Page 40 of 54
Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni, amiért a commentekre nem válaszoltam az elmúlt napokban. Nem ignorancia ez, egyszerűen csak roppant keveset vagyok gépközelben: így a szabadság alatt nem vonz a számítógép.
Ami viszont fontos: minden előzetes riadalom ellenére (márhogy tudniillik hónapokkal korábban le kellett volna foglalni) megvan a kompjegyünk.
A családi tanács ugyanis Déli Szigeti nyaralás mellett döntött: amolyan dzsippes, sátorozós, marlboroman stílusú túrázásra készülünk.
December utolsó napjaiban megszálltuk a Kathmandu üzleteit – sátrat, hálózsákokat, meg számtalan más felszerelési tárgyat vettünk, ismét csak az 50%-os árengedményeknek hódolva. Így is sikerült jókora összeget elkölteni, viszont akárhogyan is számolunk, még mindig jobban kijövünk, mintha hotelszobákban töltenénk a következő tíz napot: a főszezonban előre foglalás nélkül aranyárban mérik a szobákat.
A sátrat tegnap próbából felvertük itthon, sokat elmond a kert és a sátor méreteiről, hogy alig sikerült megfelelő méretű placcot találnunk hozzá. Ne hátizsákos világjáráshoz való, pillekönnyű darabot képzeljetek, de a Bighornba belefér – én pedig egyre vénülő fejjel már igenis adok a kényelemre.
Ma még rohangászós, bevásárlós, csomagolós napunk lesz, aztán holnap hajnalban indulunk.
A terveink egyelőre meglehetősen kiforratlanok, ami biztos:
Csütörtök reggel azért indulunk nagyon korán, mert Wellingtonba szeretnénk érni még a délután folyamán (a leküzdendő 650 kmre 10 órányi autózást számoltam) : én ugyan tavaly február-március folyamán hetente ott töltöttem két napot, viszont Kriszti még nem járt a fővárosban. Szerencsénkre a Te Papa (az új-zélandi nemzeti múzeum) csütörtökön este kilencig nyitva tart, így még oda is el tudunk látogatni.
A kompunk péntek hajnali két órakkor indul Wellingtonból, hogy aztán szolíd négy és fél órányi hajókázás után, reggel fél hatkor érkezzünk meg Pictonban. Onnan további másfél óra Nelson – Réka szerint Új Zéland legszebb városkája. Itt tábort verünk legalább másfél napra.
Innen kezdve meglehetősen képlékenyek az elképzeléseink – talán estére kikristályosodnak valamelyest, de nem szándékozunk kőbe vésett útvonaltervet készíteni, ebben a túrában pont a végtelen szabadság és a kalkulálható esetlegesség a legszebb.
Azt tudjuk, hogy Kaikoura-ba mindenképpen elmegyünk bálnanézőbe, ott lehet delfinekkel is úszni, amit ki nem hagynék a világ minden kincséért.
Alexandra felkeresése is bizonyos: itt felépítették egy aranyásó falu replicáját, még ma is lehet aranyat mosni, ügyetlenebb/lustább/kevésbbé szerencsés látogatók számára pedig néhány karátos aranyrögöket árusítanak fillérekért a helyi boltban.
A továbbiakban: Mount Cook, a gleccserek, a Végzet hegyének megtekintése, és Milford Sound.
Előre láthatólag január 14-én érkezünk haza – én ugye másnap már dolgozok…
Ez tehát most jó hosszú időre az utolsó bejegyzésem: ha adódik esetleg beköszönök még út közben, de erre azért mérget nem vennék.
Most tehát búcsúzom, de azt megígérhetem, hogy hosszú, képes beszámolóval jelentkezem majd, ha visszaérkeztünk.
Kalandra fel!
A szilveszteri bulit ezúttal Rékáék szervezték, aztán, mint annyi agyonszervezett esemény, ebből sem lett semmi úgy, ahogyan eredetileg elképzeltük.
Had szögezzem le mindjárt, így is jó éreztük magunkat, ha egy kicsit öregesen, hajnali fél háromkor be is rekesztettük az ünneplést, tekintettel a nagy mennyiségben elfogyasztott eperpálinkára.
