. Egészen elképesztő módon meg vagyok döbbenve.
Igen, a Tóth Benedek ügy. Tessék elolvasni, aztán elolvasni a Webisztán ezzel kapcsolatos megnyilatkozását.
Szögezzük le mindjárt: mint köztudomású, nem vagyok nagy rajongója a óriáskiadóknak (sőt, jó kuruc szokás szerint van bennem némi idegenkedés minden igazán nagy multival kapcsolatban), és minden okom megvan erre, mert bár lassan tizenöt éve múlt, még mindig nem felejtettem el, amikor a Bertelsmann nevű gigakorporáció milliárdos törzstőkével létrehozott magyar leányvállalata beperelt piaci erőfölénnyel való visszaélés miatt.
Azt is vallom, a létező szerzői jogi szabályozás és törvények, valamint az ezekre épülő üzleti modellek elavultak, kezelhetetlenek és mihamarább revideálásra szorulnának. Ámbár eddig nem szívesen példálóztam itt a Subdimensionön a kiadói múltammal, most tanúságtételre hívom egykori bűntársaimat: a Valhalla utolsó éveiben már azért lobbiztam, hogy a megjelenő könyveinket a megjelenéssel egyidőben tegyük elektronikus formában INGYENES közzé a neten. Az üzleti megfontolás és az akkor hangoztatott érveim úgy szóltak: az olvasók vásárlással hálálják meg, ha nem vakon kell kiadniuk a vételárat.
Mindezeket csak azért hozom most elő, hogy látszódjék: ha elfogult is vagyok, semmiképp sem a Warner és társai irányába.
De azonban.
A letöltögetés, másolgatás, torrentezés az bizony lopás. Ez egy olyan tény, amit nem ment semmi. Nem menti, hogy akitől lopunk az egy szar-szemét; nem menti, hogy húsz éve a fél világ ezt csinálja; nem menti, hogy az is lop tőlünk, becsap.
Az történik ugyanis, hogy valakik létrehoznak valamit, amit pénzért kínálnak, a tisztelt felhasználók egy része viszont ingyen akarja élvezni/birtokolni. Annyira össznépi játék ez, hogy némely országok törvénykezése nem is tud vele mit kezdeni, és beéri annyival, hogy csak azokat szankcionálja, akik anyagi haszonszerzésből teszik. De attól, hogy nem fenyegeti börtön az egyszeri magának letöltőt, az csak lopás marad. Amin most igazán meglepődtem, az a vehemencia, ahogy emberek – sőt véleményformálók –, kikérik maguknak és felháborodnak azon, hogy ez ellen a tolvajlás ellen a tulajdonos fellépni próbál.
Frank Miller és aztán Zack Snyder létrehoztak valamit. Kitalálták, megírták, megrendezték, mások eljátszották, megint mások megrajzolták… szóval dolgoztak rajta és mint a legtöbben, tették ezt annak a reményében, hogy az emberek majd tetszeni fog, és ezért az emberek majd fizetnek érte.
És sok ember fizetett is érte nyilván. De akkor jönnek, akik azt mondják: – Én nem fizetek.
A pénzre, amibe kerül, nekem nagyobb szükségem van – mondják. – A Warnernek van elég, meg a Warner amúgy is egy gonosz, arctalan külföldi cég, annak miért adnék, ha már meg tudom tenni, hogy ne kelljen adnom.
Ha eszébe jut az alkotó – aki nem arctalan gonosz cég, hanem csakolyan ember, mint mi többiek – azt lesöpri azzal, hogy a gonosznagyarctalan úgysem adja oda a ki nem fizetett pénzt, vagy csak egy kis részét adja oda. Húsz dollárból mondjuk 20 centet. És a letöltögető azt mondja: nekem jobban kell a 20 dollár, mint az alkotónak a 20 cent – az a szemét végülis amúgy is gazdag, meg ott szokott lenni az Oscar gálákon is, és végülis biztos Hollywoodban van nagy háza, meg jó női… szóval csak ne ácsingózzon az én 20 centemre.
Héla, emberek! Kapjunk észbe. Valaminek az eltulajdonítása akkor is rossz és szégyellni való, ha milliók csinálják, ha egy rossz és elavult és tarthatatlan üzleti modell és a megváltozott technikai lehetőségek erre sarkalnak, vagy kézenfekvővé teszik. Nem mondom, hogy ne csináljuk, nem mondom, hogy aki csinálja az gyilkos-anyaszomorító, de amikor igenis finoman az orrunkra koppintanak miatta, akkor legalább ne háborodjunk fel, ne hőbörögjünk.
Ostobaságnak tartom persze, hogy a kiadók ahelyett, hogy a megváltozott világnak megfelelő, új üzleti modell kigondolásán és bevezetésén fáradoznának görcsösen ragaszkodnak a tarthatatlan régihez – mert kudarcra vannak ítélve. De a jogukat ne vitassuk el tőlük.
Fel lehet háborodni – és kell is –, amikor túlzásokba esnek, amikor eszement pénzbüntetéseket, esetleg börtönt akarnak a felhasználó nyakába varrni.
De ezúttal a Warner semmi olyat nem tett, ami felháborodásra adna okot: nem pereskedett, figyelmeztetett, ha úgy tetszik kért. Azt mondta a maga sajátos céges nyelvezetén: figyeljcsak, látom ám, hogy éppen lopsz tőlem, és ez nem tetszik nekem. Hagyd abba.
Meg tehette volna nyilván, hogy rögvest feljelentést tesz: no akkor volna ok a felzúdulásra.
A letöltögetésnél sokkal-sokkal rosszabbnak és károsabbnak tartom, azt, ahogyan kikérjük magunknak ha ez nem tetszik a jogtulajdonosnak. Mert amennyire meg lehet ideologizálni, hogy miért jogos az, hogy nem fizetek a Warnernek vagy a Microsoftnak, legalább ugyanannyira alá lehet támasztani, hogy a nyers és igazságtalan adórendszert miért jogszerű kijátszani, és innen csak egy lépés, hogy azt is természetesnek vegyük, hogy nem fizetünk a Sonynak a tévéjéért a Media Marktban, vagy a Molnak a benzinért a kútnál.