Az őskoncepció Coramondel, beachen sátorzás, és tengerparti babgulyás főzés volt, ám előbb a sátorhely foglalással akadtak problémák, aztán Réka találta ki, hogy így a hetedik hónap vége felé mégsem kockáztatja meg a sátorban alvást.
A szolidabb második verzió szerint Rékáéknál otthon lett volna az ünneplés, Takapuna beach, és babgulyás főzés.
A meghívottak nagy száma miatt aztán Jocóékhoz, Birkeheadbe száműztük a magunkat, hogy végül nem is olyan sokan, főképp magyarok társaságában köszöntsön ránk az új esztendő.
Azért a babgulyás főzés nem maradt el így sem.
Egyszer már volt szó róla, és nem azért hallgattam róla, mert elfelejtkeztem, hanem mert ki akartam várni a végét.
Elég nagy kavarodás volt még az itteni magyarok között is az ügyben, hogy a magyar jogosítvány honosítása miképp megy – jelentem az aktuális állapotról beszámolhatok.
Volt időszak, amikor a kártyás magyar jogosítványt – egyes híresztelések szerint csak az 2004 május 1 után (EU tagság) kiadottak – elfogadták, ami azt jelenti, hogy pusztán elméleti tesztet kellett tenni.
Én ugye november végén szántam rá magam a dologra, és miután még a régi típusú, papírjogosítványom volt, nem reménykedtem különösebben kedvező elbírálásban.
A takapunai AA-ben (AA – Automobile Association, az új-zélandi autóklub) futottam neki a jogosítványszerzésnek, ami – mint szinte minden – sokkal kevesebb nyűggel és bürokráciával jár, mint azt Magyarorzságon megszokhattuk volt.
Az ügyintéző kedvesen felvette az adataimat, majd elbizonytalanodva topogott, hogy magyar jogosítvány esetében miképp is kell eljárnia. Sajnos a rendelkezésére álló szabálygyűjteménye elég világosan felsorolta, hogy mely országok jogosítványai mentesülnek a gyakorlati vizsga kötelezettsége alól, és Magyarország nincs a listán.
Én egy darabig kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hogy már EU tagország vagyunk, és tudom, hogy más magyarok esetében ez igenis számított. Újra átnéztük (ezúttal a kettesben) a szabályzatot, és sehol egy szó sem esett arról, hogy az EU tagállamok jogosítványa egységes elbírálás alá esnének. Nem tágítottam, de a kisasszony erre sem vesztette el a türelmét, végtelen kedvesen mosolyogva felhívta a minisztériumot, hogy onnan kérjen segítséget, mi a teendő.
A minisztériumban aztán közélték, hogy noha volt átmeneti időszak, amikor az EU-s jogosítványok enblock elbírálás alá estek, ez megváltozott, és már csak a nevesített országok esetében kerülhető el a gyakorlati vizsga. Magyarország pedig nem nevesített, tehát jelen állás szerint, mindenki készülhet, hogy mindkét (elméleti és gyakorlati) vizsgát le kell tennie.
Maga a procedúra egyébiránt végtelenül egyszerű: az adatfelvétel után gyors szemvizsgálat ott a helyszínen, majd adják is az elméleti vizsga tesztlapját.
A teszt nagyjából negyven perc alatt megcsinálható (egy óra áll rendelkezésre), és a kérdésekre a válaszokat egy pénzdarabbal kell lekaparni (pont mint a kaparós sorsjegyeknél), természetesen egy kérdéshez csak egy válasz kaparható. A kaparás után rögtön egy pipa (ha jó választ kapartunk) vagy x (ha hibásat) jelenik meg, így azonnal ellenőrizhető az eredmény.
A már nem emlékeszem hány kérdésből háromszor lehet hibázni – én végül egyetlen hibát vétettem.
A sikeres tesztet követően le kellett foglalni a gyakorlati vizsga időpontját, ami tekintettel a karácsonyi őrületre, nekem csak mára sikerült, ráadásul Orewában (ami úgy viszonyul Aucklandhez, mint mondjuk Gödöllő Budapesthez).
A gyakorlati vizsga letételéig kiadtak egy harminc napos, ideglenes jogosítványt, ám a helyi rendszernek köszönhetően bele volt pecsételve, hogy csak felügyelettel vezethetek. Szóval nem érdemes elhúzni a helyi jogosítvány megszerzését, mert könnyen abba a helyzetbe kerülhet az ember, mint én, hogy majd egy hónapot a limbón töltöttem: a magyar jogosítványomat már nem használhattam, az új-zélandit pedig csak megszorításokkal.
Szerencsére semmi problémám nem akadt ezügyben.
A gyakorlati vizsgára az emberfiának kell biztosítani az autót, s mindjárt a parkolóban azzal veszi kezdetét a folyamat, hogy a vizsgáztató ellenőrzi, a gépjármű műszaki állapota és jogi státusza (regisztráció, WOF és diesel autók esetében a RUC érvényesek) megfelelő.
A vizsgabiztos kedves kiwiember volt, először megbizonyosodott róla, hogy nyelvi akadály nem tornyosul-e közöttünk, aztán gondolom már csak a feszültség oszlatása végett csevegett egy kicsit, és persze a szokásos kérdéskörben: hogy tetszik Új Zéland, mit csinálok, akarok-e maradni, satöbbi.
Maga a gyakorlati vizsga három részből áll. Az első részben nem tudom mit figyelt, csak autóztunk egy kicsit, látszólag cél és értelem nélkül, majd megjegyezte, hogy az első fázis vége.
Valamit pontozott (sőt végig pontozott, és már az elején közölte, hogy 80%-ot kell teljesítenem, hogy sikeresnek minősüljön a vizsga), kizárásos alapon úgy vélem az autóvezetési alapképességekről lehetett csak szó.
A második rész kicsit trükkösebbnek bizonyult: a moving hazard-ok (mozgó veszélyforrások) felismerésére volt kíváncsi, ami röviden annyit tesz, hogy a kereszteződésekben meg kellett figyelnem minden mozgó járművet, gyalogost, kerékpárost és állatot, majd a kereszteződés után fel kellett sorolnom akkurátosan valahányat. Ha valamit kihagy vagy nem vesz észre az emberfia, az bizony pontlevonással jár. Mindezt ötször, öt különböző kereszteződésben.
A harmadik fázis ismerős volt ismét: elmodják előre, hogy az indexelésre, a követési távolságra és a sebesség tartására figyel majd a vizsgáztató. Kicsit kanyarogtunk Orewában, aztán kimentünk az autópályára. Szerencsére a Bighorn elég lusta jószág, ha át akarnám lépni a megengedett sebességet, azt úgy kellene külön erőltetnem, így a sebesség tartása nem merült fel problémaként.
Az egész gyakorlati vizsga nem tartott tovább negyven percnél, hogy aztán a vizsgáztató boldogan gratuláljon az elért 96,4% eredményemhez, és még ott a kocsiban kitöltse az újabb ideiglenes jogosítványomat, ami mostantól teljes értékű. Ezt használhatom, amíg postán meg nem érkezik a végleges kártyaformátumú.
Mindent összevéve ismét lenyűgözött, hogy Új Zéland mennyivel kevesebb bürokráciával tud működni, és noha kezdek már hozzászokni, de még mindig kellemes meglepetés megélni a “szolgáltató államot” a maga hatékony valójában.
Zárszóként pedig az aktuális jogosítványszerzési árak: az elméleti vizsga 80 dollárba, a gyakorlati 70 dollárba került.
Új Zélandon kissé másképp ismerik a karácsonyt, mint mi azt megszokhattuk, és bár másodjára ünnepeljük itt a konzumáció megatobbzódását, még most is fura egy kicsit.
Kezdjük azzal, hogy a Szent Este, mint olyan, ismeretlen fogalom, a december 24.-ét nem is igazán számítják Karácsonynak.
December 25. és 26. a Karácsony, munkaszüneti nap mindkettő, a maga módján.
Ezt had magyarázzam meg jobban.
25.-e Christmas Eve, ilyenkor minden zárva van, ez az igazi ünnepnap. Ekkor még az egyébként nyitva tartó ázsiai mindenesboltokban sem lehet alkoholt kapni, és minden más kereskedelmi egység zárva tart.
26.-a Boxing Day. Ezt volt a legnehezebb megszokni: ilyenkor minden áruház és bolt kinyit, eszelős árengedményeket adnak, míg ezt a kiwik tébolyodott vásárlási lázzal honorálják.
Tavaj karácsonykor még nem ismertük a rendszert, nem tudtuk, hogy alakul a sorsunk, de elhatároztuk, ha itt köszönt minket a második Boxing Day is, minden komolyabb dolgot ekkor veszünk majd meg.
Év közben aztán valahogy elfelejtettük e fogadalmunkat, az okával egyetemben.
Miután tavaj a kis Hesszos igencsak szegényesen kopogtatott be, idén úgy döntöttünk, gazdag karácsonyunk lesz, és mindazokkal a pompás értelmetlenségekkel meglepjük magunkat, amelyek év közben a konzervatív költségvetésünk miatt szóba sem kerülhettek.
Így kapott Kriszti mobiltelefont, órát, teljesen művészfelszerelést festőállvánnyal egyetemben, én pedig egy Sony E-book Readert, ami azonban egyelőre csak virtuális ajándék, mert nem érkezett még meg.
Azután 26.-án Réka felhívta a figyelmünket rá, hogy kezdődik a vásárlási őrület (amit mi ugye elfelejtettünk), és ha valami nagyobb dolgot akarunk venni, azt most tegyük meg, mert ilyen mértékű árengedményekre csak egy év múlva számíthatunk legközelebb.
Noha a karácsonyi büdzsét kimerítettük teljes mértékben, elgondolkodtunk a lehetőségen.
Azért csodálatos dolog egy jól működő fogyasztói társadalomban élni, mert a polgárnak – ha munkája van – hitele is van. Ne valami ostoba, uzsorakamatra, megalázó procedúrák után, alamizsnaként juttatott pénzügyi holokausztra gondoljatok, hanem valódi vásárlásösztönzésre: a mi esetünkben ez egy éves, kamatmentes részletet jelent, kezdőrészlet kifizetése nélkül.
Ennek tudatában úgy döntöttünk, hogy számbavesszük mindazt, ami nagyértékű, szükséges a háztartásunkba (vagy annak véljük), aztán megnézzük mit is jelent az óriási kedvezmény.
Rövid tanakodás után erőt vettünk magunkon, és a plazmatévét illetve az új ülőgarnitúrát elvetettük.
A mosógép és a porszívó fájó hiányossága ezzel szemben rögvest feltámadott, úgyhogy Életem Értelme nekivágott Rékával, hogy felderítse, mivel és milyen körülmények között tölthetnénk be ezt az űrt.
A beszerző körút minden várakozást felülmúló eredménnyel zárult – a végösszeg hallatán ugyan először lábon kihordtam egy gyengébb lefolyású szívrohamot, de a finanszírozás feltételeinek hallatán gyorsan felépültem: heti 57 dollárt nevetve megengedhetünk maguknak, anélkül, hogy ez a legkisebb fájdalommal járna.
A közös családi ajándékot ma szállította ki a Harvey Norman: érkezett egy Bosch mosógép, egy Bosch szárítógép és egy Dyson porszívó. Kriszti persze nem tudta meghazudtolni önmagát, és mindenből felsőkategóriát vásárolt, amit ezúttal mégsem tudok kárhoztatni, hisz remélhetőleg az egész következő évtizedben becsülettel kiszolgálnak majd.
Az árengedményre pedig tényleg nem lehet egy szavunk sem. Ha teljes áron vásároljuk meg a szerkezeteket, mindösszesen 3547 dollárt fizethettünk volna (és ez nem trükkös, az árengedmény előtt mesterségesen felturbózott ár), míg a Boxing Day Special 2728 dollár lett, ami akárhogyan is számolom, 819 dollár kedvezményt jelent.
No, akárhogyan is, de konzumidiótákká váltunk mi is, amit csak némiképp ment, hogy mosógépre és rendes porszívóra tényleg szükségünk volt. A sikeres marketing és vásárlásösztönzés bedarált, pedig az utóbbi években Magyarországon szerzett rezisztenciámat már kikezdhetetlennek hittem.
Boldog Karácsonyi Ünnepeket!Karácsony első, megszentelt napján Hilti-fúró vinnyogására ébredtem, kilenc óra után nem sokkal.
Alapvetően konfliktus kerülő lény vagyok, de a hétvége reggeleit anyaoroszlánként tudom óvni. A zaj csak nem akart abbamaradni, és ahogyan teltek múltak a percek, egyre jobban felbosszantottam magam.
Talán öt percbe is belekerült, amíg tudatosítottam magamban, hogy az idegesítő nyüszítés nem fog elhallgatni, ekkora azonban kitört belőlem a vadállat. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet, és kicsörtettem a házból.
Igazándiból nem volt koncepcióm a továbbiakra, de amint megpillantottam, hogy a szomszédban, pont a hálószobánk előtt a kínai segédmunkás épp csemperagasztót próbál keverni, elszakadt a cérna.
Artikulátlanul, angol-magyar keveréknyelven üvöltöttem; a látvány nyilván egyszerre volt komikus és vérfagyaszttó: kék frottírköpenyes őrült, vérvörös fejjel ordít valami egzotikus tájszólásban.
A kínai fiúcska ijedtében elejtette a fúrót és szent rémülettel bámult a jelenésre (rám), majd szóra képtelenül integetett a szomszéd irányába. Onnan hamarosan előkerült a rangidős szakmunkás, akit mintha szélütés ért volna: amint meglátott, földbegyökerezett lábbal, döbbenten meredt rám.
Az új szereplő megjelenése kissé észhez térített, így vettem egy nagy levegőt, aztán a napokban kivállóra osztályozott, legékesebb angolságommal támadtam neki, miközben a fuckin’ christmast mintegy kötöszóként ismételgettem periodikusan.
Szerencsétlen flótás megpróbált valamit érvelni, aztán inkább felhagyott vele, látva, hogy nem vagyok beszámítható, és munkaeszközeit összeszedve segédestül a szomszéd ház háta mögé menekült.
Győzelmemet kávézással ünnepeltem meg, és miközben lassan csökkent az adrenalinszintem, elkezdtem visszaváltozni emberré.
És egyszerre elszégyeltem magam.
Annyira a magyar reflexek mozgattak, hogy meg sem próbáltam csendesen kérni a tevékenység felhagyását. Ahogyan visszaidéztem a kínai szaki kétségbesett kommunikációs kísérletét, rá kellett döbbennem, hogy nem vitatkozni próbált, nem a munkaadójára hárítani a felelősséget, nem arrogánsan elhajtani, hisz ő van birtokon belül, hanem: nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem tudta, hogy az a hálószobánk, hogy eszébe sem jutott, hogy karácsony (nekik ugye nem ünnep), és hogy közel a fél tízhez még zavarhatott minket. Mindezt udvariasan, inkább esdeklően próbálta volna a tudomásomra hozni, ha nem folytom ordénáré üvöltözésemmel belé a szót folyton.
A szégyen annyira eltöltött, hogy szerencsétlenül kóvájogtam, mígnem megakadt a szemem a napokban a magyar hentesnél vásárolt, bontatlan üveg eredeti cseresznyepálinkán.
Gondoltam engesztelésképpen megkínálom őket, és elnézést kérek a minősíthetetlen viselkedésemért, de bármennyit leselkedtem is, a ház frontjánál nem kerültek elő többet.
Mostanra a kisfurgonjuk is eltűnt – gondolom befejezték a ténykedésüket -, nekem pedig megmaradt a szégyen: a szeretet ünnepén sikerült vadbarom módjára megnyilvánulnom.
Hát itt tartunk most éppen.
Vajon mennyi idő kell, amíg levetkőzöm teljesen a kelet-európai beidegződéseimet, és nem ellenséget látok-keresek minden zavaró szituációban?
